HECHS LÁSZLÓ JERUZSÁLEM
Lehet-e Mr. Dana Internationallal táncolni

Lapunk múlt heti számában indítottunk vitát Karl Pfeifer írásával az Izraelt mostanában nyugtalanító belső vitákkal kapcsolatban. Bécsi tudósítónk a vitát azért kezdeményezte, mert egy korábbi tudósításunkban azt írtuk: „az izraeli társadalom baloldali fele már amúgy is értéket-értékét vesztett”.
Szerkesztőségünk semleges kíván maradni az izraeli társadalom e belső kérdéseit illetően, ugyanakkor szívesen teret adunk a két nézőpont szakavatott ismertetésének, hiszen világpolitikai szempontból is rendkívüli jelentőségű kérdésről van szó.
Most tehát Hechs László izraeli tudósítónk reagál Karl Pfeifer érveire. A vita lezárására jövő heti számunkban a téma egyik szakértőjét, Tatár György vallásfilozófust, az ELTE Társadalomfilozófia és Etika Tanszékének docensét kértük fel.
A szerkesztőség

Előhang

Az oslói egyezmény ellen való tiltakozásul az „Ez a mi hazánk!” elnevezésű mozgalom bárányokat hajtott Izrael útjaira. Akkoriban még nem értettem világosan a bárányok metaforikus jelentőségét, azt, hogy Izrael (történetesen) baloldali kormánya a zsidó népből áldozati bárányt csinál.
Ha önmagunkat bűnösnek tartjuk, előbb-utóbb bűnhődni is fogunk. Függetlenül attól, hogy követtünk-e el bűnt vagy sem. Ha bűnösnek tartjuk magunkat, környezetünk is bűnösnek tekint majd bennünket. Függetlenül attól, valóban bűnösök vagyunk-e vagy sem. Ha a világ bűnösnek tart bennünket, örülni fog, mert beismerő vallomásunk megerősíti őt álláspontjában. Ha nem tartott bűnösnek bennünket, akkor beismerő vallomásunk után azt gondolják: „Ha ők maguk bevallják, akkor ki vagyok én, hogy ezt megkérdőjelezzem?”
Az emberiség ártatlanságról való emlékezete rövid, különösen, ha zsidóról, a par excellence bűnbakról van szó. A bűnöst kiáltó propaganda viszont mindig erős és messzire hallatszik. Talán nem felesleges arra emlékeztetnünk az olvasót, hogy a „megszállt területek” problematikája csak az 1967. évi háborút követően merült fel. Előtte Izrael határai - a szuezi hadjárat utáni rövid időszakot kivéve - az 1948-ban kijelölt elképzelhetetlenül védtelen fegyverszüneti vonalakon húzódtak. Az ország közepén a szélessége nem haladta meg a 15 km-t. Ebben a szűk sávban találhatók Izrael főbb ipari és népességi központjai: Tel-Aviv, Ramat Gan, Petah Tikva és Holon délen, északon Herzlia és Netanja. A térség fölé magasodó hegyek Jordánia birtokában voltak. Szíria a Golán birtokában az észak-izraeli polgári lakosságot terrorizálta. A határokon át fedajjin csoportok szivárogtak be szabotázsakciókra és a polgári lakosság elleni „fegyveres harcra”. Pedig: hol voltak akkor még a megszállt területek?

A palesztin menekültek: saját testvéreik túszai

A fő kérdés akkoriban az arab „menekültek” ügye volt, akiket agresszor testvéreik biztattak menekülésre, s akik a menekülttáborokban embertelen körülmények között ENSZ-segélyeken tengődtek. A felelősség egyértelműen azoké az arab országoké, akik ezeket az embereket menekülésre biztatták, azzal, hogy a győztes arab (szír, egyiptomi, libanoni, iraki, szaúdi, transzjordániai) hadseregek nyomában egy héten belül visszatérhetnek elhagyott otthonaikba. Sőt kárpótlásul ezért a kicsiny kényelmetlenségért, megkaphatják a tengerbe hajtott zsidók vagyonát. Szép álmaik füstbe mentek, menekültjeik táboraikban kényszerültek maradni, mert „testvéreik” megakadályozták, hogy a környező országok befogadják őket. A menekültek szerepeltek adu ászként „testvéreik ultijában” az Izrael felszámolásáért és a zsidó lakosság megsemmisítéséért folytatott küzdelemben. Egyiptom, Szíria és társaik nem titkolták szándékaikat: céljuk Izrael eltörlése és a zsidó lakosság likvidálása vagy elűzése, azért, hogy a jogszerű tulajdonosokat visszahozhassák az országba. Az elűzött és meggyilkolt zsidók háza és vagyona pedig kárpótlásul szolgál majd nekik. Izrael közben 700 ezer menekültet fogadott be ebben az időszakban arab országokból, akiket elűztek, s akik mind a mai napig nem kaptak kárpótlást emiatt.

Az elfoglalt területek

A hatnapos háborúban Izrael elfoglalta délen a Sínai-félszigetet, keleten a Nyugati Partot (Júdea és Szamaria), északon a Golán-fennsíkot és Jeruzsálem keleti felét. A zsidó szent helyek: a Siratófal, a Templom-hegy, Ráchel sírja Betlehemben, József sírja Sechemben (Nablusz), a pátriárkák nyugvóhelye Hebronban, Siló, Bét-Él stb. Izrael katonai, majd polgári igazgatása alá kerültek. A propaganda hangsúlya a menekültekről a „megszállt területekre” tevődött át. A háború után Izrael hiába várt arab tárgyalási javaslatra.
A kartúmi találkozó 1967 augusztusában adta meg a választ: „Nemet a békére, nemet az elismerésre, és nemet a tárgyalásokra!” Ennek ellenére a BT. 242. számú határozatát elfogadták, mert minden eszközt meg kívántak ragadni, amely céljukhoz, Izraelnek a Közel-Kelet térképéről való letörléséhez közelebb viszi őket. Izrael létezési jogát persze visszautasították: nem számított, milyen határokkal, jobb- vagy baloldali kormánnyal áll-e fönn.

Öböl-háború: Izrael mint áldozat

Ez a helyzet maradt egészen az Öböl-válságig, amelyben széles, de passzív arab koalíció állhatott fel Bush mellett az irakiakkal szemben. Irak mögé felsorakozott Jasszer Arafat és Husszein király Jordániája. Ebben a konfliktusban az Egyesült Államok arra kényszerítette Izraelt, hogy a „történelemben” rá osztott szerepet játssza el. Csak áldozat lehetett, Bush megfosztotta attól a jogától, hogy megvédhesse magát. A izraeli légierő készen állt, hogy csapást mérjen Irakra, ám az amerikai elnök - megtagadva az azonosítás kódjait - Szaddám Huszein védelmére kelt. Úgy mondta, fél: ha Izrael beszáll a koalícióba, az arab államok kiszállnak belőle. Közben arra gondolt, hogy megvédi Izraelt az irakiak támadásaitól, s utána benyújtja a számlát: „Területekért békét”. Arafat pedig Szaddám Huszein támogatásáért megkapta egy független palesztin állam ígéretét Jeruzsálem fővárossal. Bush a háború „megnyerése” után a békét is meg akarta nyerni. Madridba békekonferenciát hívatott össze Izrael és az arab államok részvételével.

A válság oka: a megszállt területek vagy a „nagy visszautasítás”?

Izrael koncepciója szerint a közel-keleti válság fő oka, hogy az arab országok nem hajlandók Izrael létezéshez való jogát elismerni - mindegy, hogy milyen határok között. Az Egyesült Államok és az Európai Közösség felfogása szerint a konfliktus oka, hogy „Izrael arab területeket tart megszállva”, így a megoldás egyszerű: Izrael vonuljon vissza az 1967. év előtti „öngyilkos” határokra, az arab országok pedig ismerjék el Izrael „békés és biztonságos határok közötti létezési jogát.” „Területeket békéért!”
Samir ezt az elvet nem fogadta el. Szerinte előbb az arab országoknak meg kell békélniük Izraellel, el kell utasítaniuk azt az elvet, amelyet Nasszer úgy fogalmazott meg, hogy „a zsidó állam puszta létezése agresszió”, s csak azután lehet szó területi kompromiszszumról. Visszautasította a PFSZ-szel való tárgyalásokat, s a palesztin küldöttségben csak az 1967-ben elfoglalt területek palesztin lakosai vehettek részt, akik nem tagjai a PFSZ-nek. Elutasította Bush követelését: a területeken lévő zsidó települések fejlesztésének befagyasztását.
Még abban az évben a Jichak Rabin vezette munkapárti koalíció vereséget mért Samirra. A fagyos viszony az Egyesült Államok és Izrael között felmelegedett. Rabin és Peresz azon nyomban befagyasztotta a zsidó települések fejlesztését. Elfogadták a „területeket békéért” alapelvet. Mégpedig önként és dalolva. Titkos tárgyalások Oslóban, majd a Fehér Ház zöld gyepe. Rabin, legyőzve undorát és megvetését, Clinton ösztönzésére megrázza Jasszer Arafat zsidó vértől csöpögő kezét.
Rabin munkapárti koalícióját nem választotta volna meg Izrael népe, ha előre látja, mire használja fel mandátumát. Sőt, éppen azért választották meg, mert megígérte, hogy soha és semmilyen körülmények között nem tárgyal Jasszer Arafattal (a „kézfogó” akkor még fel sem merült!), és sikerül felülkerekednie pártjának Peresz által vezetett „Galambot Most” szárnya felett, akik követelték, hogy a Munkapárt enyhítsen a PFSZ-szel szembeni, határozottan elutasító álláspontján. Választási beszédeiben hangsúlyozta, hogy a Golán-fennsík minden körülmények között Izrael területe marad. Ehhez képest megválasztása után ígéretet tett Asszadnak a fennsík teljes visszaadására.
Feltételezések szerint Peresz a titkos tárgyalásokat Rabin tudta nélkül indította el. Rabin állítólag az utolsó pillanatig ellenezte az ötletet, ám a végén beadta a derekát. Ha így is van, nem valószínű, hogy bedőlt Peresz utópikus víziójának az „Új Közel-Keletről”. Onnan is tudhatjuk ezt, hogy Rabin a „Hafrada”-nak, a zsidók és arabok teljes elválasztásának híve volt, míg Peresz az emberek, áruk és eszmék szabad vándorlásán, gazdasági unión alapuló Benelux-minta elkötelezettje . Ezt a légből kapott, fanatikus illúziót - bocsánat a kifejezésért - Rabin nem ette meg.
Mi történt Peresszel és Rabinnal? Az izraeliek - pártállástól függetlenül - tisztában voltak azzal, hogy Izrael halálos fenyegetettsége az arab világ „nagy visszautasításából” származik. Ha Izrael erős marad hosszú ideig, elrettentheti az arab háborús koalíciókat, így előbb-utóbb lemondanak a „végső megoldásról”, és feladják a zsidó állam felszámolásának reményét. Az arab államok 1967 után taktikusabb álláspontot foglaltak el. Kommunikációjukban a nyugati nyelveken a „nagy visszautasítás” helyébe az 1967-ben „megszállt” területek visszakövetelése lépett. Az arab közvélemény felé maradt a régi hang: „Izraelnek és zsidóinak semmi keresnivalójuk a Közel-Keleten”.

A nyugati világ arabpárti

A nemzetközi közvélemény, az Európai Közösség és az Egyesült Államok ezt megették. Izrael puszta létéért vívott önvédelmi háborúi az arab országok elleni támadássá alakultak. Az arab kormányok deklarációit az „izraeli kérdés végső rendezéséről” és ennek érdekében tett hadi cselekményeiket üres retorikának minősítették, mondván: ez nem igazán fenyegeti a zsidó államot. Számukra a probléma kulcsa nem a nagy arab visszautasítás, hanem az izraeliek „hajthatatlan makacssága” az arab területek megszállása ügyében. Nem az araboknak kell megbékélniük Izraellel, hanem Izraelnek az arabokkal. A háborús konfliktus egyetlen oka, hogy Izrael palesztin területeket tart megszállva, azon törvényellenesen zsidó településeket hoz létre, s Kelet-Jeruzsálem státuszát megváltoztatva azt judaizálni (sic!) akarja. A megoldás egyszerű. Izraelnek le kell mondania a területekről, valamint Kelet-Jeruzsálemről - és a konfliktusnak egyszerre vége?!
A „nyugati világ” véleménye érthető, hiszen materiális érdek fűzi az arab országokban rejlő nyersanyagkincshez. Mi az, amit ezzel szemben Izrael fel tud mutatni? Nem sok. A „bűntudat” - amely majdnem az egész művelt világot terheli, mert részben eltervezője és végrehajtója, részben passzív szemlélője, részben bűnsegédje, részben felbujtója stb. (hosszú itt bizony a lista!) volt a holocaustnak - nem elég szilárd bázis, mert gyorsan elolvad, és nagyon hamar az a csekély támogatás is az ellentétébe fordulhat. Anglia az 1939-ben kiadott Fehér Könyvében minimálisra korlátozta a bevándorlási kvótát, bezárva a menekülés kapuját a halálra ítélt zsidó tömegek előtt. 1947-ben megakadályozta, hogy a zsidók fegyverekhez jussanak, s rendőrőrseiket az araboknak játszotta át. A támadó transzjordániai arab légiót angol tisztek vezették. Most mégis Tony Blair kormánya egyértelműen az arabok álláspontját támogatja. Az országba látogató Robin Cook nem hajlandó elmenni a Jad Vasembe, hogy megkoszorúzza a hatmillió áldozat emlékművét, Chirac Kelet-Jeruzsálemben beleköt az őt kísérő izraeli biztonsági emberekbe, mondván, hogy menjenek haza, mert Jeruzsálemhez semmi közük. A palesztin autonómiát anyagilag támogató államok konferenciája Washingtonban Izraelt hibáztatja a palesztin gazdaság állapota miatt, s egy szóval sem említi a terrorizmust, az Izrael által nyújtott közvetlen gazdasági segítséget, valamint a palesztin korrupciót, azt, hogy Arafat klikkje magára költi a palesztin társadalomnak adott pénzeket. Az Európai Közösség által a lakáshelyzet javítására adományozott összeget luxus lakónegyed építésére költötték Arafat közvetlen támogatói számára.
Rabin, Peresz és az izraeli baloldal legnagyobb hibája, hogy elfogadták a konfliktus efféle felfogását. Az ő gondolataikban Izrael az arab világ áldozatából bűnössé, az arab világ pedig bűnösből áldozattá transzformálódott. „Bűnösök vagyunk - jelentette ki Rabin és Peresz -, mert elnyomtuk a palesztin népet, megszállva tartottuk területeiket.” „Most nekünk kell adnunk, és nekik kell kapniuk” - mondta Peresz. Ez Izraelben erkölcsi válságot okozott: az ártatlan bűnössé, a bűnös ártatlanná vált. Az izraeli hadsereg bűnös, mert megszállta a „békeszerető” arab falvakat. Arafatot és társait, akik megparancsolták Avivim, Maalot, Antwerpen iskolás gyerekeinek lemészárlását, a tizenegy müncheni atléta kivégzését - minden bűn alól felmentették.

Új ideológia: a posztcionizmus

A baloldal új ideológiát dolgozott ki, amelyet „posztcionizmusnak” neveztek el. Az új történészek deheroizálták Izrael 50 éves történetét. Elég erősek vagyunk - jelentik ki -, hogy szembenézzünk azzal, milyen bűnöket követtünk el az arab és a palesztin népekkel szemben. Elüldöztük őket országukból. Kisajátítottuk földjeiket. Pokollá tettük az életüket. S mindezt most jóvá kell tennünk. Mindent oda kell nekik adni, amit csak kérnek. A területeiket, amelyeket megszálltunk, most visszaadjuk nekik. Nem lesz több háború, mert ezzel annak okait kiküszöböljük. Izraelnek fel kell adnia makacs különállási politikáját.
Izraelnek demokratikus államnak kell maradnia, de nem maradhat az, ha megszállva tart területeket. Izraelnek fel kell adnia zsidó exkluzivitását, a zsidó és arab állampolgárokat egységes nemzetbe kell kovácsolnunk. Változtassuk meg a himnuszt, gyomláljunk ki belőle mindent, ami zsidó. A holocaustra se kell emlékeznünk: Sulamit Aloni oktatásügyi miniszter - Chrudinák Alajos kedvenc interjúalanya - javaslatot tesz az évenkénti auschwitzi felvonulás megszüntetésére. Josszi Beilin - külügyminiszter-helyettes - törölni szándékozta az Izraelbe látogató külhoni államférfiak kötelező látogatását a Jad Vasembe.
Támadást intézett a United Jewish Appeal, az Izraelt anyagilag támogató legnagyobb zsidó szervezet jeruzsálemi közgyűlésén az amerikai diaszpóra képviselői ellen: „Mi gazdag ország vagyunk, nincs szükségünk a pénzetekre!” Ora Namir munkaügyi miniszter szerint Izraelnek nem kellene minden zsidót befogadnia. Ki kellene válogatni őket (sic!), a beteg és az öreg maradjon otthon! Josszi Beilin még a bevándorlás megszüntetésének a gondolatát is felvetette. „Aki jönni akart, az már jöhetett! Aki nem akar, annak meg minek?” Izraelnek nincs szüksége a zsidó diaszpórára. „Rendes” állammá akar válni, amely, ha jól beilleszkedik arab szomszédai közé, felvételt kérhet az Arab Ligába. Az araboknak amúgy sem a zsidókkal van bajuk, hanem a cionista állammal. Ha kiirtjuk mindazt, ami a cionizmushoz köt bennünket, akkor megoldottuk minden baj forrását. De kérdezem én: mi marad a baloldal értékeiből, ha a cionizmusát is feladja?
Rabinék ezzel az új politikával alapvetően megosztották Izrael zsidó lakosságát. Az arab kérdésben egységes Izrael két részre szakadt. Egy önmagába belezavarodott baloldalra és egy kétségbeesett jobboldalra. Az arab lakosságnak ez tetszett, minden támogatást megadtak Rabinéknak: az izraeli társadalomban vallásiból öntudatos nemzeti kisebbséggé léptek elő. Rabinék annak ellenére végigmentek ezen az úton, hogy Izrael zsidó lakosságának többsége ezt elutasította. A „Gáza-Jerikó” egyezményt a Knesszet 61-59 arányban ratifikálta. Vajon a demokrácia valódi értelme szerint való ez?
Ez a fordulat egy bizonyos pontig érthető. Izraelt megviselték a folytatódó háborúk, a véres áldozatok, a költséges hadi vállalkozások és a világ morális és politikai nyomása, amely ezért a konfliktusért Izraelt hibáztatta. Megkérdőjelezték saját álláspontjuk igazságát, megtörtek az Intifáda súlya és az Öböl-háború tapasztalata alatt. A háborúban, amelyben a németek által Iraknak leszállított mérges gázok halálos veszélyével ismét szembe kellett nézniük, amelyben Bush megalázta Izraelt azzal, hogy puszta áldozati szerepre kényszerítette. Izrael nem védhette meg magát, csak a gázmaszkot vehette fel, és ülhetett hermetikusan lezárt szobáiban. Elfogadták a világ véleményét, mert fiataljaik, az új generáció - ez a civilizáció átka - már nem képes megadni azt az árat, amelyet a szülők az állam megalapításáért készek voltak megfizetni.
Ezen felül Rabin és Peresz szeme előtt az iráni és iraki rakétaveszély lebegett. Úgy vélték, hogy a palesztinok és Szíria nem jelentenek egzisztenciális veszélyt Izraelre; és nem haragíthatják magukra az Egyesült Államokat, aki nélkül képtelenek lennének az iráni és az iraki rakétafenyegetéssel szembenézni. Irán azóta befejezte Sahab-3 rakétakísérleteit, amellyel Izrael minden pontját elérheti, s a kutatások iránya immár a Sahab-4, amellyel Európa és a „Nagy Sátán” (USA) területének bármely pontját bombázhatja. Az atomreaktor - Oroszország határozott ígéretei ellenére - orosz segítséggel épül. Hamarosan rákerülhet az atomfej is a rakétára. Izraelnek mindenben követnie kell az Egyesült Államokat, ha ezzel a fenyegetéssel fel akarja venni a versenyt.
Rabinék feltételezése, hogy az oslói folyamattal kiküszöbölhetik a palesztin fenyegetést, elhibázottnak bizonyult. Arafaték komolyan vették Peresz kijelentését, hogy nekik nem kell semmit sem adniuk, csak kapniuk. A fenyegetettség a területek átadásával nem csökkent, hanem nőtt. Hebron az izraeli okkupáció alatt viszonylagos nyugalomban volt. Ma a terrorizmus fő fészke. Sőt az egyiptomi fenyegetettség sem szűnt meg. Kairó ma az antiszemita propaganda fő központja. Egyiptom fokról fokra ellenségesebb. Mára már világossá vált, hogy nincs semmilyen biztosíték arra, hogy egy esetleges újabb háborúban Egyiptom semleges marad. („Területeket háborúért”?)
Rabin még megélhette, hogy a területekért a palesztinok olyan terrorhullámmal válaszoltak, amelynek több izraeli áldozata volt, mint az azt megelőző tíz évben együttesen. A világ szemet hunyt efölött. Sőt Jasszer Arafatot Béke Nobel-díjjal tüntette ki. Egy régi Rabin és Peresz felismerte volna, hogy mit kell tennie. Csakhogy már egyikük sem volt a régi. „Értéküket-értékeiket” elvesztették, a valósággal való kapcsolatuk teljesen megszakadt. „A terroristák a béke ellenségei, akik szörnyű tettükkel a békét akarták megölni”- ezt mondta Rabin, így beszélt Peresz és Clinton. A robbantások áldozata a béke, és nem azok az izraeli gyermekek, nők és felnőtt férfiak, akik meghaltak ezekben a merényletekben. „Mindkét népben vannak fanatikus szélsőségesek, a béke ellenségei. A béke híveinek kell összefogniuk: Rabinnak és Peresznek Arafattal. Végre van társunk a békében, s ez Arafat” - jelentette ki Rabin és Peresz.
A palesztin fenyegetés nem szűnt meg. Ha létrejön a palesztin állam Jeruzsálem fővárossal, márpedig ezt Izraelen kívül az egész művelt világ elkerülhetetlennek és jogosnak tekinti, akkor a határ Tel-Aviv keleti határától Bagdadig húzódik majd. Palesztinok - élükön a békepartnerrel - arab testvéreikkel, Irakkal és Iránnal együtt még egy utolsó kísérletet tesznek, hogy az iszlámot és az arab nemzetet ért „igazságtalanságot”, Izrael új államát kiküszöböljék.
Vajon az izraeli baloldal még akkor is a „lopakodó ellenforradalomban” látja-e majd az Izraelre leselkedő fő veszélyt?
Izrael nem bűnös, még akkor sem, ha Európa bűnösnek tartja, és ezért nem is kell bűnhődnie. A baloldal új, posztcionista ideológiájával megfosztotta magát egyetlen vagyonától, amellyel Herzl Tivadar megajándékozta őket: a cionizmustól. Így mostanra nem maradt már semmije sem. Értékét és értékeit veszítette. Se nem férfi, se nem nő: olyan mint Dana International. Hogyan is lehetne vele táncolni?