A fideszes fellegvárrá vált Debrecen a “bizonyítás” reményteli városaként
éli ezeket a napokat. A hőn óhajtott változások első lépéseként az önkormányzati
funkcionáriusok sorozatos leváltásán izgulhat. A szociális iroda vezetőjének,
Farkas Attilának a menesztése különösen nagy port kavart, hiszen egyúttal hivatali
visszaélés gyanújával eljárást is indítottak ellene. Arról is hírek terjengenek,
hogy felszámolásra kerülnek az iroda által hosszú évek során felépített és országos
szinten is iránymutatónak tartott foglalkoztatási programok. Ugyanakkor a debreceniek fülében
még ott csengenek Kósa Lajos polgármester választási ígéretei a munkahelyvédelemről
és a munkahelyteremtésről.
A foglalkoztatási programok kezdetben önkéntes szervezését az ösztönözte, hogy
a rendszerváltozás következtében létrejött munkanélküli rétegen belül látványosan
nőtt azoknak a száma, akik kikerülnek az állami munkaügy ellátó rendszeréből, és
megélhetésük biztosításaként a városi önkormányzat, valamint a helyi társadalom
vég nélküli támogatására “rendezkednek be”. Kezdettől fogva célszerűbbnek tűnt
az a megoldás, hogy a puszta segélyezés helyett munkahelyekhez juttassák őket. Ezáltal
egyrészt esély teremtődik az érintettek önértékelésének, mentális egyensúlyának
helyreállásához is, másrészt így a meglévő önkormányzati segélykerethez további
központi források csatolhatók. 1993-ban Debrecenben a munkanélküli járadékból
kikerülők 40 százaléka adta be jövedelempótló támogatás iránti kérelmét.
Az elmúlt évek tapasztalatai alapján Glantné Nagy Katalin, a szociális iroda
foglalkoztatási csoportvezetője lapunknak úgy összegezte tevékenységüket, hogy segítségükkel
a tartósan munkanélküli családok segélyezési igénye jelentősen csökkent, a helyi
társadalom elfogadóbbá vált feléjük, mivel az érintettek megdolgoznak a megélhetésükért,
aminek következtében a helyi szociális kiadásokra nehezedő nyomás is csökken. Az önkormányzatnak,
s így Debrecen városának mintegy 200 millió forint külső forrást hoztak a közhasznú
és közmunkaprogramok.
1994-ben országos szinten is többé-kevésbé úttörő jellegű volt az a kitartó
debreceni törekvés, hogy a tartósan munka nélkül lévők számára olyan támogatási
formák feltételeit teremtsék meg, amelyeket legalább 50 százalékban központi költségvetésből,
nem kizárólag helyi költségvetésből finanszíroznak. Jelentősen nőtt az egészségügyi,
házi szociális munkát végző foglalkoztatottak aránya. A munkaterepet biztosító 18
külső szervezet kezdetben megfogalmazott aggályai, miszerint a tartósan munka nélkül
maradók feltételezhetően agresszívek vagy alkoholisták (esetleg mindkettő), menet közben
örvendetesen alakultak át újabb foglalkoztatási igényekké.
Mivel a közhasznú foglalkoztatás programjai mind nagyobb szakértelmet és sokirányú
tevékenységet igényeltek, 1995 elején a szociális iroda külön foglalkoztatási
csoportot hozott létre. Még ebben az évben útjára indulhatott az “Egyedül nem megy”
komplex program is, amely kombinálta a szenvedélybetegek jövedelempótlós rendszerű
foglalkoztatását a csoportterápiás rehabilitációval. A résztvevők több mint felének
tartósan rendeződött az élethelyzete. Az oktatási, egészségügyi és szociális intézményekben
foglalkoztatott közhasznúak fölötti munkáltatói jog gyakorlása céljából az önkormányzat
létrehozta a Debreceni Humán Szolgáltató Közhasznú Társaságot.
1997-ben a közhasznú státuszok mellett olyan közmunkaprogramok (Lélegzet, Tücsökzene)
megvalósítására is sor került, melyek keretében a legreménytelenebb, tartósan
munka nélkül maradottak is munkába állhattak.
Mindezek ismeretében a debreceni önkormányzat szociális irodája által szervezett közhasznú
és közmunkaprogramok esetleges leépítése kizárólag politikai döntésnek tűnik.