CSEREKLYEI MÁRTA
Dögvész a hurrikán nyomában

A november elején a Karib-tengeri térségben pusztító Mitch hurrikánhoz foghatót kétszáz éve nem láttak az emberek. A Time magazin szerint a Mitch okozta árvíz már-már a „bibliai özönvízhez” hasonlítható. Úgy tűnik, a századvég, különösen az idei esztendő a természeti katasztrófák nemében továbbra is rekordokat döntöget: a nyári hőmérsékleti rekordok, az El Nino-jelenség okozta áradások vagy a pápua új-guinea-i szökőár egyaránt a megbomlott globális környezeti egyensúlyra utaló jelek.

Hondurasi lakosok törnek utat magukak a romok és a szemét között Tegucigalpaban, az ország fővárosában    Fotó: MTI

A Mitchnél kegyetlenebb csak az 1780-as, úgynevezett Nagy Hurrikán volt. Akkor 22 ezren vesztették életüket. A mostani pusztítás következtében összesen mintegy tizenegyezer ember halt meg, három millióan pedig otthon nélkül maradtak. A Mitch Közép-Amerika lakossága tíz százalékának életére nyomta rá a bélyegét, emellett tönkretette az amúgy sem túl magas színvonalú infrastruktúrát, elsodorta a parti nyomortanyákat, és alkalmatlanná tette a földet a vetésre.
A hurrikán elvonulása azonban korántsem vetett véget a bajoknak. A Mitch sarkában jelentkező földcsuszamlások Hondurasban teljes falvakat temettek el, ezrek temetőjévé alakítva át a térséget. Hondurasban és Nicaraguában még mindig ásnak ki újabb és újabb holttesteket a sár alól, a mentőalakulatok pedig folytatják az eltűntek keresését, ám óriási területek maradtak továbbra is elzárva a külvilágtól. Ezeken a részeken a halászok szerint a part mentén elviselhetetlen a hullaszag. A halál átható bűze járja át a levegőt, eddig ugyanis nem volt lehetőség a halottak elégetésére.
„Sokaknak sikerült életben maradniuk, ám számos gyermek vért köhög, és különféle betegségeket is elkaptak.” A hét hónapos hondurasi Kayli Rakel Puerto három napot töltött víz és élelem nélkül, ám mire a negyedik napon rátaláltak a szülei, Kayli már megbetegedett, és végül két napig tartó erős köhögés után meghalt.
Az elzárt területeken nincs víz és élelem. A miskito indiánok közössége például egy teljes hetet töltött táplálék nélkül. „Teljesen el voltunk szigetelve, úgy éltünk itt, mint a patkányok. Babot és kukoricalepényt rágcsáltunk. Az idősek és a fiatalok rendkívül nehezen viselték az éhezést” - mondta a 48 éves Sylvan Espinal. Az emberek nap mint nap az eget fürkészik segélyt szállító helikopterek után kutatva legtöbbször azonban csalódottan és éhesen kell nyugovóra térniük.
Amikor az első, várva várt helikopter megérkezett, gyermekek, terhes anyák, idősek egymást leelőzve igyekeztek kétségbeesetten a csúszós, sáros földön bukdácsolva a szállítmány közelébe jutni. A segélyszállító helikopterek dolgát megnehezíti, hogy szinte lehetetlenség akkora ép területet találni, ahová biztonsággal leszállhatnának. Az alapproblémát azonban az jelenti, hogy lesz-e elegendő üzemanyag a gépek működtetéséhez s ez egyelőre a legtöbb helyen még kérdés.
Az ország állapotáról Carlos Flores elnök így nyilatkozott: „a teljes infrastruktúra mintegy 75 százaléka megrongálódott, illetve teljesen tönkrement. A mezőgazdaság romokban hever. A főbb gabonacikkek, az összes exportra termelt áru, minden elveszett.” A legfontosabb kiviteli cikkeket, a banánt és a kávét biztosító ültetvények teljesen elpusztultak. Jimmy Carter volt amerikai elnök, aki szintén ellátogatott a helyszínre, azt nyilatkozta, hogy szerinte legalább 10-15 évbe telik majd, amíg teljesen sikerül helyreállítani a térséget a katasztrófából.
A legtöbben azonban nem kívánnak ennyit várni. Ők máris nekiláttak, hogy a kilátástalan jövő fojtogatásából kiszabadítsák magukat: a Managua-tó közelében otthon nélkül maradt családok a halál lábnyomában műanyagdarabkákból, konzervdobozokból és fadarabokból rögtönzött eszközök segítségével új falu építésébe kezdtek, melynek a Nueva Vida, vagyis az „Új élet” nevet adták.
Pespire falucska szintén úgy döntött: „nem hajlandó meghalni”. A késlekedő segélyek ellenére a faluban figyelemreméltóan optimisták és fegyelmezettek maradtak az emberek. „Éhesek vagyunk, de mindig akad valami ennivaló. Mindenki segít a másikon. Jó látni ezt a sok törődést és szeretetet. Reméljük, ez akkor is megmarad, ha a sötét napok már messze lesznek” - nyilatkozta Dorian Vega, a helyi iskola tanítója. „Túl fogjuk élni. Pusztán egy kicsivel több segítségre van szükségünk - ennyi az egész” - teszi hozzá a kis közösség lelkipásztora.