KARL PFEIFER
A zsidóknak csak Netanjahu jó

Izrael az ellentmondások országa. Rabin emlékét három évvel meggyilkolása után államosítják, gyilkosáét pedig privatizálják. A holocaustról és az elesett katonákról való megemlékezés, valamint Izrael és Jeruzsálem alapításának napja mellé most Rabin meggyilkolásának napját is felvették a hivatalos ünnepnapok sorába. Nem volt hiány képmutató magyarázatokban sem, melyek arra voltak hivatottak, hogy eltereljék a figyelmet a politikai valóságról.

A lubavicsi chabad rabbi áldása Netanjahura: „A Szent, áldott legyen, ezt az oldalt támogatja”

Amíg azonban az első négy ünneppel kapcsolatban a zsidó lakosság többsége (azaz a hatmilliós lakosság mintegy 80 százaléka) egyetért, sokan vannak, akik az egykor hivatalban lévő miniszterelnök meggyilkolásáról inkább nem szeretnének megemlékezni. Míg legutóbb Lea Rabin még maga jelölhette ki a szónokot a férje sírjánál megrendezésre kerülő állami megemlékezésre, az illetékes miniszter már most kijelentette, hogy 1999-ben az áldozat özvegye erre már nem kap lehetőséget. Így államosítják Rabin emlékét.
Íme egy másik ellentmondás: a „Wye-egyezmény” aláírása során Rabin nevét csak Jasszer Arafat említette meg. Netanjahut emiatt ez a vád érte a Knesszetben: „Örököltél, és letagadtad az örökségedet.” Netanjahut azonban nem csak baloldalról kritizálják. Ma már néhány korábbi támogatója is támadja. Az 1996-os választások előtt Netanjahu egy levelében azt ígérte a Chabad nevű ultraortodox chászid messiási csoportnak, melynek tagjai általában nem teljesítenek szolgálatot az „eretneknek” tekintett izraeli hadseregben, hogy Izrael területének egyetlen darabkáját sem adja fel. Most Wye-ban megtörte ezt az ígéretét.
A Chabad a maga részéről az 1996-os választási küzdelemben ezt a szlogent használta: „A zsidóknak csak Netanjahu jó”. Ezzel egy olyan férfit támogattak, aki az egyik legsúlyosabb bűnt követte el, hiszen saját bevallása szerint korábban viszonya volt egy házas nővel. A Chabad kiadványaiból azonban az ortodoxok erről semmit sem tudtak meg.
Sok rabbi - köztük anticionisták is - a „szent Föld” érdekében szálltak síkra: akár erőszak és vérontás árán is, de az 1967-ben elfoglalt területekből egy négyzetcentiméterről sem akarnak lemondani. Miután Jigal Amir, a vallásos Bar Ilan Egyetem joghallgatója meggyilkolta Rabint, ezt azzal magyarázták, hogy a gyilkos egy „esev sote”, azaz vadhajtás. A gyilkos azonban nem őrült, és még ha szélsőséges nézeteket vall is, a „nemzeti-vallásos” tábor centrumához tartozik. A gyilkosság bűnügyi felelősségét egyedül ő viseli, de a politikai felelősség azoké, akik nem voltak készek elfogadni a parlament demokratikus döntését, és a parlamenten kívüli küzdelemben gyűlöletet és erőszakot szítottak az oslói egyezménnyel szemben.
A jobboldal már röviddel a gyilkosság után elkezdett terjeszteni egy abszurd összeesküvés-elméletet: a szörnyű gyilkosságért nem a gyilkos a felelős, hanem Avisai Raviv, az izraeli biztonsági hatóságok korábbi ügynöke, aki állítólag felbujtotta Amirt a gyilkosságra. Bár Eljakim Rubinstein, a kormány jogi tanácsadója kijelentette, hogy Raviv állítólag „nem tudott a tett pontos dátumáról és tervéről”, és ezzel kapcsolatos gyanú nem áll fenn, bizonyíték pedig végképp nem áll rendelkezésre, Rubinstein mégis engedett a jobboldali nyomásnak, és éppen a gyilkosság harmadik évfordulóján vádat emelt Raviv ellen.

„A Messiás szamara”

Amikor a Rabin- és a Peresz-éra éveiben a kormány csak az arab képviselők támogatásával tudott többséget szerezni a Knesszetben, a Netanjahu által vezetett jobboldal szinte rasszizmushoz közelálló hangnemben kritizálta ezt. Most Netanjahu is csak az arab képviselők segítségével tudta keresztülvinni az 1999-es költségvetést. Miután az izraeli televízió felidézte a miniszterelnök ezzel kapcsolatos korábbi kritikáit, Netanjahu, aki anticionistákkal lépett koalícióra, kijelentette, hogy az Izraelt érintő biztonsági kérdésekben csak „cionista pártok” alkotta többséget fogad el.
Ezt a nyilatkozatát másnap a jobboldali beállítottságúnak tekintett Jerusalem Post „rasszizmusként” jellemezte vezércikkében. A diákok igazságtalannak tartják a költségvetést, és azt követelik, hogy a tandíjakat a felére csökkentsék. Elégedetlenségüknek sokféleképpen adnak hangot. A pénzügyminiszter azonban hajthatatlan, sőt még a törvény által garantált minimálbért, a munkanélküli segélyeket és a nyugdíjakat is csökkenteni akarja.
A Netanjahu-kormány által előidézett gazdasági válság ellenére is akad azonban egy terület, amelyen nem akarnak spórolni, ez pedig a vallásügyi minisztérium. Az 1996-97-es hatalomátadáskor 24 százalékkal emelték ennek a tárcának a költségvetését. Ugyanabban az időszakban 159 ezerről 193 ezerre nőtt az adófizetők pénzéből élő jesiva-diákok száma. Ez a nem várt növekedés még az ortodox pénzügyminiszter figyelmét is felkeltette, aki revizorokat küldött ki annak ellenőrzésére, hogy valamennyi állami támogatásban részesülő intézmény valóban létezik-e, és hogy tulajdonképpen hány diák jár oda.
Az eredmény ijesztő volt: a diákok száma, pusztán az ellenőrzés hírének hallatára, az 1997-es 193 ezerről 1998-ra 188 ezerre csökkent. Számítani lehet arra, hogy az ellenőrök beszámolója után még a 188 ezres számról is bebizonyosodik, fikció csupán. Végtére is nem csekély összegről: 880 millió sékelről van szó.
Tehát amíg az államnak nem áll módjában a katonai szolgálatot teljesítő diákok tandíjait felére csökkenteni, ami 500 millió sékelbe kerülne, 880 milliót juttatnak a jesiva-diákoknak, akik nem teljesítenek katonai szolgálatot és nem dolgoznak meg a megélhetésükért.
Az ortodoxok a laikus többséget terheket viselő szamárnak tekintik, amelynek a hátán ők lovagolnak. A fent említett okok miatt vált bestsellerré az Izraelben virágzó messiási és obskúrus vallásos körökről és a nézeteiket nem osztó többség ellen irányuló megvetésükről szóló „A messiás szamara” című könyv, melyből már több tízezer példány elkelt.

Könyörtelen kultúrháború

Az ortodoxok azonban minden bizonnyal nem elégednek meg az anyagi zsákmánnyal. Könyörtelen kultúrháborút is folytatnak a lakosság többsége ellen. Csak két példa az utóbbi időből. A vallásos cenzúrának köszönhetően egy katonai vegyeskar nem énekelhetett a Knesszetben, a nemzetközileg elismert „Batseva” táncegyüttes pedig nem mutathatta be eredetileg tervezett programját az Izrael 50. évfordulója alkalmából rendezett jeruzsálemi ünnepségen. Egy héttel később Dana International (a magát férfiből nővé operáltató transzszexuális énekes - a szerk.) az Eurovision első helyezettje lett, de nem örült egész Izrael a díjnak. Chaim Miller, Jeruzsálem ortodox polgármester-helyettese azonnal kijelentette: „A következő Eurovision nem Jeruzsálemben lesz, de lehet, hogy nem is Izraelben.” Ez a nem ortodox szervezők körében azonnal pánikot váltott ki, és mindjárt egy Jeruzsálemet helyettesítő helyszínen kezdtek el gondolkodni. Mások inkább minden konfliktust kerülni szeretnének az ortodoxokkal, és megértéssel elfogadják, hogy hitük szerint a „női” énekhang nem elfogadható számukra, és hogy ez, ahogy Rabbi Bensiri parlamenti képviselő kifejezte, „életfontosságú kérdés” az ortodoxok számára.
Az izraeli rádió november elején egy magas rangú tisztek találkozóján megtörtént esetről számolt be, ahol is egy katonai együttes, melynek természetesen női tagjai is voltak, két népszerű békedalt adott elő. Közvetlenül ezután a vallásos Jakob Amidror tábornok, aki a katonai iskolák parancsnoka, a békedalok eléneklése ellen szólalt fel. Nem sokkal ezelőtt ugyanez a tábornok a következőket mondta egy interjúban: „a laikus izraeliták nem mások, mint ivritül beszélő nem zsidók” - és bocsánatot kellett kérnie emiatt.

Az anticionista ellenforradalom

Ez az agresszív és fanatikus kisebbség nem éri be a többséggel szemben folytatott kultúrháborúval. A laikusok - tisztelet a kevés kivételnek - csöndben eltűrik, hogy bizonyos nyilvános buszjáratokon nem engedik a nőket elöl ülni, és megengedik a rabbiknak, hogy előírják, hol legyen tilos szombatonként a nyilvános közlekedés, mégpedig az állam központi területein, Tel Avivban és környékén, illetve Jeruzsálemben. Hozzá kell tenni, hogy a szombat a hét egyetlen munkaszüneti napja.
Az utóbbi években egyre gyakoribbá vált az ortodox csoportok által elkövetett erőszak, mint például a jeruzsálemi Bar Ilan főút szombati lezárásáért folytatott harc és a Siratófalnál imádkozó nem ortodox személyek elleni támadás. Korábban éveken keresztül megtámadtak olyan régészeket, akik - bár a rendőrség és az állam rendszerint nem védelmezi őket - folytatják munkájukat az országban. Sok esetben felgyújtottak nem kóser hentesüzleteket és vendéglőket is, leginkább olyan településeken, ahol főleg az egykori Szovjetunióból érkezett bevándorlók élnek.
Novemberben Jeruzsálem Mea Searim nevű ortodox negyedében botrányos esemény történt: egy felhergelt charedi (ultraortodox) csoport megtámadta három nem zsidó svájci nő otthonát, és egy lakást harsány „Miszszió!” kiáltások közepette feldúlt.
Ezt az erőszakot már nem lehet „kultúrharcnak” tekinteni. Itt egy lopakodó ellenforradalomról van szó, mely szemben áll a századfordulón elkezdődő, majd 50 év múltán Theodor Herzl liberális ideálja alapján modern, demokratikus állam létrehozásához vezető cionista forradalommal. Ezzel magyarázhatók a legfelsőbb bíróság és annak elnöke ellen intézett ortodox támadások, valamint az, hogy radikálisan ellenzik egy egyének és kisebbségek számára szabadságot garantáló alkotmány elfogadását.

A vallási fanatizmus visszaszorítása

Rabin meggyilkolásának harmadik évfordulója alkalmából az izraeli médiák felvetették azt a kérdést, hogy vajon egy politikai merénylő megváltoztathatja-e a történelem folyását. Egy zsidó fanatikus gyilkossága és a palesztin fundamentalista terroristák Izraelben elkövetett, halálos áldozatok tucatjait követelő gyilkosságai a békefolyamat megszakításához vezettek. Zsidó és muzulmán fundamentalisták kis csoportjai bebizonyították, hogy képesek Izrael és szomszédai között jelentősen megzavarni a békét. Míg korábban azt gondolták, hogy a fundamentalizmus csak a tekintélyelvű uralom alatt lévő arab országokban erősödhet meg, most az egész világ előtt nyilvánvalóvá vált, hogy ez még egy olyan demokráciában is megtörténhet, mint Izrael, ha vallásos fanatikusok saját „halachájuknak”, azaz írásértelmezésüknek nagyobb tekintélyt tulajdonítanak, mint az állam demokratikusan meghozott törvényeinek.
Tény, hogy Izraelben az összes zsidó gyermek egyharmada vallásos iskolába jár. Az ilyen iskolák oktatóinak többsége tiszteletben tartja az állami törvényeket, de ideológiájuk része az a meggyőződés is, hogy a zsidóság egyenlő az ő vallási nézeteikkel, és hogy a zsidóság minden nép közül kiválasztott nép, és több joga van a korábban brit uralom alatt lévő mandátumi területre, mint az ott élő nem zsidóknak. Eszerint az ideológia szerint a rabbiknak, nem pedig a legfelsőbb bíráknak kellene megszabni, hogy mi felel meg a törvényeknek és mi nem.
Ilyen körökből gyakran kerülnek ki kis terrorista vagy terroristákat támogató csoportok, melyek esetenként szélsőséges rabbik nézeteire támaszkodnak. November 18-án a 48 éves Sabtai Bloch rabbit Cfatban (Szafedben) azzal a váddal vették őrizetbe, hogy Netanjahu meggyilkolását tervezte. Bloch, aki ebben az észak-izraeli városban a Chabad-csoport vezetője, állítólag azt nyilatkozta, hogy: „Netanjahut le kell lőni.” A fanatikus rabbi a kihallgatáson csak hallgatott. Fegyveres bűntársát napok óta keresi a rendőrség.
Akik a Rabin-gyilkosságot helyeslik, Baruch Goldsteint, az imádkozó muzulmánok hebroni gyilkosát is tisztelik, és rendszeresen elzarándokolnak sírjához. Jichak Ginzburg rabbi, a József pátriárka sírjánál található jesiva iskola vezetője „Baruch: legény a talpán” címmel könyvet adott ki, melyben egyetért Goldstein bűncselekményével. A messiási Chabad centrumához tartozó Ginzburg koholmányában leplezetlenül hirdeti: „Isten számára a zsidók a kiválasztott nép. Ezért az ő vérük vörösebb és életük értékesebb, mint a gojoké (nem zsidóké), még akkor is, ha azok nem ártanak a zsidóknak.” Ginzburg egy békésen imádkozó muzulmán halálát pozitívnak tartja: „Képmutatás azt állítani, hogy valaki bűnt követ el, ha rálő mecsetben imádkozó muzulmánokra. A háborúban végül úgyis minden olyan néphez tartozó embert félre kell tenni az útból, akik ellen küzdünk.” A rabbi végül még hozzáteszi: „Bosszú nélkül nyomasztó gyászba süllyed az élet, mert hiányzik az önbizalom.”
Ezek a „zsidóság” nevében beszélő ideológusok világos ellentmondásban állnak a zsidóság humanista tradícióival, Hillél rabbival, a mózesi tízparancsolattal és Jeremiás prófétával, ezenkívül a legtöbb vallásos zsidó, és a zsidó nép többségét alkotó laikusok hitének is ellentmondanak. A zsidóságban különböző, gyakran ellentétes áramlatok vannak hatással. A vallásos diszkrimináció egy különleges fajtája irányul a zsidók - Izraelben ugyan gyenge, az Egyesült Államokban és máshol ezzel szemben erős - „konzervatív” és „reform” irányzatai ellen. Ennek is véget kellene vetni. A legtöbb izraeli - köztük sok vallásos is - örömmel üdvözölné az állam és a vallás szétválasztását. Sürgősen szükség lenne arra, hogy a zsidó teológusok és rabbik a Hillél rabbi által megkövetelt felebaráti szeretet értelmében szembeszálljanak a fanatikus tendenciákkal.
Ez a zsidók körében is erősödő fanatizmus, „babonás nézetekből származó vak és szenvedélyes igyekezet oda vezet, hogy emberek minden szégyenérzet és megbánás nélkül, sőt egyfajta örömmel és elégtétellel igazságtalan és szörnyű cselekedeteket visznek véghez. A fanatizmus tehát nem más, mint tettekbe átültetett babonás hit.” Ez a Diderot által több mint két évszázaddal ezelőtt kiadott „Enciklopédiából” származó felismerés a Közel-Keleten sajnos még nem vált elfogadottá. Amennyiben a zsidó és az arab fiatalok ifjúságukat mégsem akarnák többé a harcmezőkön elveszíteni, akkor a mindkét oldalról fenyegető fanatizmust kellene visszaszorítaniuk.
Az itt vázolt problémákat még a legnagylelkűbb anyagi támogatások sem képesek megoldani, ha nem kíséri őket egy pluralista társadalom melletti fellépés és az ifjúság humanista nevelése.

---

Jobb- és baloldal, vallásos és világi zsidóság Izraelben

Lapunk 45. számában hírt adtunk arról, hogy Rubinstein izraeli ügyész hosszas huzavona után végül vádat emelt Avisai Raviv ellen, aki az izraeli biztonsági szolgálat, a Sabak ügynöke volt, és ennek ellenére mégis Rabin miniszterelnök meggyilkolásában való bűnrészességgel gyanúsítják. Az izraeli társadalom amúgy is egyre erőteljesebben jobb- és baloldalra, vallásosakra és világiakra osztott közvéleményét alaposan feldúlta ez az ügy és a vele kapcsolatos vélemények.
Karl Pfeifer, bécsi tudósítónk, aki egyszersmind az izraeli rádió bécsi tudósítója is, kifogást emelt többek között a fenti cikk néhány mondata, valamint izraeli tudósítónk „Egy folyamat anatómiája” című írásában (45. szám) szereplő egy másik állítása miatt, amely szerint az izraeli társadalom „baloldali fele már amúgy is értéket-értékét vesztett”.
Szerkesztőségünk semleges kíván maradni az izraeli társadalom e belső kérdéseit illetően, ugyanakkor szívesen teret adunk a két nézőpont szakavatott ismertetésének és ütköztetésének „Vita” rovatunkban, hiszen világpolitikai szempontból rendkívüli jelentőségű kérdésről van szó. Ezért fölkértük bécsi tudósítónkat, aki november első felében Izraelben járt, hogy alábbi cikkével indítsa el a vitát. Karl Pfeifer 1946 és 1950 között az izraeli fegyveres egységekben szolgált, és 1948-ban a déli fronton megsebesült.
Jövő heti számunkban Hechs László, izraeli tudósítónk fejti majd ki álláspontját, aki a jeruzsálemi Héber Egyetemen jogot tanít. A vita lezárására a téma egyik szakértőjét, Tatár György vallásfilozófust, az ELTE Társadalomfilozófia és Etika tanszékének docensét kértük fel december 10-i számunkban.
A szerkesztőség