Vissza a tartalomjegyzékhez

HECHS LÁSZLÓ JERUZSÁLEM
Mérföldkő a válaszúton

Az izraeli kormány az elmúlt héten jóváhagyta a Wye Plantation-i egyezményt, az 1997 januárjában megkötött, úgynevezett „hebroni” megállapodás folytatásaként. Ez utóbbi előírta a történelmi város, Hebron 80 százalékának a palesztin autonómiához való csatolását, s az izraeli csapatoknak újabb területekről két ütemben történő kivonását. A Wye-egyezmény a második ütemről szól.


Jaszer Arafat palesztin vezető. Jeruzsálem felé menetelne    Fotó: MTI

A több napig tartó kormányülésen a kabinet 8 igen szavazattal 4 ellenében és 5 tartózkodással, de elfogadó határozatot hozott. A Knesszet kétnapos vita után szintén ratifikálta az egyezményt, amely így törvénnyé emelkedett, s elhárultak a jogi akadályok a végrehajtás elől.
A kormányban az egyezmény ellen szavaztak, illetve tartózkodtak a jobboldali Likud miniszterei, kivéve Ariel Saron külügyminisztert, aki a szűkebb kabinet tagjaként maga is részt vett annak megszövegezésében. A döntés azonban nem minden feltétel és fenntartás nélküli. Ez annak a következménye, hogy a vitát beárnyékolták a szűnni nem akaró Molotov-koktélos, lövöldözéses, kézigránátos és a jeruzsálemi piacon végrehajtott pokolgépes merényletek, valamint Jasszer Arafat és közeli tanácsadói, Ahmed Tibi és a palesztin tárgyalóküldöttség vezetője, Saeb Erakat nyilatkozatai. Ezekben elhangzott, hogy a Palesztin Nemzeti Tanács nem szavaz az elhíresült palesztin Alapokmány Izrael lerombolására vonatkozó cikkelyeinek a törléséről, ellenben 1999. május 4-én, a „Gáza-Jerikó” paktum ötéves évfordulóján kikiáltják a független palesztin államot Jeruzsálem fővárossal.
Az izraeli kabinet - tekintettel az arab partner magatartására - az egyezményt csak fenntartásokkal és feltételekkel hagyta jóvá:
1. A második ütemben végrehajtott 13 százalékos kivonulást követően a harmadik ütem nem haladhatja meg az 1 százalékot. Ennek oka, hogy a kabinet a végső rendezésről szóló megállapodás előtt nem kívánta kiengedni kezéből a területi adut. Az oslói megállapodást tető alá hozó Munkapárt eredeti szándéka szerint a területek túlnyomó többsége a palesztinok kezébe ment volna át még a végső megállapodás előtt. Az egyezmény kritikusai szerint ez hátrányos helyzetbe hozta volna Izraelt akkor, amikor erős ütőkártyákra leginkább szüksége lett volna.
A „hebroni” és a „Wye” egyezményhez fűzött amerikai kísérőlevelek, amelyeket a korábbi külügyminiszter Warren Christopher, illetve Madelaine Albright írt, tudomásul veszik, hogy Izrael maga dönt a kivonulás mértékéről.
2. Az egyezményt szakaszosan hajtják végre. A szerződés kölcsönösen mindkét felet kötelezi, de ha a palesztin fél nem tesz eleget kötelezettségeinek, akkor az izraeliek sem hajtják végre azt. A kormány fenntartja a jogot, hogy minden egyes fázisban megvizsgálja a szerződéses kötelezettségek arab teljesítését, s csak azt követően engedélyezi az újabb szakasz végrehajtását.
3. A kormány döntése szerint, ha a palesztinok nem hajlandóak módosítani Alapokmányukat a Palesztin Nemzeti Tanács összehívása útján, az egyezmény végrehajtását a megkívánt határozatig felfüggesztik.
4. A kormány döntött a jeruzsálemi Har Homán tervezett új zsidó település építésének megkezdéséről, s kijelentette, hogy még a héten meghirdetik a szükséges pályázatokat.
5. Ha a palesztinok egyoldalúan kikiáltják független államukat Jeruzsálem fővárossal, a kormány fenntartja a jogot az egyezmény felmondására, és a fennmaradó területeken az izraeli jogrendszer alkalmazásának kiterjesztésére. E területek magukban foglalják majd a zsidó vallás szent helyeit, a vízforrásokat, s más, Izrael biztonsága szempontjából stratégiai fontosságú helyeket.

„Hadüzenet a békének”

A többször is elhalasztott, de végül is meghozott döntés nem nyugtatta meg a palesztin kedélyeket. A nyilatkozatdömping folytatódott. Nem múlik el nap anélkül, hogy magas rangú palesztin tisztségviselők ne nyilatkoznának arról, miszerint nincs szándékukban az Alapokmány módosítása. Faruk Kaddumi, a PFSZ „külügyminisztere” szíriai vendéglátói előtt utasította el a hatálytalanítás gondolatát: „Minek? Ha a független palesztin állam megalakul, Alkotmány lép majd a helyébe. Addig is semmi ok nincs a módosításra.”
Jasszer Arafat a palesztin függetlenség napján, az algíri nyilatkozat tízéves évfordulóján Nabluszban bejelentette: „1999. május 4-én kikiáltjuk a független palesztin államot Jeruzsálem fővárossal. Igen, Jeruzsálem a mi államunk örök fővárosa. Akár tetszik nekik, akár nem. A saját földünkön vagyunk, s visszaszerezzük ezt a szent földet, centiméterről centiméterre, amíg 1999-ben fel nem állítjuk államunkat.” Arafat másnap Ramalahban tartott beszédet a Fatah aktivistái előtt. Indulatosan gesztikulálva így fenyegette meg békepartnereit: „A fegyvereink töltve vannak, és készek vagyunk használni is őket, ha meg akarnának akadályozni, hogy Jeruzsálembe, a szent városba meneteljünk.” Dávid Bar-Ilan, Netanjahu kommunikációs tanácsadója szerint Arafat nyilatkozata „hadüzenet a békének.”

Az Alapokmány tabu

A palesztinok nevüket a filiszteusok után kapták, akik azonban erről nem tehetnek. Hadrianus, a zsidóbarátsággal egyáltalában nem vádolható római császár a Bar Kochba-felkelés leverését követően, i. sz. 136-ban nevezte el az országot Filiszteus-földnek, hogy eltörölje Izraelnek és Júdának még a nevét is e föld színéről. Az arab hódítást követően az ország Szíria alrégiója lett. A keresztesek sem nevezték Palesztinának, hanem Szentföldnek vagy Jeruzsálemi Királyságnak. Az arabok a keresztesek elűzése után teljesen megfeledkeztek erről a névről. Nem csoda, hiszen nem mondott nekik semmit sem ez a szó: Palesztina, amely csak az első világháborút követő időkben került elő ismét a térség se nem arab, se nem zsidó megnevezéseként.
A mai palesztinok nem utódai tehát a névadóknak. Államalapításra vonatkozó önálló igényükkel 1964-ben jelentkeztek, amikor - elsősorban egyiptomi hatásra - Ahmed Sukeiri vezetésével megalakult a Palesztin Felszabadítási Szervezet, amelynek Alapokmánya kisebb módosításokkal ma is érvényben van. A palesztin identitás megteremtése taktikai jelentőséggel bírt számukra. Ezért mondhatta 1977. március 3-án Zuhair Muhsin, a PFSZ hadműveleti osztályának vezetője egy holland lapnak adott nyilatkozatában, hogy „nincs különbség jordániak, palesztinok, szírek és libanoniak között… Mi egy nép vagyunk. Az arabok nemzeti érdeke, hogy a palesztinok létezését bátorítsuk a cionisták ellen. A külön palesztin identitás létezését taktikai okokból (hangsúlyozzuk). A palesztin állam megalakítása új eszköz a cionizmus ellen és az arab egységért.”

Mi áll a Chartában?

Vajon mit tartalmaz ez az Alapokmány? Miért olyan fontos az izraelieknek, hogy hatályon kívül helyeztessék, s vajon mi az oka annak, hogy a palesztinok ennyire ragaszkodnak ahhoz, hogy semmit se változtassanak rajta?
1. Az Alapokmány szerint Izrael Állam létrehozása törvénytelen volt, mert a puszta léte ellentétes a palesztin nép akaratával.
2. Palesztina a brit mandátum alatti határaival egységes és oszthatatlan arab állam: Izrael helyén tehát létre kell hozni egy palesztin államot. E pont ismételten elutasítja az 1947. évi 181. számú ENSZ közgyűlési határozatot, amely e térséget egy zsidó és egy palesztin államra osztotta fel.
3. A palesztinok az arab nemzet része. A palesztin identitás apáról-fiúra száll. Nem függ az országban való születéstől, s nem lehet elveszíteni.
4. Zsidó identitás nem létezik: a zsidóság nem nép, nem nemzet, s ezért nincs joga az önrendelkezésre, így nem lehet állama sem. Itt a palesztinok átveszik a felvilágosodás egyik gondolatát. A zsidó nép nem létezik, csak izraelita vallású franciák, angolok stb. vannak.
5. A cionizmus fasiszta és rasszista ideológia. Ez a kommunista országok anticionista frazeológiája arab hangszerelésben, amelyet a hetvenes évek elején az ENSZ közgyűlése határozatban erősített meg, a világ népei jelentős részének támogatásával.
6. Palesztina lakói a palesztinok. Azok a zsidók, akik a cionista inváziót megelőzően 1881-82-ben Palesztinában laktak, maguk is palesztinoknak számítanak. Így Mózes, Jézus és az apostolok is. A több mint ötmillió zsidónak azonban el kell hagynia az országot. Ha nem akar távozni az országból, akkor a palesztinok ebben segítenek nekik. Nincs új tehát a nap alatt.
7. Az állam megalapításának és a zsidóktól való megtisztításának egyetlen módja van az Alapokmány szerint. Ez Palesztina „felszabadításának” egyetlen és kizárólagos útja: a fegyveres kommandóakció. Ez nem taktika, hanem mindent átfogó stratégia.
8. Az Alapokmány módosítása a Palesztin Nemzeti Tanács teljes ülésén, a tagok minősített kétharmados többségi határozata alapján történik.

Nincs változás

A Charta szinte minden pontja ellentétes az oslói egyezmény betűjével, a szelleméről nem is beszélve. Izrael számára azért fontos e dokumentum megváltoztatása, mert ez biztosítaná őt arról, hogy a béke útja Arafat számára stratégiai választás és nem puszta taktikai fogás. Izrael minden egyes megállapodásban követelte a szükséges változtatások végrehajtását, és Arafat minden alkalommal kötelezettséget is vállalt annak teljesítésére.
Jasszer Arafat a Jichak Rabinhoz 1993. szeptember 9-én írt levelében a PFSZ nevében elkötelezi magát a konfliktus tárgyalásos úton való rendezésére, s érvénytelennek nyilvánítja az Alapokmánynak az „Elvi Nyilatkozat”-tal ellentétes cikkelyeit és kötelezettséget vállal, hogy a módosítási javaslatot - a megfelelő jogi eljárásban - a Palesztin Nemzeti Tanács teljes ülése elé terjeszti jóváhagyás végett. A következő levél szerint - amely 1994. május 4-én kelt, s a „Gáza-Jerikó” egyezmény függelékében található - a PFSZ vállalja, hogy az Alapokmány módosításának javaslatát a Palesztin Nemzeti Tanács soron következő ülésére beterjeszti.
Ez azonban nem történt meg. A PNT ülését sem 1993-ban, sem 1994-ben, sem 1995-ben nem hívták össze. A Rabin-gyilkosságot követően a kormánynak a palesztin terrorhullám miatt mélypontra került ázsiója ismét emelkedni kezdett. Peresz két fronton akarta helyzetét megszilárdítani. Szíriának megismételte Rabin korábbi javaslatát a Golán kiürítéséről, amennyiben Szíria vállalja a biztonsági garanciákat. Ugyanakkor ismét nyomást gyakorolt Arafatra az Alapokmány módosítása ügyében. Asszad elutasította Peresz javaslatát a Golán demilitarizálásáról.
Közben Simon Peresz átadta a palesztinoknak a nagyobb városokat: Betlehemet, Nabluszt, Tulkáremet, Kalkiliát, és Ramalahot. Hebron kiürítésére már nem került sor, mivel ezt Peresz leállítatta a folytatódó terror miatt. Arafat ekkor hajlandónak mutatkozott a Palesztin Nemzeti Tanács Gáza városába történő összehívására. Peresz hozzájárult ahhoz, hogy a Tanács még száműzetésben élő tagjai belépjenek az autonómia területére azzal a feltétellel, hogy aláírnak egy nyilatkozatot az erőszak alkalmazásáról való lemondásról. Erre egyikük sem mutatkozott hajlandónak, így Peresz a lemondó nyilatkozat nélkül is beengedte őket.
Az ülésen Arafat elnökölt. Kijelentette, hogy megváltoztak az idők, a mozgalom alapvető dokumentuma - az oslói egyezmények miatt - javításra szorul. A plénum nyilatkozatot fogadott el egy külön bizottság felállítására, amely hat hónapot kapott a kérdés tanulmányozására, s új Alapokmány kidolgozására. Hat hónap alatt még a bizottság sem állt fel, nemhogy a jelentését elkészítette volna. Peresz nagyon megdicsérte a határozatot. A XX. század legnagyobb ideológiai forradalmaként értékelte. Pedig az csak megismételte a módosítás szükségességét, de nem módosította azt.
Az Alapokmány azóta is érintetlen, mert Arafatnak az okmány érvénytelenségéről Jichak Rabinhoz, Bill Clintonhoz és Benjamin Netanjahuhoz írt levelei nem többek metaforáknál. A Chartát csakis a Palesztin Nemzeti Tanács módosíthatta volna a gázai ülésen, de nem tette meg.
A Netanjahuval 1997-ben megkötött Hebroni Egyezményben Arafat ismét felelősséget vállalt a szükséges változtatások megtételére. Ezúttal Clintonnak címezte levelét. Izrael átadta a város nagyrészét, de Arafat ezúttal sem tett eleget annak, amit ismét - ki tudja, hányadszor - megígért.
A Wye-paktum előírja, hogy a PFSZ Végrehajtó Bizottsága és a Központi Tanácsa hagyja jóvá Arafatnak Clinton elnökhöz e tárgyban írott levelét, s terjessze be a Palesztin Nemzeti Tanács ülése elé jóváhagyásra. Az ülésen Clinton elnököl majd, és más palesztin testületek is jelen lesznek. Arafaték álláspontja szerint ezen a találkozón a Tanács nem szavaz majd, csak közfelkiáltással erősíti meg Arafat semmit sem érő sorait. Ez ismét azt jelentené, hogy az Alapokmány ezt az újabb „változtatási kísérletet” is túléli. Ezután már csak egy megválaszolandó kérdés marad: vajon miért nem hajlandó Arafat módosítani az Alapokmányt?
Arafat hajthatatlansága annak jele, hogy a béke nem egyéb számára taktikánál a változatlan stratégiai cél, Palesztina teljes felszabadításának elérésében. Az Alapokmány továbbra is él és virul, mert a stratégiai cél nem változott. A független palesztin állam kikiáltásáról, és Jeruzsálemről, mint a palesztin nép örökös fővárosáról tett nyilatkozatok is erről tanúskodnak.
Ez a program megfelel az Alapokmánynak, de nem a viszályt szabályozó nemzetközi jogi normáknak, hiszen:
1. Az oslói egyezmények jogalapját képező ENSZ BT. 242. számú határozata szerint a viszályt békés úton, nem az erőszak alkalmazásával kötelesek rendezni.
2. A palesztin állam egyoldalú kikiáltásának semmiféle jogalapja nincs. A 242. számú határozat kizárólag a már létező államok jogairól beszél, a palesztin államot azonban meg sem említi. 1921-ben a brit mandátum területének a négyötödén már létrejött egy arab állam Transzjordániai Emirátus néven. Ez a kelet-palesztinai állam a Jordán Hasemita Királyság, lakosságának többsége palesztin. Nyelve, kultúrája, vallása megfelel a palesztin népiség minden kellékének. Egy újabb palesztin állam megalakításáról csakis Izrael jóváhagyásával, a végső rendezésről szóló egyezmény keretében lehet szó. Önhatalmúlag semmiképpen sem.
3. Jeruzsálem sohasem volt palesztin főváros. Az arab fennhatóság idején is, abban a történelmi szakaszban, amikor a birodalmat az országból irányították, Ramléban építettek fővárost.
Ennek ellenére egy független palesztin állam megteremtésének széles nemzetközi támogatottsága van. Az Európai Közösség, Oroszország, az iszlám és arab államok, a fejlődő déli államok szívesen látnának egy ilyen államot Jeruzsálem fővárossal. Ma a legtöbb ország nagykövetségét Tel-Avivban tartja annak ellenére, hogy Nyugat-Jeruzsálem Izraelhez tartozását senki sem vitatja.
A Wye-egyezmény mérföldkő a palesztin-izraeli viszály rendezésében. Mérföldkő a válaszúton, mert még nem tudjuk, hová vezet ez az út: meghozza-e a rég áhított békét, vagy pedig csak átmenet egy mindent eldöntő végső ütközethez. Csak reménykedhetünk, hogy a háborúknak egyszer s mindenkorra vége.