GRÜLL TIBOR
Kortársunk, az Antikrisztus

A fenti címmel vezeti be Bernard McGinn Antikrisztus című munkájának utolsó fejezetét. A szerző szerint a „második évezred utolsó félszázadában az Antikrisztus hanyatlásának lehetünk tanúi.” A legenda mindinkább veszített dinamizmusából - állítja McGinn -, s már csak bizonyos szűk, ámde befolyásos protestáns körök (fundamentalisták) és bizonyos irodalmi művek éltetik tovább alakját. Ezt az állítást aligha látszik alátámasztani az a tény, hogy a számítógépes világhálózat egyik keresőprogramjában az antichrist szó begépelése után több mint hatvanezer ezzel a témával foglalkozó weboldal ugrik elő néhány másodpercen belül. Ezek között az Antikrisztus-kérdéssel foglalkozó szövegek között pedig nemcsak úgynevezett „fundamentalista” (a Bibliát Isten kinyilatkoztatott beszédének elfogadó) egyházak, hanem a hagyományosan vett „történelmi” felekezetek által írottak is szép számmal akadnak.

Adolf Hitler. A vezér kienged

A múlt héten a bibliai kortól a XIX. századig szemelgettünk az Antikrisztus kiterjedt irodalmából - most századunk néhány nagyobb hatású elképzelését ismertetjük. Következő számunkban pedig a történelem kiemelkedő hamis messiásait vesszük majd számba.

Antikrisztusok és az Antikrisztus

„Itt az utolsó óra, és amint hallottátok, hogy az Antikrisztus eljön, így most sok antikrisztus támadt - ahonnan tudjuk, hogy itt az utolsó óra” - írta János apostol első levelében, világosan különbséget téve az antikrisztusok és az Antikrisztus, vagyis az antimessiás és annak előfutárai között. Tény, hogy a bibliai történelemben (ami Karl Löwith megfogalmazásában maga a világtörténelem, amelyben a ma történelme is bennefoglaltatik) korról korra előbukkannak hamis messiások, álmegváltók, akik meglepően azonos mintát követve tevékenykednek. A zsidó történelem egyik legnagyobb „antikrisztusa” IV. Antiokhosz Epiphanész szeleukida uralkodó, aki az i. e. II. században erőszakkal elfoglalta Jeruzsálemet, a Szentélyt megfertőztette, betiltotta a véres áldozatokat és Mózes Törvényét, a szombatot és a körülmetélést, s a parancsainak ellenszegülőket halállal büntette. De ugyanez volt a célja Hadrianus császárnak is, aki csaknem háromszáz évvel később Zeusznak szentelt templomot a jeruzsálemi Szentély helyén, s a zsidóknak megtiltotta a Jeruzsálemben való tartózkodást. A zsidóság diaszpórai elnyomásáról felesleges külön beszélnünk, hiszen közismert tények szólnak arról, hogyan próbálták meg bizonyos uralkodók - főként az európaiak - gazdaságilag, társadalmilag, vallásilag majd egzisztenciálisan is lehetetlenné tenni a szétszóratásban élők mindennapjait az elmúlt majd’ kétezer évben. A mindenkori antimessiás küzdelmének egyik fő frontvonala tehát a zsidóság ellenében húzódik; míg a másik - szintén az Újszövetség alapján - az, amely „tagadja az Atyát és a Fiút”. Ez az „antikrisztus szelleme”, amelynek tevékenységéről szintén bőséggel állnak rendelkezésre múlt- és jelenbéli - elsősorban egyháztörténeti - adatok.
János fentebb idézett mondata tehát világosan különbséget tesz az antikrisztusok és az idők végén eljövendő „nagy” Antikrisztus között. A XX. században - amely a szekuláris történetírás szerint is az emberiség eddigi „legapokaliptikusabb” évszázada volt - újra egyre többen teszik fel a kérdést: ki az Antikrisztus? A talányos kérdésre az ezredforduló tájékán a zsidó és keresztény felekezetek, más nagy és kis világvallások képviselői és a különféle obskurus szekták egyaránt nagy intenzitással keresik a választ. Az alábbiakban az amerikai keresztény antikrisztus-irodalmat veszszük szemügyre.

Az apokaliptikus század

Bernard McGinn szerint a legnagyobb történelmi múlttal dicsekedő keresztény felekezet, a római katolikus egyház, a protestánsokkal vívott hitviták elcsendesedtével mintha megfeledkezett volna a végidők próféciáiról. A legtöbb XX. századi teológus említést sem tesz az Antikrisztusról, sőt egyes esetekben még azt is elismerik, hogy az Antikrisztusról szóló bibliai tanítás érvényét vesztette (Lexikon für Theologie und Kirche, Freiburg, 1957). Figyelemreméltó ugyanakkor, hogy a doktrinális katolicizmuson belül „szektás jelenségnek” titulált, de századunkban ugyancsak gyakori Mária-jelenések kapcsán többször is szóba került, hogy az Antikrisztus székhelye a Vatikán; felújítva ezzel azt a protestáns tételt, amely szerint Krisztus legfőbb ellensége maga a pápaság. Egy volt francia katonatiszt, Yves Dupont viszont jobboldali katolikus apokaliptikát hirdet: szerinte a közeli vég jele a II. vatikáni zsinat és az ennek nyomán a liturgiában végrehajtott változtatások (A katolikus prófécia: az eljövendő büntetés, 1970).
A modern protestáns eszkatológia három alapköve: a dicsőséges Egyház mennybe való felvétele (rapture), a „nagy nyomorúság” (tribulation) és a messiási korszak (millennium). Az úgynevezett pretribulációs elmélet szerint - amely Pál Thesszalonikabeliekhez írott leveléből indul ki - az igazi Egyház (amely természetesen egyetlen felekezettel sem azonosítható száz százalékosan, hanem a tényleges hívők összességét jelenti) Földről történő „kivonása” a nagy tribuláció előtt fog bekövetkezni. Eszerint a millennium előtti utolsó években fog az Antikrisztus hatalomra kerülni, akinek a kormányzása - legalábbis első időszakában - békét, biztonságot és jólétet eredményez majd a világnak. Szövetséget köt Izraellel, felépítteti a jeruzsálemi Templomot, de miután személyének isteni tiszteletet követel, konfliktusba kerül az egyistenhívő zsidósággal és hívő emberekkel. Az antikrisztusi béke törékenynek fog bizonyulni, és a háborús konfliktussorozat a végső, úgynevezett „armageddoni” világháborúba fog torkollni. A konfrontáció gyújtózsinórja: a Jeruzsálem státuszával kapcsolatos vallási, illetve világi rendezési koncepciók közötti ellentétek nyomán kialakult gyűlölködések. Az apokaliptikus világégésnek az igazi Messiás Olajfák hegyén történő megjelenése ad pozitív fordulatot, ami egyben az Antikrisztus bukását is jelenti. Ezután az üdvtörténelem új aiónja következik: a messiási kor, az aranykor. Ez az apokaliptikus forgatókönyv már a század elején elterjedt, többek között olyan máig népszerű kézikönyvek révén, mint a Scofield Reference Bible (1909).
Az első világháború végén, de különösen a Balfour-nyilatkozat (1917) - amelyben az angol külügyminiszter kijelentette: „Őfelsége kormánya pártolja a zsidó nép hazájának létrehozását Palesztinában” - megjelenése után feléledő cionizmus politikai realitássá tette a protestáns antikrisztus elképzelések megvalósulását.
Az 1917 és 1945 közötti - nem közvetlenül Izraelhez, a zsidókhoz vagy az egyházhoz kapcsolódó - történelmi események is tápot adtak a millenarista reményeknek és félelmeknek. A Népszövetség megalakulása után keresztény értelmezők rámutattak, hogy „a Népszövetség Róma tíz szövetséges nemzet formájában való végső és reménytelen újjáéledését készíti elő. Utolsó császára sötét és szerencsétlen figura lesz, a Bűn Embere, a Kárhozat Fia, az Antikrisztus” (I. M. Haldeman, 1919). Az Antikrisztusnak, mint az újjáéledt Római Birodalom vezetőjének posztjára ígéretes jelöltnek látszott a fasiszta Benito Mussolini, aki 1924-ben jutott hatalomra Olaszországban. 1927-ben Oswald J. Smith „Karnyújtásnyira az Antikrisztus? És ha Mussolini?” című könyvében az 1928-33 közötti időszakra jövendölte a véget. A legtöbb amerikai bibliaértelmező azonban abban értett egyet, hogy ő is csak előfutára a majdan eljövendő Antikrisztusnak.
Annál érdekesebb - írja McGinn -, hogy a II. világháború alatt szinte elnémult az apokaliptikus irodalom, s csak kevesen akadtak, akik Sztálint vagy Hitlert a bibliai próféciák alapján antikrisztusnak bélyegezték volna.

Ez az Új Világrend?

A hitleri fasizmus által végrehajtott genocídiumok (különösen a zsidóság mint népcsoport totális megsemmisítésére tett kísérletek) okozta döbbenet újra elővetette a teológusokkal az egy időre félretett antikrisztus-kérdést. A kutatások során felszínre kerültek a nácizmus okkult gyökerei: többek között az, hogy Hitler nemzetiszocialista pártján belül Thule-Gesellschaft (Thule Társaság) néven működött egy okkultista szervezet, amelynek tagjai magukat az Új Kor (Die Neue Zeit) megalapítójának vallották, és a Harmadik Birodalom ezeréves uralmát, misztikus, isteni transzcendenciát ígértek. A szervezet tagjai a Biblia alapján szatanikusnak minősíthető természetfeletti erőkkel álltak kapcsolatban, például magát Lucifert a Fény Isteneként tisztelték. A 30-as, 40-es években Hitler magát az Új Világrend atyjának tekintette, hirdette az árja faj felsőbbrendűségét, a zsidóságot pedig teljesen megsemmisítendőnek tartotta, magát Messiásnak, a megígért szabadítónak képzelte, aki kivezeti népét a sötétségből a világosságra. Joseph Carr szerint „a nácizmus nemcsak rasszista gonosztevők és más deviáns elemek politikai mozgalma volt, amint azt sokan gondolják, hanem több annál: olyan okkult vallás, amelyben Adolf Hitler volt a hamis Messiás, Heinrich Himmler a Főpap, és a vérszomjas SS-legények alkották a klérust.”
A soá (holocaust) borzalmai után előbb Izrael állam kikiáltása (1948), a „hatnapos háború” (1967), majd a kilencvenes évek palesztin-izraeli egyezkedései jelzik a protestáns teoretikusok szerint „Isten apokaliptikus óráján” a kismutató állását. A végidő-forgatókönyvek közül most kettőt mutatunk be.
A mai amerikai neoprotestáns apokaliptika két legjelentősebb alakja Hal Lindsey és John F. Walvoord. Lindsey Dallasban tanult és a hatvanas években a Kaliforniai Állami Egyetem kollégiumi lelkésze volt. 1970-ben jelent meg nagy sikert aratott Néhai Föld bolygó című könyve, a kor vitathatatlanul legnagyobb bestsellere, amely a mai napig 25 millió példányban kelt el. (A könyvből a 70-es évek végén filmet is készítettek.) Lindsey forgatókönyvébe belekapcsolja az Izrael körüli eseményeket, az újjáéledő Római Birodalmat (a Római Szerződés alapján újjászerveződő Egyesült Európát), amely szerinte az eljövendő diktátor („a majdani Führer”) hatalmi bázisául szolgál majd. Ez a diktátor békeszerződést köt majd Izraellel, s csak a Szentély felépítése után derül ki róla, hogy kicsoda is valójában. Társa egy hamis próféta lesz (a Jelenések könyve 13,11-18. versei alapján), aki mindenkit a diktátor imádására kényszerít. Azoknak, akik ezt nem teszik, súlyos üldöztetésben lesz részük.
John F. Walvoord 1952 és 1986 között a Dallasi Teológiai Szeminárium elnökeként, majd pedig kancellárjaként tevékenykedett. Számos művet írt a bibliai próféciák értelmezéséről, amelyek közül a legismertebb az Armageddon, olaj és közel-keleti válság, amely 1974-ben jelent meg először, majd 1990-ben, az aktuális közel-keleti események hatására átdolgozott formában is napvilágot látott. (Az Öböl-háború idején állítólag egymillió példányban kelt el.) Walvoord prófécia-értelmezése kevésbé Európa-centrikus, de ő is megjósol egy tíz nemzetből álló mediterrán konföderációt, melynek vezetője rákényszeríti majd Izraelt, hogy békét kössön az arabokkal. Ez jelzi majd a „nemzetek korának” végét és a történelem utolsó hét esztendejének kezdetét. Az igazi keresztények ezután a menynyekbe ragadtatnak, minekutána a mediterrán vezető, vagyis az Antikrisztus szövetséget köt a vallási egységet megtestesítő „szuperegyházzal” (aki a Fenevadon lovagló Prostituált a Jelenések könyve 17. fejezetében). A többi esemény nagyjából a fentebb ismertetettek szerint következik majd be.

„Korunk hőse”: az Antikrisztus

Néró császár, Nagy Károly, II. Frigyes, X. Leó, Napóleon, Mussolini, Hitler, Sztálin - néhány név azok hosszú sorából, akiket az elmúlt századokban antikrisztusi ténykedésük alapján joggal azonosíthattak a János apostol által az i. sz. I. század végén megjövendölt antimessiásokkal. Az apokaliptikus várakozás szép számmal termeli ki az antikrisztus-fantomokat is. A sor szinte végtelennek tűnik, így most csak néhányat emelünk ki: John F. Kennedy - az Egyesült Államok első római katolikus elnöke, aki az 1956-os demokrata konvención 666 szavazatot szerzett, s ez elegendő oknak látszott arra, hogy az Antikrisztussal azonosítsák. II. János Pál - az ellene megkísérelt merénylet után csodálatos módon felgyógyult sebéből, bár az nem a fejét ért kardcsapás volt, amiről a Jelenések könyve beszél a majdani Antikrisztus esetében. Mihail Gorbacsov - a világbéke és a fegyverzetcsökkentés nagy szószólója, amellett gyanús vörös jelet viselt a fején. János Károly spanyol király - vér szerint a Német-Római Császárság jogos örököse, mellesleg a tizedik nemzet királya azok közül, amelyek az újjáéledő Római Birodalomhoz (az Egyesült Európához) csatlakoztak. Szaddám Huszein - már az iraki háborút megelőzően is bizonyos bibliaértelmezők őt tartották a Jelenések könyve Fenevadjának. Sun Myung Moon - a koreai „Egyesítő Egyház” vezetője, aki több ízben nyilvánosan is kijelentette, hogy magát tartja a Messiásnak. Jasszer Arafat - az oslói békeszerződés aláírásakor többen azt gondolták, hogy ő lesz a „hétéves szerződés” megkötője Izraellel, amelynek félidejében fellép majd az Antikrisztus. Louis Farrakhan - Amerika legismertebb iszlám vezetője, aki találkozott valamennyi muszlim diktátorral, a zsidó vallást nyíltan becsmérli, és több ízben is kijelentette, hogy önmagát tartja az „igazi Jézus Krisztusnak”. Habsburg Ottó - az egyik legrégibb európai uralkodócsalád sarja, aki elődei jogán ma is viseli a „Jeruzsálem Uralkodója” címet. A kevésbé komoly azonosítások közül ide kívánkozik még Barney, a dinoszaurusz is, akiben többen szintén a Jelenések pusztító Fenevadját vélték felismerni. Korunk leggazdagabb és egyik legbefolyásosabb embere, Bill Gates is a jelöltek listáján szerepel, mivel neve az általa kreált ASCII kódban éppen 666-ot tesz ki.

Nicolae Carpathia

A 90-es évek közepének egyik legnagyobb könyvsikere, az USA-ban két és fél milliós példányszámban eladott háromkötetes regény, amelynek főszereplője a román származású, kolozsvári születésű, ragyogó képességekkel rendelkező, sok nyelven beszélő fiatalember. A Tim LaHaye és Jerry B. Jenkins által írt regény hőse először Románia miniszterelnöke, majd hirtelen, miután szenzációs sikert aratott az ENSZ közgyűlésén mondott beszédével, a világszervezet elnöke lesz. Nicolae a nemzetközi szervezetet gyökeresen és átfogóan átszervezi. Célja egységes világkormány létrehozása, amely a világbékét és a nemzetközi egységet megteremti, valamint a világ vallásait összefogja. Carpathia szerint „a gyűlölet már a múlté, az emberiség szerelmesei összefognak”. Az elnök hipnotikus erejével rabul ejti a világot. Izraellel szövetséget köt, Új-Babilonba helyezi az ENSZ székhelyét, és a világot elképesztő nyomorúságba taszítja. A személyi kultuszát elutasító zsidósággal szembeni gyűlölete Hitlerét is felülmúlja. A regény szerint Izrael maradéka isteni segítséggel tudja ezt a vészkorszakot túlélni.
A magyarul az Amana kiadó gondozásában közelmúltban megjelent regény világméretű sikerét semmiképen nem irodalmi színvonalának köszönheti - melyről mellesleg olvasóinak többsége lesújtó véleményt fogalmaz meg -, hanem annak a bibliai sztorinak, amely az apokaliptikus elképzelések egyik központi eleme. A téma iránti világméretű érdeklődés a hollywoodi forgatókönyv-készítőket is lázba hozta. Ennek illusztrálására csak néhány cím az elmúlt évek terméséből: az Antikrisztus történetét feldolgozó Omen-trilógia, az Abüszszosz, a mélység kútja című film és az egyik idei kasszasiker, az Armageddon.