TIHANYI PÉTER
Bűn, bűnhődés és a kegyelem
Beszélgetés Szabó András nyugalmazott alkotmánybíróval

Dr. Szabó András nyugállományú alkotmánybíró, a büntetőjog nemzetközileg is elismert szaktekintélye. Egyetemi tanár, 1997-től a Magyar Tudományos Akadémia tagja. 1998 februárjában munkásságáért megkapta a Magyar Köztársaság Érdemrendjét.

Göncz Árpád és dr. Szabó András. „A bíróságnak nincs joga megbocsátani, de a köztársasági elnöknek joga van kegyelmet adni”    Fotó: Korbely Attila

- Ön az elmúlt ötven évben a jogtudomány számos területén kutatott és dolgozott. Hogyan látja: az emberalkotta jogrendszereknek, alkotmányoknak, törvényeknek mennyi közük van az igazsághoz, és mennyire vehetjük ezeket rendíthetetlennek, örökérvényűnek? Ami ma jogszabály, az holnap már nem lesz az, tegnapelőtt sem volt az. Egy járási bíróság hoz egy ítéletet, amit igaznak vél. Ugyanezt az ügyet a megyei bíróságon egészen másképp fogják látni és értékelni. És ha netán még feljebb kerül, ott valószínűleg meg fog születni az ügy harmadik „igaz” értékelése. Hogy egy konkrét dologra is utaljak: ki döntheti el, hogy kinek van igaza a Kunos-ügyben, a köztársasági elnök úrnak vagy Dávid Ibolya igazságügyminiszter asszonynak? Úgy tűnik, azok az igazságok, amelyekkel a jogalkotók, törvényhozók operálnak, nem egyértelműek, sőt nagyon is sérülékenyek, bizonytalan lábakon állnak. Van-e tehát a társadalom szférájában olyan igazság, amit rendíthetetlennek, örökérvényűnek vélünk?
- Ez egy nagyon katartikus és izgalmas kérdésfelvetés. De azt kell hogy mondjam Önnek: ilyen igazság szerintem nincs. Az az igazságfogalom, amivel mi dolgozunk, nagyon is törékeny, körülhatárolhatatlan és - ha akarjuk, ha nem - mindig valamilyen érdekhez kötött. Tehát az, hogy ki mit lát igazságnak vagy igazságtalanságnak, ebben az érdekei akarva-akaratlanul is szerepet játszanak. Például egy munkanélküli égbekiáltó társadalmi igazságtalanságnak látja, hogy ő munkanélküli lett. Egy gyáros viszont, vagy egy munkáltató azt tartja igazságosnak, hogy ha nincs szüksége valakinek a munkájára, vagy nincs vele megelégedve, elbocsáthassa. Ezzel szemben a szellemi szférában létező igazságok, amilyen például az erkölcsi igazság, ezek örökérvényű, stabil igazságok. Mert ugye annak az igazságát, hogy ne ölj, ne lopj, senki sem vitatja. Az erkölcsi törvényekbe foglalt igazságot az embernek meg kellett fogalmaznia egy szabályban, egy normában, mert a tilalom az, ami a magatartást szabályozza: „Ezt ne tedd, mert ha megteszed, gyilkos vagy.” A bűntudat így születik meg. A legérdekesebb dolog az, hogy ez a bűntudat hogyan csapódik le az ember személyiségében. Akkor történnek az igazi tragédiák, mikor ez az erkölcsi bűntudat be sem épül, vagy ha beépült, egyszer csak valamilyen módon kitörlődik az emberből.
- Mire gondol konkrétan?
- Biztosan olvasta Thomas Mann Mózesről szóló, A törvényhozó című kisregényét. Ez tulajdonképpen képes beszéd a fasizmusról. Arról szól, hogy Hitler ezeket az emberi és erkölcsi törvényeket lábbal tiporja. De az igazi tragédia az, hogy ezen törvények puszta létezését is tagadja, és azt mondja: mától az életedet nem ezek fogják irányítani, hanem azok a törvények, amelyeket én adok neked. Tudniillik, mikor Hitler azt mondta, hogy új törvényeket hoz, ahol nem tiltott az emberölés, ezzel a német katonákat, az alattvalóit, sőt az egész német népet felmentette a bűntudat alól. A Führer lett a törvényadó, ilyen módon Mózes helyébe próbált lépni.
- Miért érzi mindig úgy az ember, hogy ahány jogszabály, annyi igazság?
- Egy jogszabály, mikor a cselekvés irányát megmutatja, akkor egyúttal megmondja azt a szituációt is, amelyben ezt a szabályt alkalmazni kell vagy lehet. Nos, ha ez a szituáció megváltozik, akkor ehhez képest kell a szabályon is változtatni. Ha a szituáció változatlan, de a szituációban résztvevő felek változnak valami oknál fogva, akkor is tördeltté kezd válni az igazság, s máris nem tűnik olyan egységesnek, vagy ércbe öntöttnek.
- Megvilágítaná a praxisából egy konkrét esettel, amit mondott?
- Vegyünk például egy közelmúltban történt esetet. Egy édesanya a halálba segíti nagyon szeretett gyermekét a saját kérésére. A gyermek gyógyíthatatlan, eszméletlen fájdalmai vannak, amit az orvosok nem tudnak már enyhíteni. A diagnózis szerint hetek vannak hátra. És mi erre a cselekményre a jog első reakciója? Az, hogy emberölés. Szándékos emberölés? Igen. Előre kitervelt és megfontolt szándékkal? Igen. Akkor tehát bűnös. Aki pedig bűnös, azt meg kell büntetni, ugye? És ha, tegyük fel, az ölést a büntetőjog halállal bünteti, akkor itt nincs apelláta, a gyilkost halállal kell büntetni. Igen ám, de a büntetőjog az emberi viselkedésnek, magatartásformáknak sokszor pontosabb anatómiáját adja, mint a legzseniálisabb erkölcstan. Most nézzük meg ezt a szituációt közelről. Saját vérszerinti leszármazottját öli meg az anya. Igen, de nem gyilkos motívumból teszi, hanem - úgymond - szeretetből. Micsoda paradoxon! Bűnt követett el „szeretetből”. Nos, a jog ezzel számol, és a büntető törvénykönyvben külön rendelkezik az ilyen esetekről.
- Ezek szerint az anyát első fokon felmentették?
- Nem, nem mentették fel. A bíróság helyesen minősítette az esetet, és a megfelelő rendelkezéseket alkalmazta. Bűnösnek mondta az anyát, de enyhe büntetést szabott ki rá a körülményeket figyelembe véve, vagyis a gyilkosságnak egy úgynevezett privilegizált, enyhébben elbírálandó esetét állapította meg. Majd ezután jött egy fellebbviteli bíróság, ahol is a másik bíró ugyanezt az esetet súlyos bűncselekménynek minősítette. De az ő indokai kifogásolhatóak voltak.
- Ilyenkor mi a megoldás?
- A megoldás ebben az esetben egy jogilag szabályozott, de büntetőjogon kívüli intézmény, a kegyelem volt. A köztársasági elnök úr kegyelmet adott az anyának. A kegyelem során elengedhetik a büntetést, elrendelhetik a büntetés enyhítését, vagy pedig azt, hogy a büntetést nem kell végrehajtani. Szóval a kegyelem bármit megcsinálhat. Ez tulajdonképpen egy isteni kegy, ami abszolút és korlátozhatatlan. Ezt, gondolom, nem kell magyaráznom.
- Most kell csak igazán magyaráznia. Tudniillik, ha ez egy abszolút és korlátozhatatlan jog, amellyel élhet az elnök úr, akkor miféle igazság nevében, vagy milyen jogosítvány alapján korlátozhatja, teheti semmissé az igazságügyminiszter, ahogyan a Kunos-ügyben nemrég történt?
- Semmilyen alapon. Amit Dávid Ibolya miniszter asszony tett, az a joggal való visszaélés tipikus esete, mondhatnám iskolapéldája.
- Értelmezné ezt a helyzetet?
- Az Alkotmány szabályozza a kegyelem intézményét: a köztársasági elnök elnöki jogkörébe utalja. Úgy is mondhatnám, hogy ez az ő egyik államfői jogosítványa. A kegyelem valamikor a király hatásköre volt, aki egy személyben volt a kormány feje és a végrehajtó hatalom feje. De van a köztársasági elnöknek más alkotmányos jogosítványa is, ilyen például a kinevezés joga. Az Alkotmány azt mondja, hogy az államfő - Göncz Árpád - politikailag nem felelős, azonban a kinevezés járhat nemkívánatos következményekkel is. Például ha egy nemzetbiztonsági szolgálat által felderített, de még le nem leplezett katonatisztet, ha úgy tetszik kémet kinevez véletlenül vezérkari főnöknek vagy tábornoknak. Hogy ezt ne lehessen megtenni, vagyis hogy politikai felelősséggel párosítsák a kinevezési jogosítványt, ezért az Alkotmány bevezette az úgynevezett ellenjegyzés intézményét. Az előző példánál maradva, az ellenjegyzés azt jelenti, hogy a honvédelmi miniszter, aki javasolja X-et, vagy Y-t tábornoknak, felelősséget vállal az illető hátteréért. És azt mondja: Önnek, köztársasági elnök úr, nem kell külön megvizsgálnia az illető urat, mert én már megtettem. Tehát ha akarja, nyugodtan aláírhatja a kinevezést. Az Alkotmány, mikor a köztársasági elnök jogosítványait felsorolja, záró passzusként odaírja, hogy a kormány illetékes minisztereinek ellenjegyzésével válik érvényessé. Ez a passzus elvileg ott van a kegyelmi jogosítvány mellett is. Igen ám, de ha tartalmilag megnézem az ellenjegyzés értelmét, és ezt összevetem a kegyelem abszolút jogával, akkor világosan látszik, hogy itt nincs értelme, nincs funkciója az ellenjegyzésnek. Vastagh Pálnak eszébe nem jutott, hogy keresztezze az elnök kegyelmi határozatát. Soha. Ő pontosan tudta, hogy mi az ellenjegyzés értelme és tartalma, és mit jelent a kegyelem. Én nem hinném, hogy a miniszterasszony vagy Orbán miniszterelnök úr ezt ne tudná. Ebből következően egyértelmű számomra, hogy a kormány meg akarta regulázni a köztársasági elnököt, és ehhez egy formális jogi érvet használt.
- Ha ez így van, akkor mégis hogyan és mivel tudott érvelni Dávid Ibolya?
- A legfőbb érvként azt mondta, hogy ő nem akarta a Legfelsőbb Bíróság jogerős ítéletét felülbírálni, mert ehhez nincs joga. Csakhogy ez az érv itt használhatatlan. Ez kérem szépen jogi mellébeszélés, egy közhely. Merthogy a Legfelsőbb Bíróság jogerős ítéletét senkinek nincs joga felülbírálni, nemhogy az igazságügy-miniszternek, de még a Parlamentnek sem, sőt, a köztársasági elnöknek sem. De Göncz Árpád nem is ezt tette - ő kegyelmet adott. Ő azt mondta, igen, megbüntették, bűnösnek találták jogosan, de én kegyelmet adok. Ez a kegyelem. A bíróságnak nincs joga megbocsátani, de a köztársasági elnöknek joga van kegyelmet adni. Egyébként a kegyelem „intézménye” a mindennapjaink gyakorlatában is benne van. Egy jó családban ezt az apa, a szülők szinte naponta gyakorolják. Igen, az apa megbocsát, ha úgy tetszik, kegyelmet gyakorol, és ezzel feloldja a konfliktust. Szó sincs arról, hogy a gyerek viselkedését helyeselné, csak egyes esetekben megbocsátja, mert ő egy szerető apa. És ez csodálatos dolog.
- Mint nemzetközileg elismert büntetőjogász, hogyan látja, a büntetésnek tulajdonképpen mi a célja? A bűnhődés jogilag hogyan magyarázható? Mi az értelme? Magyarázható-e bárhogyan is?
- Látszólag én olyan büntetőjogi elmélet híve vagyok, ami első pillanatban megrázó, kemény és szigorú. Tudniillik én azt mondom, hogy a büntetőjogi büntetésnek nincs célja. Az mind mellébeszélés, hogy majd foglalkoznak vele, és a börtönben így megjavul stb. Ha volt is ilyen érvelés, az mindig csak leplezése volt annak a puszta ténynek, hogy a büntetés célja önmagában van. Nincs külön ettől elkülönített cél. A büntetőjog egészének nem az a funkciója, hogy a bűnösöktől megvédje az embert, hanem hogy a bűntettektől védjen. Tehát a büntetőjog tettközpontú és nem tettesközpontú. Sokszor hallani, hogy a büntetésnek arányosnak kell lennie. Igen ám, de mivel arányosnak? Az igazságérzetemmel? Vagy a sérelem arányával? Nem. A tett súlyával. Ha megtalálom a konkrét tett súlyával arányos büntetést, akkor ez a büntetés igazságos. A megtorlás értelme pedig a bűnhődés révén az, hogy kiengesztelem a jogrendszert azért a sérelemért, amelyet elkövettem ellene.
- A jogrendszert kell kiengesztelnem? Nem azt a személyt, aki ellen elkövettem valamit?
- Elsősorban az ember a jogot sérti meg. Tegyük fel, hogy megöli valaki Pityi Palkónét. Na most, mióta létezik ez a parancs az erkölcsben és a jogban, hogy ne ölj, azóta a konfliktus a gyilkosság miatt nemcsak a gyilkos és Pityi Palkóné között van, hanem itt a joggal is konfliktusba került a tettes, azt is megsértette. S ebben a pillanatban ez már nem az ő magánügye, hanem a jog révén közügy. Tehát ezek után nem teheti meg azt, hogy odamegy Pityi Palkóhoz és megkérdi tőle: „Mondd, te Palkó, mivel tudnálak kiengesztelni azért, amiért elvágtam a feleséged torkát?” Erre azt mondja Pityi Palkó: „Hát instállom, adjon nekem tíz tinót, jatt a jattba, azt el van intézve.” Erre a jog azt mondja: „Hoppá, álljunk csak meg! Hát itt nem Pityi Palkót sértették meg - neki kárt ugyan okoztak valóban, mert megölték a feleségét -, de a jogot sértették meg!”
- Úgy tudom, Ön volt a halálbüntetés eltörlésének előadó alkotmánybírája. Hogyan érvelt, illetve hogyan szólt ez a döntés?
- Ebben a határozatban, a legnagyobb örömömre, sikerült a testület egészét meggyőznöm ennek az álláspontnak a helyességéről. Ez a döntés úgy szólt, hogy a halálbüntetés alkotmányellenes, azért, mert az Alkotmánynak az életre vonatkozó rendelkezéseivel ellentétes. Az élethez való jog egy abszolút jog, az embernek egyik legcsodálatosabb joga. Ezt nem lehet korlátozni, mert ez a korlátozás az élet megszüntetését, korlátozását jelentené.
- András, mit csinálna akkor, ha mondjuk a lányát brutális módon megölné valaki, és a tettest még ott a helyszínen elkapná?
- Azt hiszem, ott helyben gondolkodás nélkül megölném, ha lehetőségem lenne rá.
- És jogosnak érezné, amit tesz?
- Ott, abban a felfokozott pillanatban ezt valószínű, nem is tudnám mérlegelni. De holtbiztos, hogy ha akkor a kezem közé kapnám, megpróbálnám megölni.
- Ez ellentmond annak a döntésének, amelyről az előbb beszélt.
- Más a magánember, az egyes ember indulata, gyűlölete (abban a pillanatban jogosnak vélt bosszúja), és más az állam nevében, a jogrend nevében ítélkező bíró vagy bíróság.
- De gondolom, a bíró is emberből van, és nem jogszabályból vagy műanyagból.
- Egy jó bíró nem dönt, nem dönthet a magánemberi indulat, gyűlölet, vagyis privát érzelmei alapján. A törvény alapján, a jogi meggyőződés alapján köteles dönteni. Jogi meggyőződése nem mindig esik egybe magánemberi meggyőződésével. Mellesleg, ha egy ilyen ügyben érintett volnék, az eljárási szabályok engem ki is zárnának. Személyes elfogultsággal nem lehet ítélkezni. Elvileg. Gyakorlatilag persze attól még lehet. De ez nyilvánvalóan egy kizáró, összeférhetetlenségi ok lenne. A bosszú, a gyűlölet soha nem jó tanácsadó. Sem a jogban, sem a magánéletben.
- A bosszúnak van jogi értelmezése?
- A bosszú nem más, mint az elkövetett rossz viszonzása korlátok nélkül. És ebben az a lényeg, hogy korlátok nélkül. Tehát adott esetben, ha valaki az ember feleségét pofonvágja, akkor, teszem azt, ha vérmérséklete olyan, úgy is megbosszulhatja, hogy hasbaszúrja az illetőt. Tehát ez járhatatlan út. Száz szónak is egy a vége: az élet egy olyan kincs, adomány, amit a magánszférában is és a jogszabályok szférájában is óvni és védeni kell. Hadd idézzem Adyt - és higgye el, a bíró is emberből van -, aki ezt hallatlanul tömören és egyszerűen így fejezte ki: „Az Élet szent okokból élni akar.”