A névnapok megünneplése nálunk mindennapos dolognak számít, jóllehet számos
európai, főként nyugat-európai országban ez a szokás egyáltalán nem dívik. Nem
találunk ilyen ünnepet a miénktől eltérő kultúrájú népek, kontinensek életében
sem. Az alábbiakban néhány, a névnap ünnepléssel kapcsolatos kultúrtörténeti érdekességre
hívjuk fel a figyelmet.
A név mindenkori funkciója, hogy az embert azonosítsa, és egyben megkülönböztesse
a többi embertől. Az ősi társadalmakban, valamint az ókorban a nevet a személyiség
fontos elemének tekintették, amely természetfeletti hatással, hatalommal is
rendelkezik. Sokan ma is hisznek abban, hogy a névnek személyazonosító funkciója van,
ezért a nevet a viselőjéhez kell igazítani, vagy a személynek kell a nevéhez hasonlóvá
válni. A nevek - így a magyar nevek is - kezdetben „beszélő” nevek voltak,
jelentésük azonban idővel elhomályosult: az egyén jellembeli vagy testi tulajdonságát
jelölték, vagy valamilyen természeti jelenséget, tárgyat neveztek meg. Példaképpen
elég felidézni a Bibliában szereplő neveket, hiszen azok egyértelműen arról tanúskodnak,
hogy a névadásban elsődleges szempont volt a név jelentése: az azt viselő személy
sorsának, karakterének lényegét fejezte ki.
A nyelv és a társadalom változásával együtt változott a névviselés is. Az ókori
görögöknek például egy nevük volt, kivéve az előkelő családokat. A szabad római
polgár viszont a köztársaság idején háromtagú nevet viselt: a saját, személyes
nevét, a nemzetsége nevét és a családnevét. A keresztények a keresztelésnél
kapott nevüket használták, a vezetéknév felvétele csak később terjedt el, így
Magyarországon hivatalosan csak a XVI. századtól vált széles körben elterjedtté.
A kereszténység felvételével terjedt el az a szokás, hogy a megkeresztelteknek a
bibliai alakok, szentek, mártírok nevét adták. A katolikus naptárban szereplő
szentek, illetve ünnepeik rendszere - számos elemét és szereplőjét tekintve -
szoros össszefüggésben áll valamelyik korábbi pogány (római, kelta) sokistenhittel.
A szentek kultuszának megerősödésétől kezdve a keresztény családokban a névválasztás
és a védőszentválasztás évszázadokon át szorosan összekapcsolódott egymással. A
szülők gyakran természetesnek tartották, hogy a születés vagy a keresztelés napjára
eső szent nevét adják a gyermeknek. A katolikus keresztelőn a gyermek nemcsak nevet,
hanem ezáltal védőszentet is kap. A választott védőszent ünnepét szokás volt azután
névnapként megülni. A katolikus államokban sokáig jellemző volt, hogy rendesen a névnapot,
s nem a születésnapot ülték meg.
A középkor derekától a névadás és a védőszent megjelölése magától értetődő
egységet alkotott, majd a XVIII. század végétől ez az egység megbomlott. Ekkortól vált
ugyanis jellemzővé régi magyar, vagy újonnan alkotott neveket adni a gyerekeknek, elég
csak a későbbi reformkor nyelvújító mozgalmára gondolni. Egyre több magyar vagy
magyarosított név került használatba, a katolikus egyházban pedig az a gyakorlat
terjedt el, hogy az újszerű nevet viselő gyermek a kereszteléskor egy másik nevet is
kapott, egy közismert védőszent nevét.
A két név viselése viszont zavart okozott a hétköznapi életben, így a névnapok megünneplése
terén is. Elterjedtté vált egyetlen keresztnevet használni, s a katolikus gyakorlat a
név hangzása vagy jelentése alapján igyekezett egy-egy védőszentet kapcsolni azokhoz
a keresztnevekhez is, amelyek protestáns vagy egyéb eredetűek voltak. Az állami naptárak
névnapjegyzéke ugyanis a régebbi katolikus naptárak adataiból, magyar és idegen
nevek régi protestáns naptárakban található dátumaiból, valamint számos névnek a
még szabad napokon való önkényes elhelyezéséből áll össze.