SZIKORA MÁRTON
Piszkos háború a csecsemők ellen

A svájci igazságszolgáltatás a héten Emilio Massera kiadatását kérte Argentínától, arra hivatkozva, hogy a volt admirális felelős egy svájci-chilei állampolgár eltűnéséért. Massera annak idején az argentin katonai junta második számú vezetője volt. Jelenleg házi őrizetben tartják a diktatúra idején, a „piszkos háborúként” emlegetett időszakban elkövetett megrázó gyermekrablási ügyek miatt, amelyeknek részletei csak most kezdenek napvilágot látni a sajtóban.

A chilei-svájci állampolgárságú Alexis Jaccard 1977 májusában tűnt el. A férfi arra készült, hogy Argentína fővárosából Santiagóba, Chile fővárosába utazzon, amikor az argentin hatóságok letartóztatták. Azt követően nyoma veszett, és azóta sem tudni, hogy mi történt vele. Jaccard feltehetően az akkori dél-amerikai katonai rezsimek áldozatául esett, amelyek törvénytelen eszközök alkalmazásával véres leszámolást indítottak a politikai máskéntgondolkodók ellen.
Masserát Argentínában 1985-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, egyebek között emberiség elleni bűncselekmények és kínzások elkövetéséért. Carlos Menem államfő 1990-es amnesztiarendeletének köszönhetően azonban visszanyerte szabadságát, míg idén október 24-én ismét le nem tartóztatták a junta idején elrabolt gyermekek ügyével kapcsolatban.
Argentina egyike azoknak a latin-amerikai országoknak, ahol az 1970-es és 80-as években a katonai rezsimek lábbal taposták az emberi jogokat. A chilei ex-diktátor közelmúltban történt letartóztatása a világ figyelmét újból ráirányította a dél-amerikai nemzetek egykori despotáinak személyeire, akiket sok esetben pontosan azok az amnesztia-rendeletek védelmeznek, amelyeknek a demokráciára való áttérést kellene szolgálniuk. Argentínában a borzalmak tetőfoka 1977-ben volt, amikor a katonai junta a becslések szerint 10-30 ezer állampolgárt gyilkoltatott meg. Az állami terror részeként a szülők feltételezett kommunista érzelmei miatt erőszakosan szakították el az anyáktól gyermekeiket - írta a U.S. News and World Report című amerikai lap.
A katonai kormány humánusnak távolról sem nevezhető „örökbefogadási programja” annak a „piszkos háborúként” aposztrofált politikai tisztogatásnak a részét képezte, melynek fő célja az volt, hogy az argentinok következő generációját „megtisztítsa” az akkori politikai álláspont szerint felforgatónak minősített eszméktől. Az átnevelési program ijesztően hatékonyan működött. Az akkor elrabolt többszáz csecsemő mára már fiatal felnőtté vált, és sokan közülük nincsenek is tudatában annak, hogy nevelőik nem valódi szüleik. Bár némelyikük tudja az igazságot a származásával kapcsolatban, mégis hajthatatlanul védelmezi katona vagy rendőr szüleit, akik őt annak idején örökbefogadták és felnevelték.
Silvia Quintela négyhónapos terhes volt, mikor egy titkos fogdába szállították Buenos Aires mellett. Mikor szülési fájdalmai megkezdődtek, szemét bekötve, hordágyra kötözve szállították egy katonai kórházba. Nem sokkal azután, hogy gyermekét napvilágra hozta, megölték. Quintela férje, Abel Madariaga, aki szerencsésebben járt feleségénél, és azóta sem hagyott fel elrabolt gyermekük utáni kutatással, most úgy hiszi, végre megtalálta őt egy huszonegyéves fiatalember személyében, aki - mint mondja - tökéletes hasonmása meggyilkolt nejének.
Pablo Bianco, a gyermek azonban hallani sem akar Madariagáról, és nem hajlandó alávetni magát a vérvizsgálatnak, amely igazolhatná a vérségi kapcsolatot. A fiú nevelőapját, Norberto Bianco katonai orvost - aki jelenleg letartóztatás alatt áll - azzal vádolják, hogy több csecsemőrablást is véghez vitt, végül pedig megtartott magának két kisgyereket, Pablot és egy kislányt, akinek a Carolina nevet adta. Bianco mellett azonban másokat is letartóztattak. Az egyik fővádlott az ügyben a júniusban letartóztatott Jorge Videla tábornok, aki a katonai junta vezetője volt 1976 és 1983 között. Ő volt az, aki a csecsemőüzletet elrendelte. A vádlottak padjára került Emilio Massera admirális is, aki szintén a junta egyik prominens tagja volt. Őt azzal vádolják, hogy az argentin hadiflotta laktanyáit használta fel a szülők likvidálásra és a csecsemők elrablására. Mindhárom vádlott életfogytiglani börtönbüntetésre számíthat, amennyiben az ellenük felhozott vádak beigazolódnak.
Bár Videla és a juntának más tagjai is kegyelmet kaptak Carlos Menem elnöktől 1990-ben, egy argentin bírósági döntés kimondta: az amnesztia nem vonatkozik a csecsemők elrablására. Sok argentin állampolgárt sokkhatásként érték a Videla-Bianco-Massera-ügy kapcsán napvilágra került tények. Az eljárás során több ápolónő, nőgyógyász és más kórházi dolgozó is egybehangzóan tanúsította, hogy anyák ágyukhoz láncolva voltak kénytelenek megszülni gyermekeiket, és sokszor hiába kérték, hadd vegyék az újszülöttet legalább csak egyszer a kezükbe. A múlt bűneinek kiderültével egyre többen követelnek igazságszolgáltatást. Egy Buenos Aires-i közvélemény-kutatás azt mutatja, hogy a főváros lakosságának 74 százaléka szerint szükséges a „piszkos háború” eddig elhallgatott bűntetteinek kivizsgálása, és az abban résztvevők felelősségre vonása.
Az egyik argentin szervezet, a „Plaza de Mayo Nagyanyái” elnevezésű csoport a „piszkos háború” alatt eltűnt személyek felkutatását tűzte zászlajára. A múlttal való szembenézés talán az „eltűntek gyermekeiként” emlegetett, a két évtized alatt felnőtté vált örökbefogadottak számára jelenti a legnagyobb dilemmát. Valahogyan össze kell egyeztetniük vér szerinti szüleik szomorú sorsát azzal a ténnyel, hogy - sokszor szeretett gyermekként - idegenek nevelték fel őket. A tinédzser korukból éppen kilépő fiataloknak a következő kérdéssel kell szembenézniük: bírósági úton újraegyesítsék-e őket valódi családjukkal vagy sem? A válasz a Plaza de Mayo Nagyanyái szerint egyértelműen igen. A szervezet a vérminták és a gén-adatbank segítségével negyvenegy elrabolt személyt már sikeresen újraegyesített vér szerinti családjával. Van azonban néhány kiskorában elrabolt fiatal, aki a kérdésre határozott nemet mondott.
Pablo és Carolina Bianco például a szomszédos Paraguayba menekült a bírósági döntés elől, amely kimondta, hogy kötelező alávetniük magukat a vérvizsgálatnak. „Engem nem érdekel, mit mondanak. Nem tudják bizonyítani. Nem érdekel Videla. Én csak apámat és anyámat szeretném viszontlátni” - mondta Carolina még a nyáron egy TV-stábnak nyilatkozva. Madariaga, aki úgy hiszi, ő az igazi apa, együtt érez velük. „Megértjük, hogy nehéz nekik. Az igazsággal való szembenézés azt jelenti, hogy rá kell jönniük, azok, akikről azt hitték, szeretik őket, csak hazugságokkal tömték tele a fejüket” - mondta. Elena Gallinarist tízéves korában találta meg nagyanyja és nagybátyja. Miután a vérvizsgálat egyértelművé tette a rokoni kapcsolatot, a bíró tudomására hozta valódi származását. A most huszonegy éves Elenát sokkal szorosabb szálak fűzik vér szerinti családjához, mint ahhoz a rendőrhöz és feleségéhez, aki tíz éven keresztül őt nevelte. Mivel mindent tudni szeretne meggyilkolt szüleiről, Elena hosszú órákat tölt a róluk készült fényképek, és a velük kapcsolatos újságcikkek tanulmányozásával. Valódi szülei utáni vágyakozása éles ellentéte Carolina és Pablo Bianco viselkedésének, akik biológiai szüleiket „felforgatóknak” nevezték.
A dilemma elé állított argentin fiatalok egy része megpróbálja magát kivonni az ügyből, míg mások segítőcsoportot alakítottak. A tizenhétéves Carlos D’Elia a sajtót arra kérte, hogy felejtse őt el, biológiai nagyanyját pedig, hogy ne nyilatkozzon senkinek. A fiú teljesen kétségbe esett, mikor katona nevelőszüleit börtönbe zárták, új családját pedig csak most kezdi megszokni. A többi eltűnt szülő gyermekéhez hasonlóan D’Eliának is hirtelen szembe kellett néznie azzal a múlttal, amelyről addig nem tudott, de amelyet ugyanakkor addig nem is próbált elkerülni.