MÁRER GYÖRGY NEW YORK
Balkáni staféta
Interjú Erdős André ENSZ-nagykövettel

Jelentések és újságcikkek alapján az a téves felfogás járja, hogy a balkáni háború befejeződött. Valóban, úgy-ahogy véget ért az öldöklés Bosznia-Hercegovinában, de a súlypont áttevődött Koszovóba, ahol az albán kisebbség harcol önkormányzati jogáért vagy függetlenségéért a szerbek ellen. Jóllehet az ENSZ határozatot hozott, hogy véget vessen a háborúskodásnak, de Szlobodan Milosevics jugoszláv elnök - akit egyesek az európai Szaddám Huszeinnek tartanak - mindeddig fittyet hányt a világszervezet törekvéseire. Ezt tette egyébként a boszniai háború során is, mind közvetlenül, mind közvetve ottani vezérei, Karadzsics és Mladics jóvoltából. Felmerül a kérdés: „Hogyan létezik az, hogy ezek a szerb fenegyerekek dacolhattak a világ akaratával, és továbbra is semmibe vehetik az ENSZ-határozatokat?” Válaszoljon erre a szakértő, a Magyar Köztársaság állandó ENSZ-képviselője, Erdős André nagykövet.

- Talán menjünk vissza néhány évvel. Ha lenne szíves a nagykövet úr röviden vázolni, hogyan is vette kezdetét a bosznia-hercegovinai háború, és mik voltak politikai előzményei?
- A kétpólusú világ megszűnésével egyidőben felbomlott a délszláv föderatív struktúra. A kezdet kezdetén a jugoszláv föderációt alkotó tagköztársaságok nem az elszakadásra gondoltak, hanem egy konföderációs berendezkedésre, a szlovénok, horvátok ilyen javaslatokkal bombázták Belgrádot. Belgrád szűk körű, rövidlátó politikája következtében a politikai események eljutottak oda, hogy Szlovénia is, Horvátország is kinyilvánította függetlenségét, és ezt a nemzetközi közösség is elfogadta. A boszniai epizód ezt követően bontakozott ki. Előre látható volt az, hogy Boszniában bonyolultabb lesz a helyzet. Azok számára volt ez látható, akik jól ismerték a térséget. A kollégáink jó része azonban nem volt tisztában azzal, hogyan állt össze ez a Jugoszlávia, mi az, hogy Macedónia, Bosznia-Hervegovina, a Szandzsák, vagy netalán Szlovénia. Ezek számukra megfoghatatlan fogalmak voltak. Ebből fakadt, hogy sokan nem látták előre, milyen paraméterei vannak ennek a délszláv válságnak, és hogyan kellene ezt kezelni. Aki egy kissé is ismerte a történelmet, tudta, hogy Bosznia rendkívül soknemzetiségű tagköztársasága volt Jugoszláviának. Ha oda begyűrűzik a háború, és lángba borítja, akkor ott bizony cifrább dolgokkal kell szembenéznünk, mint amit Szlovéniában és Horvátországban láttunk. Ez így is történt. 1992 tavaszán felgyorsultak az események. Bosznia-Hercegovina kikiáltotta függetlenségét. Ezt a világ elismerte, de ezzel párhuzamosan megindult egy kegyetlen háború, amelyben szerb részről megpróbálták szétszakítani az országot, és a boszniai, horvátországi területekkel együtt egy nagy-Szerbiát kialakítani. Ez rettenetesen barbár háború volt, amely egy kicsit arra is ráébreszti a közép-európai embert, hogy büszkén vallott európai civilizációnk pillérei messze nem olyan szilárdak, nem olyan mély gyökerűek, mint ahogyan azt mi gondoltuk.
- Miként tűrhette el a világ, hogy a század közepén lejátszódott vészkorszak után egy újabb holocaust történjék a Balkánon?
- Ennek nagyon sok oka van. Az egyik fő ok, hogy a bipoláris világ megszűnt. Ilyen mélységű változásokat, ilyen földrengésszerű átalakulásokat senki nem tudott előre megjósolni. Erre senki, sem az egyes kancelláriák, sem a nemzetközi szervezetek nem voltak felkészülve. A jugoszláv válság ügyében az egyik multilaterális szervezet a másiknak adta át a stafétabotot. Az EBEÉ, majd az Európai Közösség kapta meg, aztán az ENSZ-nek passzolták át, az ENSZ meg továbbadta a NATO-nak.
Ez a lánc-lánc-eszterlánc 1991-ben kezdődött, és egészen 1995-ig tartott, melynek során a nemzetközi szervezetek, beleértve a „lánc” végén szereplő Észak-atlanti Szövetséget is, szinte elvesztették hitelüket. Senki nem vette komolyan őket, elsősorban azok a szerb nacionalista vezetők, akik úgy vélték, hogy a barbarizmus, atrocitások büntetlenül maradnak, és az egész világot túszként fogva tudják tartani. Ez a szituáció 1995 őszéig tartott, amikor aztán egy minőségi fordulat állt be.
Hadd vázoljak fel egy képletet, amelyben az egyik oldalon a demokratikus társadalmak, a másikon pedig gátlástalan diktátorok, totalitárius vezetők, kiskirályok, törzsfőnökök vannak. Ebben a képletben a demokratikus társadalmak mindig sebezhetőbbek lesznek. A másik oldalt ugyanis nem érdekli a pusztítás, az emberi élet, nincs elszámolási kötelezettségük egy parlament felé, míg a demokratikus oldalon egy kormány - valamely véres konfliktusba való beavatkozása kapcsán elszenvedett emberáldozatai következtében - elvesztheti a hatalmát. Egy demokratikus társadalom rettenetesen érzékeny az emberi életek iránt. Ilyen értelemben mindig sebezhetőbbek leszünk, és többek között ez az oka annak, hogy egyszerűen megbénult a nemzetközi közösség. Nem tudta megtalálni azokat az eszközöket, amellyel ezt a jugoszláv rémdrámát a kezdet kezdetén kezelni kellett volna. Erre csak 1995 őszén került sor.
- Miért nem léptetett életbe az ENSZ erélyesebb megtorló intézkedéseket Milosevics és Karadzsics, illetve Mladics ellen?
- Az ENSZ nem egy világkormány, tagállamokból áll, és ha a tagállamok, különösen azok, amelyeknek nagy szavuk van a konfliktusok kezelése terén, megbénulnak, akkor az ENSZ főtitkára is megbénul. Ha a feje tetejére áll, akkor sem tudja belevinni a nemzetek közösségét olyan akcióba, amelyet adott esetben Párizsban vagy Londonban nem néznek jó szemmel. Az ENSZ ilyen felemás módon kezelte a boszniai dolgokat. Azért el kell mondani, hogy amikor az ENSZ megkapta azt a bizonyos stafétabotot a lánc-lánc-eszterlánc nevű történetben, akkor beindított egy nagyméretű békefenntartó akciót. Akkor 20-30 ezer kéksisakos volt Jugoszlávia területén, Boszniában és Horvátországban. Ilyen értelemben az ENSZ-et tétlenséggel nem lehet vádolni. Azt meg lehet kérdőjelezni, hogy megfelelő volt-e a mandátuma ezeknek a békefenntartóknak, az anyagi forrásuk, a felszerelés megfelelő volt-e, megvolt-e politikai akarat az adott kormányoknál, hogy ha kell, akkor határozottan lépjenek fel.
Nos, erre azt hiszem, a válasz nemleges. A mandátum nem volt megfelelően kidolgozva. Láttuk azt, hogy összekeverjük a békefenntartást a humanitárius segélynyújtással. Láttuk azt, hogy amint az idő halad előre, a békefenntartók gyakorlatilag a humanitárius segélyszállítmányok továbbításával foglalkoztak, amivel tulajdonképpen az áldozatok agóniáját hosszabbították meg. Végül láttuk azt, hogy a békefenntartók, akiket azért küldtek a boszniai harcmezőkre, hogy a polgári lakosságot védjék, és elválasszák a hadviselőket egymástól, magukat voltak kénytelenek védeni a rájuk támadó nacionalista erőkkel szemben. Eljutottunk olyan elképesztő helyzetekhez, amikor is a békefenntartó kötelékekben szolgálókat, nevezetesen a NATO-országokból odavezényelt katonákat túszként ejtették foglyul, odaláncolták különböző objektumokhoz, hidakhoz, épületekhez. Békefenntartó repülőgépekre, adott esetben NATO-országok repülőgépeire lőttek, meg is gyilkoltak kéksisakos NATO-katonákat. Hetek, hónapok teltek el, s a világ, ezen belül az Észak-atlanti Szövetség nem reagált, nem válaszolt. Ez volt az a pont, amikor a nemzetközi szervezetek, az ENSZ és a NATO hitelüket tekintve a lehető legmélyebbre süllyedtek.
Ekkor történt egy minőségi változás. 1995 második felében, az Egyesült Államok fellépése következtében a NATO az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazásával olyan határozott katonai lépéseket tett, amelyek rákényszeríttették a boszniai szerbeket arra, hogy leüljenek a tárgyalóasztalhoz. Tulajdonképpen ez hozta el a daytoni béke-megállapodást 1995 novemberében. Sajnálattal kell mondani, hogy az Európai Unió igazából nem tudta kezelni ezt a problémát. Az Egyesült Államok segítsége, katonai és politikai nyomása kellett, hogy ez megtörténjék. Azon döntése is kellett, hogy kész katonailag - nemcsak a levegőben, hanem a szárazföldön is - jobban bekapcsolódni a konfliktus kezelésébe. Ez hozta el a béke-megállapodást, amely véget vetett a vérontásnak.
- A Hágai Nemzetközi Bíróság háborús bűnösökké nyilvánította Karadzsicsot és Mladicsot. Miért nem kerültek ezek az emberek fogságba, és miért nem állították őket a törvényszék elé, illetve miért nem foganatosították az ellenük hozott ítéletet?
- Ez bonyolult kérdés. A Hágai Nemzetközi Bíróság aktív tevékenységet folytatott és folytat. Több tucat, háborús bűnökkel és az emberiség ellen elkövetett bűnökkel vádolt különböző nemzetiségű, de többségükben boszniai szerb jelenleg is a bíróság őrizetében van. Folynak a tárgyalások, voltak már ítéletek is. Joggal mondhatják azonban, hogy ezek nem a legfelső vezetők voltak. A Hágai Bíróság statútumában benne van: mindenkit, aki ilyen bűnökkel vádolható, felelősségre kell vonni, függetlenül az illető beosztásától. Az élet viszont olyan, hogy a daytoni megállapodást Milosevics szerb elnök segítségével kötötték meg. Emellett a megállapodás végrehajtásában is szerepet játszik. Nyilvánvaló, hogy a nemzetközi közösség azt tartotta szem előtt, hogy a daytoni megállapodás valósuljon meg. Ezért nagyon óvatosan bántak és bánnak minden olyan fellépéssel, amely akadályozhatja a daytoni megállapodás végrehajtását. Pale-ben is ismerik a Hágai Bíróság tevékenységét. Tudják azt, hogy Karadzsics a körözött személyek listáján van. Ennek következtében Karadzsics rendkívüli óvintézkedésekkel mozog, él, alszik, dolgozik, és arra számítani lehet, hogy amennyiben egy katonai akció indulna kézrekerítésére, akkor ezt erőszak nélkül nem lehet megcsinálni. Ezt az ember egy kicsit keserűen mondja, de tudomásul kell venni, hogy Daytonban nem legyőzöttek és győzők ültek össze, hanem háborúzó felek, és a megállapodás egy olyan kompromisszumos csomag, amely nem fegyverletétel és nem nürnbergi törvényszék.
- Hogyan alakult ki a jelenlegi koszovói válság?
- Tulajdonképpen egy nagy kört írtunk le, mivel annak idején - a nyolcvanas évek végén - a délszláv válság éppen Koszovóban kezdődött. Ekkor az ottani, és akkor még messze nem szeparatista és függetlenségi, hanem autonómiát követelő, a megfelelő helyi közigazgatást igénylő, a nemzeti kultúrájukat, identitásukat védő albánokkal szemben nacionalista alapokon lépett fel a belgrádi kormány. Abban, hogy most visszatértünk Koszovóba, a jugoszláv hatóságoknak óriási felelősségük van. Az elmúlt évtizedben nem kezelték ezt a témát úgy, hogy megakadályozzák a problémák elfekélyesedését. Nem voltak figyelmesek azokra az igényekre és követelésekre, amelyek annak idején - ismétlem - nem elszakadásra irányultak, hanem egy megfelelően kialakított autonómiára. A belgrádi kormány a nyolcvanas évek végén mind Koszovó, mind a Vajdaság autonómiáját megszüntette. Habár nem sokat írtak az újságokban erről, a kilencvenes években azonban nagyon sok fontos esemény zajlott le Koszovóban. Még nem volt vérontás, de gyakorlatilag egy párhuzamos közigazgatási, oktatási rendszer alakult ki a hivatalos, a kormány által támogatott oktatási rendszer figyelmen kívül hagyásával. Egy évtizedig nem történt semmi, ami valamiféle előremutatást jelentene, sőt ellenkezőleg, a represszív intézkedések erősödtek. Ez a koszovói albánokból kiváltott egy olyan reakciót, amely már túlment eddigi követeléseiken, és megjelent a fegyveres harc, a Koszovói Felszabadítási Hadsereg mint tényező. A politikában megjelent a függetlenségi követelés, és már egészen más minőségi helyzetet hozott létre. És még valami. Addig, amíg Szlovénia homogén, amíg Horvátországnak volt egy több százezres szerb kisebbsége, amíg Boszniában három jelentős nemzeti közösség élt együtt, addig Koszovóban a lakosság összetétele több mint kilencven százalékban albán.
- Mi történik Miloseviccsel, ha nem hajlandó eleget tenni az ENSZ határozatának?
- Az ENSZ két határozatot hozott Koszovóval kapcsolatban. Ezek konkrétan előírták, melyek azok a követelések, amelyeket Milosevicsnek teljesítenie kell. Az események úgy alakultak, hogy a NATO a BT-határozatok súlyát még azzal is növelte, hogy figyelmeztette Milosevicset: amennyiben nem hajtja végre ezeket a követeléseket, kész katonai akcióra. Jelenleg abban az időszakban vannak, amikor a NATO által biztosított időkereteken belül Milosevics végrehajtja, vagy nem hajtja végre ezeket az igényeket. A hírek arról szólnak, hogy nehezen bár, de beindult a végrehajtási folyamat, amelynek egyik lényeges pontja azoknak a rendőri és egyéb különleges erőknek a visszavonása Koszovóból, amelyeket március után, az események feszültté válása következtében küldött a belgrádi kormány Koszovóba. Ez a kivonás elkezdődött, habár a NATO messze elégtelennek tartja. Október 27-ig kell Milosevicsnek jelentős végrehajtást biztosítania. Ha látni lehet majd, hogy eddig az időpontig komoly visszavonásokra kerül sor, akkor ezt a NATO tudomásul veszi azzal, hogy természetesen el kell érni a március előtti katonai állapotok helyreállítását Koszovóban. A kérdés az, hogy mi van akkor, ha ezt mégsem teszi meg Milosevics. Az események alapján úgy látom, hogy a jugoszláv elnök rákényszerül arra, hogy a nemzetközi közösség nyomása alatt, és hozzáteszem, az Észak-atlanti Szövetség politikai és katonai nyomása alatt belemenjen ebbe a folyamatba, és elkezdje visszavonni csapatait. Egy másik fontos eleme ennek a megállapodásnak, hogy Koszovóba engedik az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) a tervek szerinti kétezres ellenőrző csoportját. Igen fontos eleme ennek a megállapodásnak, hogy a levegőben a NATO fegyvertelen katonai gépei ellenőrzik a kivonulást, és felügyelik azt is, rendben zajlik-e az EBESZ-csoport ellenőrző tevékenysége. Ugyancsak alapvető fontosságú része a megállapodásnak az, hogy a belgrádi kormánynak le kell ülnie tárgyalni a koszovói albán közösség vezetőivel, és ki kell dolgozniuk Koszovó jövőbeli státusát. Hadd tegyem hozzá, hogy a Milosevics és Holbrook között létrejött megállapodás alapján a jugoszláv kormány kötelezettséget vállal arra, hogy november 2-ig kidolgozza a jövőbeli státus elveit tartalmazó dokumentumot - tehát nem magát azt, hogy milyen lesz ez a státus, hanem azokat az elveket, amelyeknek alapján a belgrádi kormány és a koszovói albán vezetők kidolgozzák, mi lesz Koszovó jövője. Én öngyilkos akciónak tartanám azt, ha a Milosevics-féle vezetés visszatáncolna ettől a megállapodástól, és ki tudja már, hányadszor, fittyet hányna a nemzetközi közösségre. A nemzetközi közösség azt kívánja, hogy Koszovó státusát dolgozzák ki, Milosevics fejezze be az elnyomást, a katonai akciókat a polgári lakossággal szemben. Ugyanakkor a világ abban is egyetért, hogy jelenleg nem Koszovó függetlenségéről van szó, hanem Koszovó olyan megnövelt, a legmagasabb normáknak megfelelő autonómiájáról van szó, amellyel Koszovó a jugoszláv állam keretein belül tud fölvirágozni. A világ nem ért egyet azokkal a szélsőséges követelésekkel, amelyek Koszovó elszakadását, függetlenségét szorgalmazzák. Ha a jövő Európáját akarjuk építeni, akkor a határokkal nem lehet játszadozni, területek önkényes tologatásával kérdéseket megoldani nem lehet. Ez csak vérzivatarokat hozhat nemzetekre, népcsoportokra, etnikai közösségekre. Ezért szállunk síkra Koszovó esetében mi is a békés, politikai, tárgyalásos megoldásért.
- Milyen hatással van ez a válság a vajdasági magyarságra?
- A vajdasági magyarság és a koszovóiak egyaránt jugoszláv állampolgárok. Annak idején Szerbián belül két autonóm terület létezett: a vajdasági és a koszovói. Egyszerre fosztották meg őket ettől a joguktól, tehát nyilván adódik az összefüggés. A vajdasági magyarság története, magatartása, részvétele a jugoszláviai folyamatokban más, mint a koszovóiaké. Nyilvánvaló, hogy a vajdasági magyarok élénk figyelemmel kísérik a koszovói eseményeket. Egyrészt azért is - és ez szomorú dolog -, mert jugoszláv állampolgárokként a jugoszláv hadseregbe behívhatók, és így bárhová, tehát Koszovóba is küldhetők. Másrészt, ha Koszovó alkotmányos helyzete valamilyen módon rendeződik, és ezt mindkét fél, koszovóiak és a jugoszláv kormány is elfogadja, akkor ennek valamilyen módon következményei kell hogy legyenek a Vajdaságra nézve. Hiszen az elfogadhatatlan, hogy Koszovóban véres harcok után kialakul valamilyen alkotmányos rendezés, amely elébe megy a koszovár albánok jogos törekvéseinek, miközben a Vajdaságban hasonló jogokat nem adnak meg az ottani magyaroknak és más nemzetiségeknek, akik nem fegyveres harc árán és útján akarják elérni jogaikat, hanem úgy, hogy résztvesznek a megfelelő alkotmányos folyamatokban.
- Mi a biztosíték arra, hogy nem tör ki újra a balkáni háború, ha a békefenntartó alakulatok megbízatásuk lejártával elhagyják a körzetet?
- Jelenleg békefenntartók Koszovóban nincsenek, az EBESZ ellenőrei most érkeztek oda, de ők nem békefenntartók. A békefenntartók Boszniában vannak. A boszniai rendezési, konszolidációs folyamat nehezebbnek és hosszabbnak ígérkezik, mint ahogy azt gondoltuk. Az már nyilvánvaló volt a daytoni megállapodás után nem sokkal, hogy gyorsan, sietősen kivonni a megállapodás garantálását biztosító békefenntartókat Boszniából, egyet jelentene egy konfliktus újbóli fellángolásával. Sajnos ez a helyzetmegítélés azóta sem változott. Továbbra is szükség van arra, hogy a nemzetközi közösség nemcsak politikailag, diplomáciailag, hanem katonailag is jelen legyen Boszniában. Rengeteget fektetett be a világ a daytoni megállapodásba, emberileg, anyagilag, presztízs szempontból egyaránt. Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy most félúton, még a végállomás előtt kivonuljunk Boszniából. Ellenkező esetben ez súlyos problémákat okozhatna ott, és ennek kisugárzása lenne Koszovóra és az egész környékre. E gócpont veszélyt jelent a regionális és a nemzetközi békére és biztonságra is. Ha itt elindul a lavina, ha a konfliktusok kezelhetetlenné válnak, ennek hatása lehet a szomszédos térségre.
Magyarország is térségbeli ország, bár nem tartozik a Balkánhoz. Nekünk azért nem mindegy, hogy a határainktól délre az emberek ölik-e egymást, pusztulnak-e az anyagi javak, vagy pedig békében, harmóniában élnek, netán demokráciát építenek. A stabilitás-övezet kiterjesztése számunkra életbevágó fontosságú. Annak idején Clinton elnök úgy fogalmazott, Magyarország mint a „stabilitás exportőre” segítheti a tőlünk délre fekvő országokat abban, hogy teremtsék meg stabilitásukat, belső békéjüket, demokrácia épüljön, mert csak így lehet Európa XXI. századi jövőjét elképzelni.