NAGYÍTÓ
Nincstelen túlélők romvárosban

A koszovói albánok határozottan elutasították a Christopher Hill amerikai közvetítő által kidolgozott rendezési terv legújabb változatát. Az albánok saját rendezési tervük elkészültéig nem hajlandók részt venni a tárgyalásokon, a szerbek pedig még át sem tekintették a múlt héten átnyújtott tervezetet. Miközben a politikusok a térség egymást követő rendezési tervein munkálkodnak, a civil lakosság kétségbeesett erőfeszítéseket tesz az emberinek sokszor alig nevezhető élet fenntartására. A Washington Post egy átlagos koszovói család sorsán keresztül hívja fel a figyelmet az otthonaikba visszatérő menekültek mindennapi küzdelmeire.

„Jó életünk volt” - idézi fel emlékeit a 33 éves Haxhi Geli. A férfi a valamikori családi telken a sárban állva mutatja otthona megégett és elfeketedett maradványait, ahol ő és hat testvére 28 családtagjukkal éltek még ez év elején. A család jólmenő textilüzlete a ház első emeletén helyezkedett el, a rokonok a közeli földeken marhát tenyésztettek és gabonát termeltek.
Az a nyugodt kisvárosi élet, ami a koszovóbeli Lausára nem is olyan rég még oly jellemző volt, ma már csak emlék. Augusztusban a kormány csapatai házról házra járva fosztogattak és gyújtogattak, mondják a helybeliek. Ma Lausa leginkább egy antik romvárosra hasonlít. Az egyik kutat egy kutya levágott fejével mérgezték meg.
A gyászos életkörülmények ellenére Geli októberben hazahozta családját, miután Milosevics a NATO figyelmeztetésére kivonta a civil lakosságot fenyegető katonai erőket Koszovóból. A család azokkal az albán menekültekkel tért haza, akik elindultak az erdőkből és hegyekből, hogy megpróbálják újjáépíteni otthonukat. Mivel legtöbben már valamilyen megfelelő fedél alatt vannak, talán elérhető az etnikai konfliktus békés rendezése - vélik a politikusok.
Geli és családja azonban másképp látja a dolgot: tapasztalatuk szerint az otthontalálás csak az egyik kihívás, amivel szembe kell nézniük. Fűteni is kell, élelmet találni, és közben egészségüket is meg kell őrizniük. Ilyen mértékű rombolás közepette azonban ezek a feladatok olyannyira meghaladhatják az emberek képességeit, hogy a hazatelepülés inkább válhat a politikai düh, mint a megbékélés forrásává.
Többezer koszovói lakoshoz hasonlóan Geli családja is nélkülözni kényszerül a villanyt, és nincs pumpájuk sem a kutak használatához. Háziállataik nagy része elpusztult vagy eltűnt, arra pedig nincs pénzük, hogy a boltból elégítsék ki szükségleteiket. Teljesen megszűnt a helyi egészségügyi ellátás, és alig van gyógyszer a Koszovó egész területén egyre jobban terjedő tuberkulózis, hepatitisz és más fertőző betegségek elleni védelemre. A család élettere beszűkült: a korábbi öt otthon helyett, amelyek a telken álltak, most több mint egy tucatnyian töltik majdnem az egész napot két cseppnyi szobában, ahol szomszédaik otthonából összekótyavetyélt tűzhely melegít. Összes meleg ruhadarabjukat magukon viselik. Jóformán csak azt eszik, ami humanitárius akciók során eljut hozzájuk.
A Geli család esete cseppet sem mondható egyedinek: a 285 koszovói faluban az otthonok majdnem fele háborús sérüléseket szenvedett, közel egynegyedüket teljesen lerombolták a harcok során. Sokan most is csak a legszükségesebb javításokat végzik el, mivel tavasszal a konfliktusok kiújulására számítanak. Egyelőre leginkább arra törekednek, hogy túléljék a telet.
Bár a családfő a maga részéről szeretné már látni a konfliktus végét, nemigen bízik benne. „A szerbek ostobák, ha nem látják, hogy Koszovó nem az ő birtokuk - mondja. Lehet, hogy az az érzésük, hogy győzhetnek, mert erősek. De vesztettek Szlovéniában, vesztettek Horvátországban. Megölhetnek minket, de nem ölhetik meg a függetlenség iránti vágyunkat. Túl késő van ahhoz, hogy valami kevesebbel beérjük.” (Szabó Ibolya Anna)