EJAD EL SARRAJ GÁZA
Klánháború Gázában

A Palesztin Hatóság négy évvel ezelőtti megalakulása óta a palesztin társadalomban csak súlyosbodott a törzsi vérontás, amihez a többezres felfegyverzett biztonsági erő jelenléte is csatlakozik. A törzsi tekintélyre épülő katonai szervezetek viselkedése azt jelzi, hogy ezek az erők felette állnak a törvénynek. Az elmúlt évek leszámolásainak keserű tapasztalatait összegzi az izraeli Jerusalem Report című hetilapban megjelent cikkében Eyad El Sarraj gázai palesztin pszichiáter. Sarrajt háromszor tartóztatta le a Palesztin Hatóság az emberi jogok megsértéséért, valamint a korrupciót és elnyomást kifogásoló éles kritikájáért.

Az 1990-ben megnyitott gázai idegszanatórium első páciense egy Juszif nevű fiatalember volt, aki évekkel korábban szemtanúja volt apja meggyilkolásának. Az apát, akit azzal vádoltak, hogy az intifáda alatt együttműködött az izraeli hatóságokkal, egy palesztin társa késelte meg. Az akkor még iskolás Juszif végignézte apja haláltusáját, amint nyakából ömlött a vér, és zihálva feküdt a földön.
Juszif rettegése később haraggá, majd megalázottsággá változott, ahogy az emberek vádlóan néztek rá. Ő volt a kollaboráns fia: ez a bélyeg megtörte a büszkeségét, és zaklatások célpontjává tette őt. A pszichiátriai vizsgálaton elmondta, hogy apja halála után két évig társai és barátai kiközösítették. Mivel mindig is meg volt győződve arról, hogy apja hős és hazafi volt, Juszifban égett a vágy családja nevének tisztázására, és lassanként megérett benne a bosszú gondolata. Határozott célja lett, hogy megölje apja gyilkosát, és csak egy módon találhatta meg a felelőst. Elment az izraeliekhez, és felajánlotta informátori szolgálatait. Remélte, hogy cserébe meg tudja szerezni a gyilkos nevét. Egy izraeli tiszt azzal bízta meg Juszifot, hogy vegyüljön el a katonák és az aktivisták között, vegyen részt a demonstrációkban, menjen el a mecsetekbe, és készítsen jelentést mindenről és mindenkiről. Mindezért havonta néhány száz sékelt kapott.
Az arab fiúban azonban kezdett feltámadni a bűntudat, és egyre inkább szenvedett attól, amit csinált. Mit gondolt volna róla az apja? Egy idő múlva, amikor már úgy érezte, felrobban, megosztotta titkát egy barátjával. Akkoriban a Hamasz arra biztatta a kollaboránsokat, hogy valljanak színt nyilvánosan, cserébe megbocsátást és üdvösséget ígértek. Juszifnak is azt tanácsolta a barátja, hogy a pénteki ima után tegyen nyilvános vallomást a mecsetben, az egész közösség előtt. Így is tett. Kiállt a tömeg elé, elmondta, hogy kém volt, és bocsánatot kért. Legnagyobb meglepetésére az emberek elutasítóan reagáltak. Juszifot ezek után árulóként kerülték. Még a nagybátyja családja is arra kérte, ne látogassa őket, amikor támogatásért hozzájuk fordult. „Szégyent hoztál a családunkra“ - mondta dühösen a nagybátyja. - „Hogyan mehetnénk ki az utcára az így megalázott büszkeségünkkel?”
Juszif kétségbeesetten próbálta megmagyarázni, hogy fiatal volt, és ostoba, és csakis az a vágy vezette, hogy megbosszulja apja halálát. A nagybátyja félretolta, és azt kiabálta, hogy menjen a pokolba. Néhány hónappal ezelőtt aztán Juszifot letartóztatta és halálra ítélte egy palesztin katonai bíróság. Bevallotta, hogy megölt egy palesztin tisztet: hét évvel apja meggyilkolása után végül megtalálta és megölte a tettest. (Az ítéletet azóta életfogytiglani börtönbüntetésre változtatták.)
A történet igaz - egy a sokezer mindennapos esetből. Valaki mindig megöl valakit, valaki bosszút áll egy előző gyilkosságért, és ez így megy vég nélkül. Zavarba ejtő az a tény, hogy a Palesztin Nemzeti Hatóság 1994-es létrehozatala óta a gyilkosságok száma megsokszorozódott.
Egy fiatalember, aki gyermekként a ciszjordániai Jeninben az intifáda alatt végignézte, amint maszkot viselő palesztinok megölik az anyját, nemrég csatlakozott egy biztonsági alakulathoz azzal a céllal, hogy megkeresse és megölje a gyilkost.
1998 márciusában egy hazafelé tartó hadnagy, Ismail Hassona halálos golyózáporba került a gázai Dir al-Balah városában. Három szomszédja ölte meg, a Bheissi klán tagjai, akik a család egyik fiútagjának életét bosszulták meg. Ibrahimot, a tanárt néhány évvel korábban a diákjai szeme láttára lőtték agyon.
Hassona, aki akkoriban a „Fatah Sólymok”, egy fegyveres csoport aktív tagja volt az intifáda során, feletteseitől kapott parancsot a kémnek tartott Ibrahim megölésére. Hassona egykori harcostársai, akik ma a palesztin biztonsági erők tisztjei, megrémültek és feldühödtek társuk meggyilkolásának hallatán. Olyannyira, hogy mintegy kétszázan elmentek a gyilkosság színhelyére, betárazott géppisztolyokkal, és teljes kiirtással fenyegették meg a Bheissi klánt. Csak a rendőrség utolsó pillanatban történt beavatkozása hárította el a vérfürdőt. A Hassona gyilkosaival való elbánásra gyors ütemben megalakítottak egy katonai bíróságot. Egy napon belül a Bheissi klán három tagját ítélték halálra, 12 másik pedig különböző időtartamú börtönbüntetést kapott. Az elítéltek némelyike a biztonsági erők tisztje volt. A katonai bíró a gyors eljárás védelmére kelve azzal érvelt, hogy így egyszerre csillapították le a biztonsági erők égő bosszúvágyát, és megmutatták, hogy a Palesztin Hatóság képes csapatai védelmére.
Úgy tűnik, a palesztin társadalomban ma ismét fontos szerephez jut a törzsi hovatartozás tudata az elmúlt évek megszállásának köszönhetően, amikor leginkább palesztinokként határoztuk meg identitásunkat. Ahogyan a belső politikai térképet újrarajzolják, az emberek újracsoportosulnak törzsi identitásuk szerint. Ma még a Fatahhoz hasonló politikai csoportok is törzsi alapon viselkednek. A palesztinok bizonytalanságérzését csak növeli a békefolyamattal kapcsolatos széles körű illúzióvesztés, a széteső gazdaság és a csökkenő remények.
(Fordította: Szabó Ibolya Anna)