MÁTÉ JÓZSEF
A társadalom és a piacgazdaság

Kevés magyar társadalomkutatóról mondhatjuk el, hogy világhírnévre tett volna szert. Mannheim Károly, Hauser Arnold, Lukács György, Jászi Oszkár, Polányi Károly, sorolhatnánk a kivételeket. Ez utóbbi főműve, a több mint 50 éve írt A nagy átalakulás, a közelmúltban jelent meg első ízben magyarul. Ez a könyv - ahogy a fülszöveg fogalmaz - alapjaiban rendítette meg a gazdasággal kapcsolatos fogalmainkat. Polányi Károly az önszabályozó piac, a szabályozatlan kapitalizmus következményeként mutatta be a társadalmi ellentétek kiéleződését, és az emberi értékek elsikkadását. Végső félelmét látta beteljesedni abban, hogy a folyamat következtében a 30-as években nyílt vagy rafinált totalitárius rendszerek jöttek létre. Ma, amikor a gazdaság irányítói közül a legtöbben a jóléti állam helyett a monetáris gazdaságot és a deregulációt szorgalmazzák, különösen aktuálissá vált a mű téziseinek átgondolása. Kérdéseinkre dr. Vajda Mihály, a Kossuth Lajos Tudományegyetem Filozófia Intézetének Igazgatója válaszolt.

Vajda Mihály. „Bele kell törődnünk abba, hogy a totalitárius tendenciák győzelmet aratnak a politikai szabadság maximumát biztosítani kívánó liberális állammal szemben?“                          Fotó: Hetek

- Mikor, milyen körülmények között jelent meg Polányi tanulmánya?
- Polányi, mint kelet-európai emigráns tudós az Egyesült Államokban és Angliában írta ezt a művét a negyvenes években, a háború alatt. Ahogy az Élet és Irodalomban pár hónapja megjelent tanulmányomban megírtam (és ezt sokat fogom idézni a továbbiakban), az 1946-os angliai első megjelenés tudomásom szerint meglehetősen visszhangtalan volt. Akik ismerték, ha részben el is fogadták a téziseit, az aktualitását vonták kétségbe.
A háború sújtotta nyugati társadalmakat lekötötte a „nagy átalakulás” romjainak az eltakarítása. Keleten szintén idegenkedve kellett hogy fogadják a könyvet: aligha lehet figyelmen kívül hagyni, hogy Polányi, noha a szocializmus vagy a gazdaságba való állami beavatkozás részleges jogosultságát képviseli, egyúttal éles kritikával illet minden olyan gazdaságelméletet, amely a társadalmi beágyazottságot figyelmen kívül hagyja, s így - bár szinte meg sem említi Marxot - műve a marxizmus lényeglátó bírálataként is értelmezhető. Úgy tudom, németül a mű csak 1977-ben jelent meg először. A mostani magyar megjelenés körülményei jól jellemzik a könyvhöz kötődő sokféle ambivalenciát: a szerző egy lelkes híve „csempészte be” egy kis könyvkiadón keresztül a magyar könyvpiacra. És nincs is ezen semmi csodálkozni való. Kényes dolog ma, amikor az Egyesült Európába tartva az európai pénzintézetek piaccentrikus, monetáris gazdaságfilozófiájához kell igazodnunk, arról beszélni, hogy az önszabályozó piacgazdaság épp oly megvalósíthatatlan utópia, mint a marxizmus, mivel végső soron fölszámolja a társadalom természeti és emberi szubsztanciáját.
- Pontosan mit is ért Polányi „a nagy átalakulás” alatt?
- Egyrészt a liberális piacgazdaság kvázi-megvalósulásának azt a száz évét, amely már-már a tönk szélére juttatta a hagyományos társadalom romjain kivirágzott modern társadalmat (jóllehet bizonyos ellentendenciák automatikus és szükségszerű fellépésének, a társadalom önvédő reflexeinek eredményeképpen az „ördögi malomnak” mégsem sikerült tökéletesen áruvá darálni embert és természetet), másrészt az önszabályozó piacgazdaság „ördögi malmának” századunk harmincas éveiben bekövetkezett, az akkori Polányi szerint végleges, ma nekünk úgy tűnik, csupán átmeneti lerombolását, azt a gazdasági, társadalmi kataklizmát, amely a diktatúrákon túl a II. világháborúhoz is vezetett. Ha a könyvet teljes egészében vizsgáljuk, akkor azt kell válaszolnunk, hogy inkább az utóbbit, a totalitárius erők nem előzmények nélküli, mégis látványos hatalomra jutását tekinti Polányi a „nagy átalakulásnak”; az önszabályozó piacgazdaságon alapuló százéves, a Szent Szövetség uralmának kezdetétől a harmincas évekig fennállott liberális kapitalista rendszer teljes ívét követő európai helyzetet, amelyben a periférián, az Orosz Birodalomban sztálinista szocializmus, a fejlett országokban meg fasizmus vagy az állami beavatkozásnak valamifajta kevésbé drasztikus rendszere mint pl. a New Deal jött létre. Polányi szerint ez a folyamat az egész civilizáció megváltozását jelentette.
- Miért gondolta végzetesnek a „százéves rendszer” bukását Polányi?
- Hadd bocsássam előre, ő sohasem akart jós lenni, mindig csak elemző gazdaság-antropológus. Olyan mondatot, hogy az önszabályozó piacgazdaságon alapuló rendszer soha többé nem lesz képes regenerálódni, bizonyára nem lett volna hajlandó leírni, még ha kétségtelenül ezt gondolta is. A kérdés csak az, hogy mit jelentene Polányinak ez az igazsága. A hitet abban, hogy az európai embernek előbb-utóbb sikerül majd kikísérleteznie valamifajta, a szabadságot nem teljesen megsemmisítő szocializmust? (Erre utalna egyrészről az utolsó fejezet, amely a „Szabadság egy bonyolult társadalomban” címet viseli, de sajnos alapjában csak közhelyeket fogalmaz meg, másrészről az oweni kísérletnek a „Politikai gazdaságtan és a társadalom felfedezése” című fejezetben történő, szinte elragadtatott bemutatása.) Vagy a rezignációt? Minthogy az önszabályozó piacgazdaságot az általa automatikusan kiváltott, szükségszerű ellentendenciáknak le kellett gyűrniük, mert különben nemcsak önmagát, hanem magát az emberi életet, a munkaerőt, természeti környezetüket és magának a termelésnek a feltételeit semmisítette volna meg, bele kell törődnünk abba, hogy a totalitárius tendenciák győzelmet aratnak a politikai szabadság maximumát biztosítani kívánó liberális állammal szemben? A könyvet lehet így is, meg úgy is olvasni.
A szinte kalandregényt idéző izgalmas elemzéseket élvezve, akinek erre van irányultsága, megnyugodva kon-statálhatja: Polányi tévedett, hiszen a modern ipari társadalom - bár rettenetes áron - végül is kikísérletezett egy olyan modellt, amelyben az emberi tevékenység alapvető mozgatórugója, akárcsak a szélsőséges liberális utópiákban, továbbra is a nyereség, s mégis lehetővé teszi a rombolás tendenciáinak megfékezését. (Ráadásul e modell működőképessége - saját meggyőződése ellenére - összeegyeztethetőnek tűnik Polányi elemzéseivel.) Mások - ezzel ellentétben - Polányi fejtegetéseinek aktualizálásával igazolva látják a modern civilizáció „potenciálisan lehetséges” összeomlásának intézményi mechanizmusáról alkotott teóriákat.
- Közelebbről mivel magyarázza Polányi a II. világháborút megelőző rendszer bukását?
- Az első részben („A nemzetközi rendszer”) Polányi felsorolja a liberális utópia igézetében élő 19. század századi civilizáció négy alapvető intézményét, nevezetesen a hatalmi egyensúlyi rendszert, a nemzetközi aranystandardot, az önszabályzó piacot és a liberális államot. Megállapítja, hogy a négy intézmény egységes és megbonthatatlan rendszert alkotott. A hatalmi egyensúlyi rendszer megbomlásának eredményeként bekövetkezett I. világháború tanulságait azonban nemcsak hogy nem vonták le azonnal: a világháború befejezése után vissza akartak térni a rendszerhez, s a húszas években látszatra sikeresen vissza is tértek hozzá. Csakhogy a „vesztes államok tartós lefegyverzésének képtelen eljárása” következtében a hatalmi egyensúlyi rendszer, az egésznek egy nem lényegtelen eleme, nem volt többé helyreállítható, ez az eljárás „kizárt minden konstruktív megoldást”.
A II. világháború óta, melynek befejezésekor a győztesek gondosan ügyeltek arra, hogy ne fegyverezzék le a vesztes államokat, a rendszer nem fenyeget többé borulással. Hogy a győztesek vajon miért voltak ilyen óvatosak? Gondolom nem azért, mintha végiggondolták volna mindazt, amit Polányi végiggondolt, hanem mert egy egységesen erős Nyugatban (egy egységesen erős kapitalista világrendszerben) látták a megerősödött Szovjetunió-
val szembeni határozott fellépés garanciáját. Az a gyanúm, hogy Polányi nem zárta ki teljesen ezt a lehetőséget. A „képtelen eljárás” okozta katasztrófát ugyanis így kommentálja: „E katasztrofális helyzet egyetlen alternatívája egy olyan szervezett hatalommal felruházott nemzetközi rend létrehozása lett volna, amely túllép a nemzeti szuverenitáson”. Az első világháború után ennek a létrehozása valóban lehetetlen lett volna. Polányi biztosan nem téved, amikor így folytatja: „Egy ilyen kúra azonban teljesen kívül esett a korszak látókörén. Ilyen rendszerbe egyetlen európai ország sem ment volna bele, az Egyesült Államokról nem is beszélve.”
A II. világháború után viszont a Nyugat mintha éppen ezt a „kúrát” alkalmazta volna. Megteremtették a négy tényező új egyensúlyát úgy, hogy a nemzetközi aranystandardot a pénzpiac nemzetközi szervezetek által történő irányításával és ellenőrzésével helyettesítették. Megnyugodhatunk hát, ahogy én a könyv első olvasásakor, a hetvenes évek derekán teljesen meg is nyugodtam. Nem gondolkoztam azon, hogy vajon nem bizonyítja-e Polányi mégis azt, hogy a totalitarizmus korunk kikerülhetetlen sorsa, hacsak nem törődünk bele abba, hogy az önszabályzó piacgazdaság maga alá gyűrvén a társadalmat, teljesen tönkreteszi azt. Polányi persze tulajdonképpen ezt bizonyítja. De mi mindent nem bizonyítottak már a társadalomtudományokban?! Maga Polányi semmiképpen sem olyan bornírt, hogy azt gondolná: a társadalomtudományok éppen úgy rendelkeznek az előrejóslás képességével, mint a természettudományok. Az egész könyv éppen a közgazdászok bornírtságát támadja, a ricardói örökséget, azt a bizonyosságnak tekintett és deklarált puszta hitet, hogy az önszabályzó piacgazdaság akadálytalan működése előbb-utóbb automatikusan társadalmi egyensúlyhoz, békéhez és jóléthez vezetne, ha holmi reakciósok az örök békét meg nem akadályoznák. S nem azon az alapon cáfolja ezt, mintha az ellenkezőjét tudná bizonyítani, hanem mert tisztában van vele, hogy a társadalomnak, ha veszélyben érzi önmagát, mindig megvan az ereje ahhoz, hogy beindítsa a gazdaság automatizmusát és az annak következményeit kiküszöbölő ellenintézkedéseket. Hogy nem holmi reakciós összeesküvésről, hanem a gazdaság automatizmusainak beindulásáról van szó.
Pontosan ez a fajta gondolkodásmód a legnagyobb értéke szememben a könyvnek. A gazdaság-antropológus gondolkodásmódja, aki tudja: az ún. társadalmi törvényszerűségek csak az emberi cselekedetek egy meghatározott, általánossá vált motivációjának fennmaradása esetén érvényesülnek. Ha az emberek cselekedeteit valami más kezdi mozgatni, mint azelőtt, akkor mások lesznek a társadalom törvényei is. Polányinak tudnia kellett tehát, hogy elvileg nem lehetetlen, hogy a társadalom egyszerre védekezzék a korlátozatlan önszabályozó piac pusztításai és a totalitárius fenyegetés ellen, ami az egyedüli lehetősége annak, hogy a demokratikus politikai szerveződésű modern ipari társadalom fennmaradjon. Hogy mégiscsak létrejöhessen újra, új formában a nemzetközi rendszer, melynek a harmincas években minden nyoma eltűnni látszott.
- Napjaink globalizációs tendenciáit figyelembe véve mennyiben intenek óvatosságra Polányi gondolatai?
- Állíthatjuk azt is, hogy az emberiség a huszadik század elképesztő áldozatokkal járó szocialista és fasiszta kalandjai után visszatalált 19. századi örökségéhez. (Ezekben a „kalandokban” az emberiség nem egyszerűen Belzebubbal űzte ki a sátánt, hanem végül is megteremtette kettejük „természetes” szövetségét, azaz úgy számolta fel az önszabályzó piacgazdaságot, illetve akadályozta meg annak létrejöttét, hogy annak a társadalom szempontjából negatív hatásait nemhogy kiküszöbölte volna, hanem ki tudja, hányadik hatványra emelte: a jólétet és a személyes szabadságot végül is azért áldozta fel, hogy a munkaerőt minden addiginál erőteljesebben lealacsonyítsa, pusztítsa, s élen járjon a természet tönkretételében.) Mégsem szabad minden további nélkül úgy tennünk, mintha azt hinnénk, hogy az ismert politológus, Fukuyama szavával élve „nincs többé történelem”. Az „ördögi malom” csak tovább őröl. Őrli az embert, és őrli a természetet.
A fenti „kalandok” tanulságaképpen igazából talán csak azt tanultuk meg, hogy miképpen védjük meg a termelés feltételeit a piacgazdaság automatizmusának hatásaitól. A termelés és a fogyasztás ördögi malma tovább őrli az embert. Egyre inkább belehajszolja önmaga gondolattalan továbbhajszolásába, egy olyanfajta aktivitást kényszerít rá, melynek nem nagyon látszik más célja, mint ez az aktivitás maga. A másik oldalon meg egyre növeli azoknak a számát, akik kilépnek ebből az ördögi körből, vagy mert nem képesek, vagy mert nem akarnak „teljesíteni”.
A civilizációnk tömegkultúrájától elszigetelt etnikai kisebbségekre, hajléktalanokra, munkanélküliekre, kábítószeresekre lehet itt többek közt gondolni. Civilizációnk még képes eltartani őket, itt magasabb, amott alig tűrhető szinten, s hogy az elitnek ne kelljen kínosan éreznie magát, netalán lázadástól fenyegetettnek, igyekszik kitalálni, hogyan tartsa el a periférián tengődő, eredeti társadalmi szervezetüket megőrizni nem képes másfajta társadalmak egyedeit. Az állam azonban, úgy tűnik, tehetetlen. Képtelen azon segíteni, hogy ne hulljanak ki egyre többen a társadalomból. Polányi, mivel nem hitt a piaci mechanizmus és a társadalmi önvédelem összeegyeztethetőségében, sötét képet fest. „A kulturális intézmények védőernyőjétől megfosztva az emberek belepusztulnának a társadalmi elhagyatottságba, meghalnának a heveny társadalmi felfordulás áldozataiként, erkölcstelenség, perverzió, bűn, éhhalál következtében” - írja. Nos, mint látjuk, meg nem halnak, de elhagyatottságuk szorongató valóság.
Ami meg a természetet illeti, ha nem muszáj is hinnünk a radikális ökológusok apokaliptikus jóslatainak, ahhoz nem férhet kétség, hogy a modern ember, minden ellenintézkedés dacára, látványosan tönkreteszi természeti környezetét.
- Van esély ennek a felpörgő folyamatnak a leállítására?
- Említettem, vannak olyanok, akik optimisták, és azt mondják, hogy az újabb és újabb gondok természetes velejárói a fejlődésnek, és valamilyen módon meg fogjuk őket oldani, ahogy eddig is megoldottuk a korábbiakat. Mások, a pesszimisták, visszafordíthatatlannak tartják a silány értékek tömegfogyasztásában, a természet rombolásában, és az állam tehetetlenségében jelentkező tendenciákat. Mi hozhat változást? Egy háború? Egy diktatúra? Az ipari civilizáció felpörgő dinamizmusát egyesek szerint csak a társadalom hisztérikus öngyilkosságát jelentő ismert drasztikus politikai módszerekkel lehet leállítani. A technikai lényege az, ahogyan a technika van, hogy Heideggert idézzem, magát az embert is foglyul ejti. Az ember vagy alárendeli magát neki, vagy kilép az egészből. Ezen túl legfeljebb az marad az ember számára, hogy megnyitja magát egy másik, tudatos emberi erőfeszítéssel meg nem valósítható lehetőségre, mint amilyen például egy új, embernemesítő, lelkes hit vagy vallás lehetne. Amíg ilyen nincs, csak az említett két lehetőség között választhatunk.