BÁRÁNY PÉTER
Mint elefánt a porcelánboltban

Orbán Viktor miniszterelnök e heti kijelentésére - miszerint „ellenzék nélkül is működik a Ház” - bizonynyal a megbukott szlovák kormányfő, Vladimir Meciar is elismerően csettintene, de még maga Tudjman elnök is megveregetné fiatal politikus kollégája vállát.

Azzal, hogy az Orbán-többség megvétózta a parlamenti vizsgálóbizottságok ellenzéki elnöki posztjaira vonatkozó szocialista és szabad demokrata személyi javaslatokat, példátlan módon felrúgta azt a rendszerváltás óta kialakult parlamenti szokást, hogy a frakciók kölcsönösen tudomásul veszik: ki kit jelölt az őt illető posztra. Az ellenzéki jogosítványokba történő kíméletlen belegázolás olyan veszélyes, fertőző bacilus, amely alááshatja a fiatal demokratikus jogállam egészséges működését.
A közéleti eseményekre figyelő polgárokat nem érhette váratlanul a zajos belpolitikai botrány. Az új koalíció már eddig is többször félreérthetetlenül jelezte, hogy kérlelhetetlenül érvényesíteni szándékozik parlamenti többségét, nem vesztegeti idejét holmi egyeztetésekkel. Leszavazásra, kiszorításra játszik a kompromisszumkeresés helyett. Kezdődött a parlament ellenőrző szerepének kikezdésével, amely a leglátványosabban a parlamenti ülések ritkítására irányuló ötletben öltött testet. Ehhez jött a bírói kar arculcsapása és a Demszky Gábor által továbbvezetett főváros ellen elindított kicsinyes bosszúhadjárat az önkormányzati választások után. A polgárok ijesztgetése az adóhatósági nyomozóhálózattal, a szabadságjogok korlátozásával, közéleti szereplők büntető-feljelentéssel való fenyegetése, ellenzéki képviselő vádlottak padjára ültetése szerves részét képezi ennek az öncélú (és szánalmas) erőfitogtatásnak. Sajnos politikai kultúránk, ahelyett, hogy tovább közeledne a szabadságelvű demokratikus jogállamokra jellemző szokásvilághoz, egyre inkább eltávolodik onnét. Pedig a rendszerváltásnak nemcsak jogállami törvényekben és intézményekben, hanem a politikai kultúra átalakulásában is meg kéne jelennie. Az utóbbi nélkül nem válik szervessé a változás, a nemzet nem formálódik demokratikus közösséggé, hanem megreked a törzsi jellegű acsarkodások mocsarában.
Amilyen nélkülözhetetlenek az inak és az ízületek a csontok összetartásában, a mozgás koordinációjában, olyan fontosak a jogszokások a demokratikus jogállam intézményeinek és törvényeinek rendeltetésszerű működésében. A demokratikus jogállam ugyanis nem pusztán egyfajta törvényhalmaz és hatáskörelosztási technika, hanem a konszenzuskeresés, a párbeszéd, a rugalmasság, az önmérséklet világa is. Jogrendszerét és államszervezetét a szabadságelvű jogszokásokban, hagyományokban testet öltő íratlan normák, társadalmi elitjeinek intuitív jogérzéke és a rátarti honpolgári öntudat legalább annyira védik a visszaélésszerű működéstől, mint maga az Alkotmány. Végső soron itt is érvényes „a betű öl, a szellem megelevenít” igazsága. Ahová nem ér el, vagy ahol életidegenül kong a törvény betűje, ott a szokások adnak eligazítást. Az „így tesszük, mert így szoktuk” - magától értetődő elve az, ami Angliát a szabadságelvű demokrácia erős bástyájává teszi annak ellenére, hogy a mai napig sincs a szó hagyományos értelmében vett írott alkotmánya és a hatalmi ágak sincsenek a klasszikus értelemben elválasztva egymástól. A „korlátozott kormányzás” organikusan kifejlődött éthosza azonban mindenféle írott törvénynél erőteljesebben védi a polgárokat, a másként gondolkodókat, a parlamenti ellenzéket a mindenkori hatalomgyakorlók előítéleteinek és önzésének való kiszolgáltatottságtól. A szokásokat ugyanis nehezebb megváltoztatni, mint a törvényeket.
Tulajdonképpen fordított előjellel, de ugyanezt tapasztaljuk a posztkommunista államokban is. A törvények megváltoztatása, új intézmények kiépítése, a többpártrendszer még nem változtatja automatikusan demokratikus közösséggé a nemzetet, nem szüli meg automatikusan a demokratikus jogállamra jellemző politikai kultúrát. Az elefánt a porcelánboltban is elefánt marad. Vladimir Meciar és parlamenti többsége például látszatra végig demokratikus maradt, hiszen többségi támogatással hurcolta meg a szlovák államelnököt, fosztotta meg képviselői mandátumától az egyik renitens (értsd: nem Meciar-hű) honatyát, rekesztette ki minden létező pozícióból az ellenzéket. Meciar azt is maga akarta meghatározni, hogy melyik magyar képviselje a magyar kisebbséget a nemzetközi fórumokon. Ezek formailag legális döntések voltak, Szlovákiát azonban érthető módon mégis a közmegvetés tárgyává tették.
Orbán miniszterelnök úrnak éppen ideje lenne ráeszmélnie arra, hogy rossz úton jár. A még törékeny, két országgyűlési ciklus alatt szárba szökkent, de az előző két koalíció által lényegében megtartott parlamenti szokások hatalmi arroganciától fűtött felforgatása rendszerváltás-ellenes cselekedet. A szokások kialakítása területén történelmi a felelőssége a rendszerváltás utáni első négy-öt koalíciónak. Hatalomgyakorlásuk módja hosszú távra szóló precedenst teremt. Megalapozza új demokráciánk szokásjogát, eldönti, hogy a demokrácia nálunk pusztán a nyers többségi akarat atavisztikus gyakorlásává korcsosul-e, vagy modern, nyugati értelemben vett formává szelídül. Olyan demokráciává, ahol a mindenkori ellenzéket szilárd jogok védik. Ahol a kormánytöbbség nem kívánja pártirányítás alá vonni a tömegtájékoztatást, ahol a polgárok politikai, világnézeti, vallási pluralizmusa magától értetődik és tiszteletre érdemes. Orbán Viktor okulhatna az általa olyannyira respektált Antall József kormányának kudarcából: azt a kabinetet nem a gazdasági teljesítménye, hanem hatalmi gőgje buktatta meg.