TATÁR GYÖRGY
Kultúrharc jobb- és baloldal között Izraelben

Előző két számunkban Karl Pfeifer és Hechs László folytattak vitát az izraeli bal- és jobboldal, vallásosak és világiak egyre csak mélyülő ellentétének kérdéséről. A vita lezárására mostani számunkban Tatár György vallásfilozófust, az ELTE Társadalomfilozófia és Etika Tanszékének docensét kértük fel.

Hogy a zsidó népet Izrael állam fennállása nem megbontotta, hanem - sok tekintetben - egységesítette, azt jól bizonyítja a jelen vita is. A látszólag Izrael bel-, ill. külpolitikáját érintő viták szinte a mindenkori szerzők első lélegzetvételét követően nyomban a zsidó nép valamennyi újkori - és megoldatlan - problémája köré gyűlnek össze, hogy azonnal illusztrálják is e problémák jelenlegi megoldatlanságát. A pontos helyismeret követelményétől eltekintve, tökéletesen mindegy, hogy a vitázó felek hol élnek, Los Angelesben, Bécsben vagy Jeruzsálemben. Vallásosok és világiak, jobboldaliak és baloldaliak ugyanazzal a szókinccsel, ugyanazzal a fékezhetetlen indulattal, és lényegében ugyanazzal az érvkészlettel - beszélnek el egymás mellett.

Ultraortodoxok, vallásos-nemzetiek, világiak. Elbeszélnek egymás mellett

A zsidó nép az emancipáció óta két nyelv között őrlődve küzd problémáival: az egyik a legtágabb értelemben vett, hagyományos vallási nyelv, amelyen azonban éppen az emancipáció, majd az annak nyomán fellépő asszimiláció felvetette kérdések nemhogy nem megoldhatók, de még csak nem is tárgyalhatók. Ez a nyelv ugyanis a zárt zsidó világot létesítő és egyben leíró nyelv. Ezen a nyelven nincs kitekintés a külső, nem zsidó világra, sem az abban élő, külső nyelvet beszélő zsidókra. Az asszimiláltak nyelve viszont a világ-nyelvek törvényének engedelmeskedik: maga az immár legkevesebb 150 éves probléma sem megfogalmazható rajta, nép és vallás viszonyának a problémája, amely az asszimiláltak nyelve előtt még nem volt probléma. Az új nyelven az üldözött kisebbségtől a liberális demokrácia követelményén át az urbánus-népies ellentétig valamennyi modern fogalom eleven, de beszélője a zsidóság önmagáról szóló saját nyelvét nem érti többé. És itt nem a héberre gondolok.

Izrael szeretete

Közismert, micsoda vihart kavart annak idején Hannah Arendt könyve Eichmann jeruzsálemi peréről („A Gonosz banalitása”). A könyvet minden létező irányból támadták, gyalázták és ócsárolták. Merem feltételezni, hogy a szerző haláláig nem fogott fel többet ezekből a támadásokból, mint hogy a Zsidótanácsok, a cionisták, és egyáltalán az elpusztított európai zsidók felelősségének felvetésével olyan darázsfészekbe nyúlt, amit az érintettek erkölcsi tudata nem volt képes feldolgozni. A könyvéhez történt egyetlen hozzászólás, amely - úgy tűnik - egy pillanatra elgondolkodtatta, igaz, valóban csak egy pillanatra, Gershom Scholem hozzászólása volt. Scholem „kedves Hanna” megszólítású személyes levelet intézett (nyilvánosan) hozzá, amelyben a tartalmi kérdésektől egészen távol tartva magát, csakis a könyv egészének egy stiláris aspektusánál fogva kísérelte meg elmagyarázni a szerzőnek, miért is kavart ekkora vihart könyvével. Ez a stiláris vonás - Scholem szerint - valaminek a hiányában ölt testet, amely hiány őszerinte csaknem kivétel nélkül jellemez minden Németországban felnőtt, asszimilált zsidó elitértelmiségit. A levél írója szerint az, ami maradéktalanul hiányzik Arendt művéből, a zsidó tradíciónak egy olyan fogalma, amelyet éppen mindenkori magától értetődő volta és meghittsége folytán szinte lehetetlen izolálni, és így meghatározni. Ez a fogalom az „ahavat Jiszraél”, azaz Izrael szeretete.
Hogy ezt az Izraelt érintő minden - akár aktuálisan negatív tartalmú - gondolatot is néma dallamként kísérő érzést a hagyomány elég magas helyről származtatta, arról szól számomra a Királyok 1. könyvének egy apró részlete. Amikor Illés elmenekül Izrael királyságából, egészen a Hóreb hegyéig, vagyis vissza oda, ahonnan talán az egész történet egykor elindult, ismeretes, hogy Isten meghallgatja, majd elcsapja Illést a prófétai szolgálatból. Ennek az isteni döntésnek az oka ott lappang párbeszédükben. Az isteni „mit keresel itt, Illés”-re így válaszol a kérdezett: „Buzgón buzdultam az Úrnak, a Seregek Istenének, mert elhagyták szövetségedet Izrael fiai, oltáraidat lerombolták, prófétáidat karddal megölték, és egymagamra maradtam...” Ennek a hosszú mondattá formált panasznak a legutolsó mozzanata nem a próféta végső, a feladat feladásáig jutott tehetetlenségéről szól elsősorban, hanem a prófétai kompetencián való illetéktelen túllépéséről. Látva a nép megátalkodottságát, a legkisebbtől a legnagyobbig, Illés „elveti” Izrael fiait. A Szövetség népe nem létezik többé, mondja, „egymagamra maradtam” Izraelként. Isten mérhetetlen haragjában is szereti Izraelt (miért is haragudna rá egyébként?), Illés azonban már nem. Ekkor kapja a parancsot, hogy kenjen fel maga helyett új prófétát.

„Nép, amely nem számláltatik a nemzetek közé”

Az asszimiláltaktól beszélt nyelv mit sem tud „Izrael szeretetéről”. Ennek a nyelvnek megvan a maga szókincse és képe a zsidókról, megvannak a maga szempontjai, s ezek mindegyikét a zsidóságon kívüli világ alakítja. Mint a külső világ nyelve, magától értetődően egyetemes: minden nép problémáira kínál minden időkben érvényes megoldásokat. Jól szigetelt falán egyetlen olyan hang sem szűrődhetik át, amely nem mindenkihez szól mindig és mindenütt. Ezen az általános-morális és politikai világnyelven minden olyan kérdés megszólaltatható és megválaszolható, amely az egyedinek (esetünkben egy népnek) az általánosba (esetünkben a népek nemzetközi univerzumába) történő beilleszkedéséről szól, de lefordíthatatlan rá minden olyan kérdés, amely egyetlen embercsoportra érvényes az egész földkerekségen.
Magát a problémát a következőképpen lehet talán összefoglalni: a népek történetének világa az az általános szféra, amelyhez az egyes népek úgy viszonyulnak mint különös az általánoshoz. Logikai értelemben minden egyes nép a nép általános-történelmi fogalmának egy egyes példánya. Pontosan úgy azonban, ahogyan az egyes ember, túl azon, hogy az általános-emberinek egy különös példánya, ezen kívül még valami belülről tapasztaltan kizárólag egy is, nemcsak hogy megismételhetetlen, de nem is példánya semmiféle általánosnak, hanem egyszerűen csak egy, ugyanígy a népek is, melyeknek éppúgy van tulajdonnevük, akár az egyes egyénnek, önmaguk számára nem csupán nép-példányok. A néptudat e mozzanata a történelem során a legkülönbözőbb fokokon manifesztálódik, de - úgy tűnik - legkorábban és legmarkánsabban Izrael „kiválasztottságának” vallási gyökerű fogalmában jelent meg, s vált ismertté más népek körében.

Vissza a történelembe

Az emancipáció eszméi és az asszimiláció valósága, majd az ezeket nyomonkövető katasztrófa és Izrael államának megalapítása, egy soha nem volt - még egyszer hangsúlyozom - soha nem volt helyzetbe hozta a zsidó népet. Csaknem kétezer éven keresztül e nép tényleges saját létezése mindenekelőtt rituális egzisztenciájában állt: amennyiben részese volt a történelemnek, nem mint Izrael népe volt a részese. Természetesen mint a zsidók történelmi csoportja a történelemben élt, mindenekelőtt mint más népek történelmének elszenvedője. Saját életét azonban a rabbinikus judaizmusra építve, a történelmen kívüli rituális életben élte. A katasztrófa, majd az új-régi állam megjelenése visszasodorta a történelembe, a népek történeti univerzumába, ahonnan kétezer évvel korábban részben ki lett sodorva, részben - az akkor keletkező rabbinikus judaizmus többszázados megfeszített munkája nyomán - többé-kevésbé tudatosan kilépett. Az így előállott új helyzet - legalábbis egyelőre - szellemileg tökéletesen lereagálatlan maradt. Mind az új államban, mind az egész diaszpórában, amelynek természetesen még passzív önértelmezése sem hagyhatja az államot figyelmen kívül, olyan „történelmi” rétegek jelennek meg egy időben és egy térben, amelyek eredetileg nem csupán az időben elválasztva és csak egymást követően keletkeztek, de mint ilyenek, ki is zárják egymást. A rabbinikus judaizmus a történelmen, azaz a politikai-állami történelmen kívüli létre lett „kitalálva”, mégpedig nem egyszerűen a tőle függetlenül alakuló körülményekhez történő utólagos alkalmazkodásként, hanem mint a megelőző egész valóságos óizraelita történelem előtörténelemként való beteljesülése.
S ez a történelmen kívüli - tisztán vallási - létező egyszercsak ott találja magát egy államban, amelynek szekuláris társadalma ezt az államot egyszerűen a politikai állam általános fogalma egy példányának fogja fel, államnak az államok között. A bibliai szövegen tájékozódó emlékezetnek semmilyen más értelmezési támpontja nincs rá, mint Akháb király és Jezabel királysága, amely elől Illés a Hórebig fut. Ezt az értelmezést lehet fundamentalizmusnak és „a babona fanatizmusának” minősíteni, de csak azon az áron, hogy a nép történelmen kívül töltött utolsó két évezredével megszakad minden kapcsolat. Még élesebben fogalmazva: akkor ez az állam egy új népnek az állama lesz.
A vallásos-nemzeti tábornak nevezett harmadik csoport eredeti indíttatásánál fogva talán alkalmas lett volna arra, hogy önmagán jelenítse meg a történelmen kívüli történetiség egy lehetséges egységét. Ehhez azonban egy harmadik nyelven kellett volna megszólalnia, ami elmaradt. Bizonytalan megítélésem szerint e nyelv kezdeményei felbukkantak a katasztrófa előtti Németországban, de a német nyelv zsidó holt nyelvvé válásával ez a lehetőség - egyelőre - elveszett. A vallásos-nemzeti tábor beszélő viszonya az ultraortodoxiával megszakadt, a társadalom tisztán világi oldala pedig ezt a fajta vallási beszédet tartalmatlan nacionalizmusnak hallja, gyakran nem is ok nélkül.
Jómagam nem kívánok - és nem tudok - állást foglalni az egy térbe és egy időbe összezárt történelem és történelmen kívüliség e mind élesebb viszályában. Nem azért, mert kívülálló volnék, hanem mert magamat is, mindnyájunkat mindkét világ leszármazottjának és örökösének látom egyszerre. Maradéktalanul egyedi volt ebben a múltban a hosszantartó történelmen kívüli élet, és ugyanezért - sajnos - maradéktalanul egyedi mind a történelembe való visszatérés, mind annak felemás volta. De nem lehet nem tudomásul venni sem e helyzet merőben páratlan, hasonlíthatatlan voltát, sem realitását.

Történelmen kívül - de politikán belül

Mindaz, amit itt megpróbáltunk összefoglalni, Izraelben és Izraelen kívül is kétségkívül a kultúrharc formáját ölti. Ennek velejárója az is, ami Európa felől csak nagyon kevéssé látható, hogy jobb- és baloldal mitológiai szereposztásának vajmi kevés köze van az európai mitológiához. Izraelben e fenti pártosodásnak - kivált az utóbbi években - semmiféle szociális dimenziója nincsen: tisztán szociális nézetei alapján még senkiről sem eldönthető, hogy politikailag a jobb- vagy a baloldalon áll-e. A két oldal döntő szembenállása ma elsősorban az ún. „békepolitika” kérdésére koncentrál, amely azonban mindenekelőtt kölcsönös kultúrkritikában ölt testet. Ez a kultúrkritika gyakorlatilag az élet minden területére kiterjed. A résztvevők számára nem utolsósorban az teszi a vitát reménytelenné és végigvihetetlenné, hogy a problémák alapvetően a történelem és a történelmen kívüliség összezártságából fakadnak, ugyanakkor - lévén állami keretek közt folynak - a politika színterén és politikai vitákként jelentkeznek. Az ultraortodoxok politikai szervezetei például az egyáltalában vett politika fölötti kultúrkritikájukat gyakorolják egy tisztára politikai színtéren, a Knesszetben. A reális állami cél nyilvánvalóan a nem-politikai, hanem kizárólag vallási pártok kiszorítása volna a politikai térből (pl. a választási törvény megváltoztatásával), ezt a célt azonban a baloldal mint általános vallásellenes kultúrkritikát szorgalmazza (ami a vallásos szavazókkal szemben politikai vereségre ítéli), majd a politikai győzelem érdekében pontosan olyan politikai szövetségeket köt e vallási pártokkal, akárcsak az ugyancsak nem vallási indíttatású jobboldal. Mindez azonban jottányit sem képes módosítani a baloldal mitológiájának önképén, amely szerint vallás és jobboldal összetartoznak. Mindkét fél önképét ugyanis a kultúrkritikája diktálja, nem tényleges politikai cselekvése.
A vita jelenlegi állásának tökéletes terméketlenségét jól lemérhetjük azon is, ha figyelmesen átolvassuk Karl Pfeifer „A zsidóknak csak Netanjahu jó?” című cikkének „Az anticionista ellenforradalom” fejezetét, valamint Hechs László „Lehet-e Mr. Dana Internationallal táncolni?” című írásának „Új ideológia: a posztcionizmus” részét. Mindkét leírás realitásról beszél, mindkét jelenség (az ulraortodox anticionizmus és az erősen amerikanizált liberalizmus anticionizmusa) fenyegető árnyékot vet Izrael jövőjére, de a mindenkori saját álláspont - politikai érdekeltségénél fogva - csak a másik anticionizmusának veszedelmét látja teljes életnagyságban. Ugyanakkor jobb- és baloldal egymáshoz való viszonya - lévén egyidejűleg és keverten beszélik a politika és a kultúrkritika nyelvét - nem szimmetrikus. A jobboldal felől nézve a békét illető baloldali álláspont mindenekelőtt irreális és ostoba (azzal a szélsőséges megfogalmazással, miszerint „áruló”, itt most nem foglalkozom), míg a baloldal felől tekintve a jobboldali álláspont mindenekelőtt és legfőképpen erkölcstelen, amorális. A szüntelen háborús fenyegetettség a baloldal szemében úgy jelentkezik, mint egy jobboldali fikció, amely azt a célt szolgálja, hogy megakadályozza a békés egymásratalálást a környező népekkel, valamint hogy aláássa a népi hovatartozásra tekintet nélküli parlamenti demokráciát. Alapszemlélete szerint voltaképpen béke van, pontosabban lenne, ha a jobboldal - jó- vagy rosszhiszemű - fenyegetettség-érzete miatt nem ragaszkodna például bizonyos megszállt területek ellenőrzéséhez. Mivel a szó politikai értelmében a jobboldalnak valóságos érdeke is fűződik e fenyegetettség-érzet, valamint az arabokkal és az iszlámmal szembeni súlyos bizalmatlanság fenntartásához, a baloldal tudatos - vagyis hazug - fikciónak minősíti a társadalom jobboldali részének félelmeit. Ily módon a zsidó népbe mélyen beleivódott félelem az apokaliptikus megsemmisíttetéstől másokat elnyomó jobboldali ármánynak, illetve a nem zsidókkal szembeni középkori-babonás előítéletnek minősül.
A világi jobboldal felől nézve az ún. baloldal dogmatikusan morális-emberjogi érvelése tartós békében élő nyugati népektől lett kölcsönözve, és semmilyen vonatkozásban nem áll a politikai és katonai realitásokkal. Miután valójában egy létében fenyegetett, háborúban álló ország axiómájából indul ki, értelmetlenségként pattan le róla minden olyan érvelés, amely az ellenség szélsőséges kisebbségeivel szándékozik magyarázatot adni a terrorra, valahogy úgy, mintha egy háborúban valaki azt akarná tudatni a harcoló katonákkal, hogy nem a velük szemben harcoló hadsereg az igazi ellenség, hanem csak e hadsereg szélsőséges elemei.
Mivel Izrael esetében parlamenti demokráciáról van szó, a választási győzelem politikailag végletesen érdekeltté teszi mindkét felet abban, hogy ne bebizonyítani próbálja az igazát, hanem meggyőzni a saját és a világközvéleményt arról, hogy a másikat önző politikai érdekek vezérlik álláspontja hirdetésében.

A visszatérés törvénye

A modern zsidó állam felállítása óta egyhuzamban kísért állam és „egyház” szétválasztásának problémája. Az általunk az emancipáció előtti hagyományos vallási nyelvnek hívott nyelv, a történelmen kívül élő zsidó világ nyelve, e problémát egyáltalán nem ismeri, hiszen egész egzisztenciája a mindenkori állam-helyszíntől való elválasztottságon alapult: a száműzetés helyszínéül szolgáló államok törvényei betartandók, hiszen érvénytelennek tartásuk éppen a vallási értelemben vett száműzetés érvénytelennek tartása volna. A rab, amikor betartja börtönének szabályzatát, külön van választva börtönétől: nemigen képes - mondjuk - igénybe venni önző céljaira a fegyház erőszakszerveit.
Állam és egyház szétválasztásának követelményét az emancipálódó zsidóság teszi a magáévá, amely éppen megszűnik száműzetésben élni, és e szétválasztás a feltétele mind annak, hogy sajátjának tekinthesse az államot, mind annak, hogy az állam befogadja őt. Az asszimilálódni induló zsidóság csak igen kevéssé figyelt fel arra a tényre, hogy körülötte a keresztény egyház és az állam szétválasztása folyik, s úgy vélte, tulajdonképpen csupán az a folyamat teljesedik be, amelyben a zsidó vallás már mindig is részes volt a maga különállásában az államtól. Szinte senki nem figyelt fel - nem is volt oka felfigyelni rá -, hogy a zsidó vallás sem saját, egykori államában, sem a rabbinikus judaizmus formájában, soha nem ismerte világ és egyház, civitas dei és civitas terrena kettősségét, ahogyan pápaság és császárság harcait sem. Nem is találkozott a problémával egészen addig, míg egyszerre ott nem találta magát összezárva a történelmen kívüli élet zsidóságával, méghozzá egy olyan államban, amely minden alapítója szerint „zsidó állam”. Tekintve, hogy a zsidóság sem nem vallás, sem nem nép, hanem a kettő egészen egyedi egysége, valószínű, hogy szétválasztásuk Európából ismert útja nem járható. Bizonyos értelemben egyik elem sem létezik elég önállóan ahhoz, hogy legyen mit szétválasztani. Csak példát említek: a Visszatérési Törvény, amely a világ minden zsidójának biztosítja az Izraelben történő letelepülés jogát, állami törvény, amelynek a tartalma, hogy ti. ki minősül zsidónak, tisztára vallási karakterű. Magában ebben a törvényben, amely egyébként szorosan kötődik az állam legitimitásához, „állam és egyház” szétválaszthatatlanul összefonódik. A keresendő megoldás nem kultúrkritikai egymásnak feszülésük, hanem párhuzamos kifejlesztésük, a másikra tekintetet sem vető gyarapításuk. Sajnos, miközben a baloldal - gyakran nem alaptalanul - a jobboldalt vádolja vallási összefonódásokkal, választási győzelme érdekében pontosan ugyanazokkal a kompromisszumokkal él, csak éppen amit a maga esetében politikai realizmusnak lát, azt az ellenfélnél morális romlottságnak látja.

„A sakál napja”

Ez utóbbival kapcsolatban hadd térjek ki a két újságcikk egy konkrét vitapontjára, az Avisaj Raviv-ügyre. A semelyikünk által nem ismert igazságot derítse ki a bíróság. Annyit azonban megjegyeznék, hogy ahogyan a jobboldali politikai mitológia érzéketlen arra a határra, amelyet Peresznek a gyilkos merényletbe való belekeverésével átlép, ugyanúgy meghökkentő, mennyire érzéketlen a baloldali kommentátor a következő módszertani abszurdumra: hogy nem lehet egyidejűleg utasítani el a „magányos gyilkos” elméletét, ujjal rámutatva arra a vallásos-jobboldali-nacionalista közegre, ahonnan a gyilkos érkezett, ám ugyanakkor mint irreleváns jobboldali mítoszt hagyni figyelmen kívül ugyanennek a közegnek egy aktív és nevesíthető tagját. Ha ugyanis a „jobboldali közeg” nem csupán egy mitológiai fogalom, akkor jogilag megragadható személyekből kell állnia, többek közt akár beépített ügynökökből. Hiába igaz az a válasz erre, hogy a jobboldal különböző politikai motívumoktól vezettetve „használja” Ravivot a baloldal elleni harcában: először is csak azt lehet használni, ami létezik, másodszor pedig mindkét - ismétlem: mindkét - félnek tudomásul kell vennie, hogy a másik is ugyanabban a demokráciában él, és a politikailag előnyt szerző eszközöket ugyanúgy „használja”, mint mi magunk. (Hogy ennek tudomásul nem vétele egyébként ragyogó intellektusokat is hajmeresztő állításokra tud késztetni, hadd idézzem Karl Pfeifert, amint ő idézi Eljakim Rubinsteint: Raviv „nem tudott a tett pontos dátumáról és tervéről”. Ha jól értem e kissé kiragadott idézetet, Raviv ugyan tudott vagy sejtett arról, hogy merénylet készül, de nem ismerte a helyet és az időt. A cikk szerzője itt megnyugodva hátra dől, és leszögezi, hogy ezek után Rubinstein nyilván csak „a jobboldali nyomásnak engedett”, amikor vádat emelt Raviv ellen.
(Csak a humor kedvéért hadd emlékeztessem a cikk szerzőjét Forsyth A sakál napja című könyvének egy jelenetére. Amikor a sakál megkapja a megbízást De Gaulle meggyilkolására, megbízói megérdeklődik, hogyan is fog nekilátni. Kicsit elálmélkodva válaszol nekik: hát mindenekelőtt utánanéz az újságokban, mikor és hol fog az elnök legközelebb nagy nyilvánosság előtt megjelenni. Enynyi esze talán Ravivnak is volt.)

„Hiszen már béke van...”?

Utoljára maradt a béke kérdésének elméleti-morális problémája. Pfeifer - jogos nosztalgiával - megemlíti „Theodor Herzl liberális ideálját”, amely a modern demokratikus államhoz vezetett. Nem említi azonban Herzlnek azokat az eszméit, amelyek nem a majdani zsidó állam minőségére, hanem egyáltalában vett létrehozásának okaira vonatkoztak. Ez egyfelől egy igen határozott meggyőződés volt arról, hogy a nyugati kultúra zsidógyűlöleti potenciálja nem csökken, másfelől egy nagyon elmosódott sejtelem valami küszöbönálló kataklizmáról. Mint tudjuk, sejtésében biztosan, meggyőződésében valószínűleg igaza volt, különösen miután az állam megvalósulása bevont a zsidógyűlölet területére egy világnyi olyan kultúrát is, amely korábban nem osztozott ebben. A nyugati demokráciák ugyan - jelenleg - jól-rosszul ellenállnak a saját kultúrájuk mélyén lappangó démonnak, de hogy az iszlám világ-e a hosszabb életű vagy a demokráciák, annak senki sem megmondhatója.
A két - korábban már szóba jött - anticionista ellenforradalom minden végtelen különbsége ellenére, van egy közös vonás, amit érdemes említeni. Az ultraortodoxia zsidó állam-ellenessége a rabbinizmus köré szerveződött nép történelmen kívüliségéből fakad, abból a tudatból, hogy 7O-ben Izrael voltaképpen kilépett a történelemből, hiszen országába visszajutni csak majd a történelem (vagyis az összes többiek történelmének) végén, a Messiás jelenlétében fog. A Tórát gondosan őrző várakozáson túl nincs már más feladata. Az izraeli és Izraelen kívüli zsidó liberalizmus is voltaképp a jobboldalt vádolja azzal, hogy az nem képes belátni, miszerint valójában már vége van a történelemnek, hogy immár a múlt összes történelmi fenyegetettségét, a pusztításában kérlelhetetlen ellenség megbékíthetetlenségét el lehetne felejteni, hiszen mindezeket éppen ez az anakronisztikus félelem tartja csupán - látszólag - életben. A liberalizmus itt valójában előfeltételezi a békét, előfeltételezi, hogy az - egykori - ellenség is azt akarja, csak éppen mindkét oldal gonosz szélsőségesei gátolják ennek a preegzisztens békének a megvalósítását. A társadalom jobboldali részének azt a meggyőződését, hogy a történelem még mindig tart, és ha még mindig tart, akkor változatlanul érvényes a római mondás: si vis pacem, para bellum (ha békét akarsz, készülj a háborúra) rosszhiszemű akadékoskodásnak tartja.
Hadd zárjam ezt az írást egy kis történettel a napóleoni háborúk idejéből. Miközben a francia császár a főerőkkel erőltetett menetben haladt a csatatérként kijelölt Austerlitz felé, azt az utasítást adta Ney marsallnak, hogy az kerülő úton, a Dunán átkelve érkezzék oda, hogy őt más irányból érkező támadásával segítse. Ney lovasai élén elért a megáradt Dunához, és látta, hogy az egyetlen számbajöhető híd alá van aknázva, továbbá egy osztrák üteg őrzi. Néhány lovassal derűsen odalovagolt a hídhoz, és vidáman megérdeklődte, mit keresnek ott. Az osztrák tüzérek ugyanilyen ironikusan azt felelték, hogy ők bizony azért vannak itt, nehogy a franciák átkelhessenek a hídon. A marsall ekkor elámulva így kiáltott: Hát ide még nem jutott el a híre, hogy ma hajnalban császárjaink békét kötöttek? Hiszen reggel óta nem állunk háborúban, hiszen már béke van! A tüzérek sisakjaikat az égnek hajigálva, tánccal készülődtek a hazamenetelre, amikor Ney lovasai lerohanták őket, s a hídon átkelve elindultak megnyerni az austerlitzi csatát. Ugyanis még nem ért véget a történelem.