Hetek - II. évfolyam, 50. szám, 1998. december 12

Alig hét perc választotta el a világot a nukleáris katasztrófától 1983 őszén - idézi fel a tizenöt évvel ezelőtti eseményeket a moszkvai Kommerszant című hetilap. A Vörös Hadsereg védelmi rendszere téves riadót jelzett, és csak a bátor parancsnok lélekjelenlétén múlt, hogy nem indultak el megállíthatatlanul az orosz rakéták az amerikai nagyvárosok elpusztítására.

Sztanyiszlav Petrov nyugalmazott alezredes, aki megakadályozta az atomháború kitörését Fotók: Kommerszant

A karibi válság után, amikor az USA és a Szovjetunió, ez a két felfegyverkezett óriás napokig rettegésben tartotta a világot, a szuperhatalmak vezetői többé nem feszítették túl a húrt, legalábbis szándékosan nem. Hruscsov és Kennedy életveszélyes játszmája az atombőröndök következő tulajdonosainak is mélyen az emlékezetébe vésődött. Így a vietnami háború és más konfliktusok során a nukleáris fegyverekkel való zsarolásnak már a gondolata sem merült fel.
Ennek ellenére 1983. szeptember 25-ről 26-ra virradó éjszaka a szovjet automatikus riasztórendszer arról adott hírt, hogy az imperialisták elszánták magukat a végső lépésre. A radarok azt jelezték, hogy az Egyesült Államok atlanti partvidékének támaszpontjáról felszállt öt Minuteman típusú interkontinentális ballisztikus rakéta, és a Szovjetunió felé közeledik. Az egész táv megtételére maximum 40 percre volt szükség. A katonai szabályzat szerint az események további logikus menetének a következőnek kellett lennie: 5-10 percen belül a rakétatámadást elhárító rendszer központi parancsnoksága azonosítja a közeledő objektumokat, és leadja a megfelelő jelentést a Kommunista Párt főtitkárának, Jurij Andropovnak. További 7 perc múlva, az „atombőrönd” utasításának megfelelően minden szovjet stratégiai támaszpontról rakéták indulnak az USA irányába, és még mielőtt a Minutemanek szovjet területen felrobbannának, a válaszcsapás már meg is történt.
Az oroszok CC-18 néven ismert rakétái olyan városokat tüntetnek el a föld színéről, mint Washington, New York, Philadelphia, Dallas, Houston, San Francisco és Los Angeles, valamint minden jelentősebb szárazföldi, tengeri és légi katonai támaszpontot is. Az amerikai tervnek megfelelően pedig romhalmazzá és hamuvá válik minden nagyobb szovjet város: Moszkva, Leningrád, Kijev, Minszk, Szverdlovszk, Omszk, Novoszibirszk, Krasznojarszk, Habarovszk és természetesen valamennyi jelentős katonai bázis. Az áldozatok száma elérheti az ország lakosságának felét is. A radioaktív felhők hatalmas területeket fednek be, és megfelelő széljárás esetén elborítják egész Európát is. Az Egyesült Államokban szintén néhány másodperc alatt 50-60 milliónyi ember pusztul el. Ahogy a sugárfelhők elérik Kanadát és Dél-Amerikát, a sugárzás, a járványok és az éhínség következtében még mintegy 100 millió ember hal meg a térségben. Az életben maradottakra pedig az atomtél vár.
Azon az 1983-as szeptemberi éjszakán a rakéta-előrejelző rendszer még csak kísérleti jelleggel működött. Egyik legfontosabb elemét egy „Kozmosz-1382” elnevezésű, kilenc amerikai rakétatámaszpontra betekintést adó műhold képezte. Az orosz műhold azonban még igencsak megbízhatatlan volt, nem is beszélve az információt feldolgozó M10-es szuperkomputerről, amely fejlettségben messze alulmaradt USA-beli társaitól. Mindezek ellenére a kapott információt teljesen komolyan vették - márcsak azért is, mert nem volt más.
Az 1983. szeptember 25-ről 26-ra virradó éjszakán Sztanyiszlav Petrov alezredes és ügyeletes stábja megkapta a műhold jelzéseit arról, hogy öt interkontinentális rakéta közeledik Amerika felől. Az alezredes feladata volt elemezni a helyzetet, azután megtenni a megfelelő intézkedéseket. Mindenféle túlzás nélkül állítható, hogy az emberek közül az ő kezében volt akkor a világ sorsa. Egy információ abban az esetben kapott teljes hitelt, ha a földi légelhárító rendszerek jelzései is alátámasztották. Ilyen megerősítés azonban nem érkezett. A percek pedig múltak, el kellett dönteni, miről is adjon hírt a vezetőknek. Ha hitelesnek fogadja el a rakétatámadásról szóló jelzéseket, azonnal értesítenie kell a pártfőtitkárt, a védelmi minisztert, valamint a Központi Bizottság elnökét, majd a megfelelő gombnyomásal elkezdeni a válaszcsapást. Petrov végül is úgy döntött, hogy a riadó hamis. Egyrészt azért, mert a földi központokról nem érkezett megerősítés, másrészt mert a műholdakról kapott vizuális információ nem volt összhangban az elektronikus jelzésekkel. Így hát egyszerűen „rendkívüli eseményként” adta tovább a történteket Dimitrij Usztyinov védelmi miniszternek, aki már nem is látta szükségesnek zargatni a feljebbvalóit, mondván, „a fiúk majd eligazodnak az ügyön maguktól is.” A fiúk el is kezdték a kivizsgálást, de még az illetékes bizottság tagjai is csak hüledeztek, amikor felmérték, hogy mennyire megbízhatatlanok a rendelkezésre álló megfigyelő rendszerek. Az ügyben végül is senkit sem vontak felelősségre, és senkit sem tüntettek ki: megkönynyebbülve vették tudomásul, hogy ezúttal megúszták a krízist.
Hasonló incidensek az amerikaiaknál is történtek, azonban ott nem volt ennyire kiélezett a helyzet. Ők ugyanis az atombombákat rendszerint repülőgépen szállítják, azt pedig szükség esetén vissza lehet fordítani. Ez történt például 1974-ben, amikor néhány atombombákkal ellátott B-52-es repülő indult a Szovjetunió felé. Miután a szovjet légelhárítás észlelte az eseményt, öt légitámaszpontról összesen 78 darab TU-128-as gép indult kilövésre. Az összecsapásra azonban nem került sor: ahogy az Északi-sarkkörhöz értek a szovjet repülők, az amerikaiak visszakoztak. Az atomkatasztrófától akkor mintegy 2 óra választotta el a világot. Viszont abban az esetben, ha akár 1974-ben, akár 1983-ban szovjet rakéták emelkedtek volna a levegőbe, már nem lehetett volna mit tenni: Hruscsov idejében olyan típusú ballisztikus rakéták voltak „ügyeletben”, amelyeket már nem lehet visszafordítani az indítás után.
Az orosz hetilap mindenesetre megjegyzi: bár a matuzsálem korú számítógépek a Mir űrállomás fedélzetén még ma is használatban állnak - ezek legfeljebb a személyzetet és a földi űrközpont munkatársait állítják megoldhatatlannak látszó feladatok elé.

A szovjet éra egyre több mítoszáról derül ki, hogy egyszerűen blöffökön alapult. Az egyik ilyen legenda a stratégiai rendeltetésű rakétákkal kapcsolatos. Az első szovjet rakéta, a P-1-es ugyanis lényegében egy német gyártmányú V2 volt. Ez még érthető is annak fényében, hogy a Szovjetunió hadizsákmányként nemcsak V2-es kész gépeknek, plusz alkatrészeknek, hanem egy egész rakétakutató csoportnak (Wernher von Braun közvetlen munkatársainak) is úgymond birtokosa lett. De ez még csak a kezdet. A blöffölés művészete a hruscsovi időszakban érte el tetőpontját.

Nyikita Szergejevics ugyanis szentül meg volt győződve arról, hogy a világ imperialistáit legeredményesebben rakéták által lehet a porba döngölni. Így aztán amellett, hogy hatalmas összegekkel támogatta a rakéta-, illetve űrkutatási ágazatot, nem kevés energiát fordított a szovjet rakétagyártás sikereinek propagálására is. Amikor 1975-ben a TASSZ Hírügynökség bejelentette az első interkontinentális rakéta útnak indítását, a Nyugat sokkos állapotba került. Nem tudta ugyanis, hogy továbbra is a V2-vel, illetve annak módosított változatával áll szemben. Később, mikor a Szovjetunió különböző támaszpontjain még csak összesen 4 db kész rakéta állt hadikészültségben (az USA-ban pedig 60), a pártfőtitkár kijelentette „minálunk úgy gyártják a rakétákat, mint a virslit”. Ez a mondat az oroszok számára kissé kétértelműen hangzott, hiszen a virsli történetesen hiánycikk volt, a külföldiekre azonban megtette a kellő hatást. Az amerikaiak fantasztikus sebességgel láttak neki a rakétaágazat korszerűsítéséhez. Ekkor fejlesztették ki az akkor (és még sokáig) egyedülálló, szilárd tüzelésű, Minuteman típusú interkontinentális rakétákat.
Hruscsovnak össze kellett szednie magát. 1962-től elkezdték egy úgynevezett globális rakéta fejlesztését. Ennek lényege, hogy nem az Északi-sark felől érte volna el az Egyesült Államokat, ahonnét ők várták, hanem a Déli-sark felől. Azonban ez a terv sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és két év múlva felfüggesztették a munkálatokat. Ennek ellenére 1965. május 9-én a Vörös téren - a kővé dermedt külföldi katonai attasék szeme láttára - diadalmasan végigvonult a 8K713-as megjelölésű globális rakéta. Az amerikaiak gyorsan reagáltak: újabb dollármilliárdokat invesztáltak az új orosz csodafegyver-rakéta elhárítására. Nem tudhatták, hogy a Vörös téren makettek vonultak fel. Annyira makettek voltak, hogy gondosan ki is kellett őket súlyozni, hogy a hatalmas, üres fémhengerek még véletlenül se pattogjanak a platókon.
A szárazföldi támaszpontú interkontinentális ballisztikus rakéták terén csak 1970-ben sikerült nagyjából felzárkóznia a Szovjetuniónak. A tengeri indításúakat illetően pedig csak további 4 évvel később. A hozzávetőleges egyensúly 1991-re állt be: több mint tízezer atomtöltet mindkét félnél. Ezzel az eredménnyel véget is ért a hidegháborús rakétaversengés.