Hetek - II. évfolyam, 45. szám, 1998. november 07

1998. március 12-én jelentette meg a Vatikán II. János Pál pápa történelmi jelentőségűnek szánt nyilatkozatát, melynek címe: „Emlékezünk: gondolatok a Soáról”. Az eredetileg tíz oldalas írást a katolikus egyházfő Edward Cassidy bíborosnak, a Vatikán zsidó kapcsolatokért felelős „miniszterének” - jóbarátjának - címezte. A Soá-nyilatkozat természetesen keresztény és zsidó körökben egyaránt nagy visszhangot váltott ki, hiszen a holocaust óta eltelt 50 évben ez a pápa jószerével első komoly megnyilatkozása e kérdésben.

Várszegi Asztrik, Glatz Ferenc, Schveitzer József. Eltérő vélemények. Fotó: MTI

A kezdeményezést - amely II. János Pál pápasága alatt nem az egyetlen hasonló eset - a zsidóság felé való nyitásként értelmezték mindkét oldalon, bár annak történelmi szerepéről eltérőek a vélemények. Jehuda Bauer, a jeruzsálemi Jad Vasém holocaustkutató-intézet igazgatója így nyilatkozott a meghatározhatatlan műfajú nyilatkozatról: „Ötven évig tartott, amíg a Vatikán kiadta ezt a nyilatkozatot. Valószínűleg majd kétszáz év múlva készül el az, amelyikre mi várunk.”
A hatvanas évektől kezdődően XXIII. János, VI. Pál, majd II. János Pál többször is jelezte: a katolikus egyház felülbírálja hagyományos antijudaizmusát, „a megvetés tanítását”, és egyértelműen elítéli a holocaustot. Az idén kiadott dokumentum kritikusainak az a véleményük, hogy az állásfoglalás végzetesen megkésett, továbbá hogy - az antik szállóigét idézve - „a hegyek vajúdtak és egér született”. Többen úgy vélik, a dokumentum nem tartalmaz semmi újat az előző nyilatkozatokhoz képest, s még csak kísérletet sem tesz arra, hogy érdemben megvizsgálja: terheli-e, s ha igen, miféle felelősség terheli a keresztény antijudaizmust a tizenkilencedik-huszadik század etnikai alapú antiszemitizmusáért, amely a Soá történelmileg páratlan, teljesen irracionális, ugyanakkor „iparszerű” népirtásához vezetett. A vatikáni nyilatkozat egyes kitételei ugyan utalnak a katolikus egyház zsidóellenességének történelmi gyökereire: „A zsidók és keresztények kapcsolatának története gyötrelmekkel teli” - „Néhány keresztény terület zsidóellenes érzelmei, valamint az egyház és a zsidó nép közti távolságtartás általános diszkriminációhoz vezetett, amely időnként kiűzésekben és erőszakos megtérítési kísérletekben végződött”; a dokumentum ugyanakkor mindvégig hangsúlyozza, hogy az európai zsidóellenesség „inkább szociológiai és politikai, mint vallási jellegű volt”. Ebből viszont egyenesen következik, hogy „a Soá egy modern, neopogány rezsim műve volt. Antiszemita gyökerei a kereszténységen kívül találhatók és céljainak eléréséhez nem habozott szembehelyezkedni az egyházzal, üldözve az ő híveit is” - állítja a vatikáni dokumentum, amely teljességgel felmenti a felelősség alól a klérus tagjait (a pápát, a püspököket és a papságot), és azt az egyének illetve a hatóságok lelkiismereti kérdésévé teszi.
Az európai zsidó-keresztény együttélés elmúlt 2000 éves története valóban gyötrelmekkel teli. Nem árt azonban hangsúlyozni, hogy eme gyötrelmek elviselői nem a katolikus egyház - pláne a klérus - tagjai, hanem azok a zsidó emberek voltak, akik legtöbbet éppen a római egyház üldözéseitől szenvedtek. Ez a megállapítás a felvilágosodás koráig (XVIII. század) vagy méginkább a szekularizált államok létrejöttéig (XIX. század) kétségbevonhatatlan történelmi tény. Azon már lehet vitatkozni, hogy a modern értelemben vett, etnikai alapokon álló antiszemitizmus - és annak egyenes következménye, a náci holocaust - létrejöttében mekkora szerepe volt a katolikus vallásgyakorlatot mélyen átható antijudaizmusnak - a kettő közötti kapcsolat megléte azonban szintén egyértelmű. (Lásd keretes írásunkat.) Ezt a történelmi összefüggést emelte ki a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének állásfoglalása is, amely a vatikáni dokumentum közzététele után nem sokkal Feldmájer Péter, Zoltai Gusztáv és Schweitzer József aláírásával jelent meg: „Meggyőződésünk - írták a magyarországi zsidóság prominens képviselői -, hogy a katolikus és más egyházak köreiből is terjesztett évszázados zsidóellenesség jelentős mértékben járult hozzá ahhoz, hogy a nácik végre tudták hajtani tömeggyilkosságaikat.”
A magyar katolicizmus fellegvárának számító Pannonhalmán 1998. november 4-5-én „Magyar megfontolások a Soáról” címmel másfél napos konferenciát rendeztek, amelynek kitűzött célja - Várszegi Asztrik főapát, a rendezvény kezdeményezője és spiritus rectora szerint - az lett volna, hogy „II. János Pál körlevelének gondolatát tovább vigyük, és annak magyar vonatkozásait megvizsgáljuk”. „A tanácskozás - írja a főapát - nem állna meg a tények újrakimondásánál, hanem keresni akarja a megoldás, a felülemelkedés útját, végső soron a közös Atyához vezető utakat”. A zsidó és katolikus részről meghívott előadók valamennyien üdvözölték a rendezvényt, bár - mint arra Glatz Ferenc, az MTA elnöke szenvedélyes hangú megnyitójában figyelmeztetett - a történelemmel foglalkozók mindenkori kötelessége, hogy a múltat köntörfalazás nélkül bevallják, s ez nemcsak a tények újraelmondását jelenti, hanem azt is, hogy szükségszerűen értékítéletet is kell alkotnunk mindarról, ami a múltban történt. A magyarországi zsidóság vészkorszakáról szólva kiemelte, hogy ahhoz nem mérhető a magyarság II. világháborús szenvedése: míg az utóbbiak „szabályos” háborúban áldozták életüket, az előbbieket egy tudománytalan és embertelen faji ideológia oltárán áldozták fel. Ebben pedig - emelte ki Glatz - a magyar politikai elitet, az egyházakat és a társadalom egészét is egyértelmű felelősség terheli.
A konferencia előadói és a hozzászólók érthető okokból igen óvatosan fogalmaztak az egyházak történelmi felelősségét illetően. Schweitzer József főrabbi beszédében kiemelte a két világvallás közös pontjait, s azt hangsúlyozta, hogy a középkori eredetű antijudaista egyházi vádakat maguk a pápák cáfolták meg. A katolikus egyház II. világháborús szerepével kapcsolatban Gergely Jenő történész végzett levéltári alapkutatásokat. Eddig még sehol nem publikált eredményei szerint a magyar katolikus vezetők elméletileg ugyan elutasították a zsidótörvényeket, a gyakorlatban azonban egytől-egyik megszavazták azokat. Kevés kivétellel (mint Márton Áron erdélyi püspök, Apor Vilmos győri érsek és kisebb mértékben Serédi Jusztinián bíboros) senki sem emelte fel szavát a zsidóság deportálása és a gettósítás ellen. Karsai László ezzel szemben aláhúzta a katolikus egyház zsidómentő akcióinak fontosságát. Pfitzner Rudolf pszichológus (München) idézte Freud egyik tanítványának, Löwenbergnek mondását, miszerint az antiszemitizmus tulajdonképpen rejtett antikrisztianizmus. „Ideje lenne - állította az előadó -, hogy a keresztény teológusok is kigyomlálják az antiszemitizmus teológiai gyökereit.” Karády Viktor (Párizs) egyetlen mondatban utalt arra, hogy „az inkvizíció máglyái nem másként működtek, mint a náci emberégetések”.
Békés Gellért határozott hangon utasította vissza katolikus részről a bűnrészesség vádját. Hangsúlyozta, hogy az antijudaizmust „bizonyos történelmi helyzetek és bizonyos teológiai tévedések” váltották ki, de annak semmi köze a múlt század közepén elterjedt faji alapú antiszemitizmushoz. Majsai Tamás (Wesley János Lelkészképző Főiskola) ellenben kemény hangon vetette fel a katolikus és protestáns egyházaknak az antiszemitizmus kialakulásában játszott történelmi felelősségét, a holocaust idején tanúsított passzív, vagy sok esetben a nácikkal kollaboráns magatartását, illetve a holocaust-recepcióban játszott negatív szerepüket.
Emlékezés és megfontolás a címe annak a dokumentumnak illetve konferenciának, amelynek célja a katolikus egyház, s azon belül a magyar katolicizmus szerepének értékelése századunk legnagyobb bűntényében - a vatikáni nyilatkozat megfogalmazásában: „kitörölhetetlen szégyenfoltjában” - a holocaustban, amelynek célja a zsidóság teljes és szisztematikus kiirtása volt. „Emlékezés” és „megfontolás”: két értéksemleges fogalom, amelynek használata felettébb elgondolkodtató olyan szövegkörnyezetben, ahol a népirtás, gázkamra, krematórium, deportálás, gettósítás, tömeges éhhalál stb. kifejezések meglehetősen sűrűn fordulnak elő. Felettébb elgondolkodtató, különösen akkor, ha tudjuk, hogy az emlékezők és megfontolók kapcsolata e fentebb felsorolt szörnyűségekkel maga is megfontolás tárgyát képezi. A Jóm Soá (Cefanja/ Szofóniás próféta könyvében a „pusztulás napja”) és bizonyos történelmi egyházak múltbéli (?) zsidóellenes teológiája és vallásgyakorlata közötti öszszefüggés sokak számára sokkal nyilvánvalóbb annál, hogysem beérjék emlékezéssel és megfontolással: számukra sokkal többet mondana, s valószínűleg az örökké emlékezők számára is üdvösebb lenne az őszinte bűnvallás és az igazi megtérés. A Pannonhalmán rendezett másfél napos konfrencia továbbra is nyitva hagyott sok eddig is nyitott kérdést.

Randolph Branham: Román nacionalisták és a holocaust
(Kitalált mentőakciók politikai kiaknázása)

A Múlt és Jövő Kiadó gondozásában most megjelent könyv Amerikában élő szerzője több szempontból is avatott a kérdés megválaszolására. Az Erdélyből származó történészprofesszor, Randolph Branham, aki ma is jól beszél románul, először is fontosnak tartotta leszögezni: nem a román-magyar kapcsolat további bonyolítása vezette a témaválasztásnál, sőt nem is a románokkal, nem is a történészekkel van gondja. A könyv célja többek között, hogy bemutassa a történelemhamisítás struktúráját - amely egyébként nem román találmány. Történelmi „megbolondulások” kísérnek általában minden rendszerváltást - fogalmazott a szerző. „A történészeknek kizárólag dokumentumok alapján kell állást foglalniuk, és késznek kell lenniük az önkorrekcióra, ha új tények bukkannak elő” - fejtette ki Branham professzor.
A román szélsőséges nacionalisták szerepe a zsidóság elhurcolásában Észak-Erdélyből olyan téma, amely eddig nem került feldolgozásra. Ceaucescu kísérletet tett arra, hogy új image-et adjon a nácikkal kollaboráló Antonescu kormány szerepének a II. világháború során, innen indult ki bizonyos történészek „értelmező” munkája. A könyv aktualitását az adja, hogy ma az eredeti dokumentumok még elérhetőek, így azok felhasználásával nyomon lehet követni a valós eseményeket - ezt tűzte ki céljául könyvében Randolph Branham.

Az alábbiakban a katolikus egyház és a náci Németország zsidóellenes intézkedéseit soroljuk fel a teljesség igénye nélkül. A történelmi tények ismerete megkönnyítheti a két rendszer különbségeinek és hasonlóságainak vizsgálatát.