Vissza a tartalomjegyzékhez

TIHANYI PÉER, SZULA LÁSZLÓ
Búcsú a XX. századtól Második, befejező rész


Fejtő Ferenc. „De semmi sincs eldöntve...”

- Fejtő úr, mire alapozza azt az imént elhangzott állítását, hogy a XXI. század vallási szempontból egy döntő század lesz?
- Ez egy intuíció, de számos jel is erre mutat. Például a katolikus egyház hatalmas megújhodása, ami készülőben van, amelynek a kétezredik esztendő is egyik nagy kifejeződése lesz, de ugyanilyen erők működnek az iszlámban és a zsidó vallásban is. Az az érzésem, hogy a jövő században a politikát is a vallási kérdések fogják meghatározni.
- Ön szerint milyen mélyre nyúlnak az emberben a vallási gyökerek?
- A legmélyebben. Az etnikai konfliktusoknak is ebben van a gyökere. Gondolja csak meg: ami Káin testvérgyilkosságával kezdődött, tovább folytatódik a történelemben. Egy olasz barátom évekig tanulmányozta Karadzsics személyiségét és történetét. Karadzsics, amikor megérkezett Szarajevóba eldugott kis hegyi falujából, egy elhagyatott, elveszett orvostanhallgató volt. A szarajevói kórház muzulmán főorvosa fogadta kegyébe, barátságába és majdhogynem a házába is. Ennek a főorvosnak az édesanyja is egy hívő muzulmán asszony volt. Karadzsics ekkor még egy költői hajlandóságú, rendkívül félénk ember volt, aki költőként kapott egy egyéves ösztöndíj-meghívást Amerikába. Ez alatt az év alatt sem feledkezett meg muzulmán főorvos barátjáról és annak édesanyjáról. Minden születésnapjukra, névnapjukra, a muzulmán ünnepekre képeslapokat, ajándékokat küldött nekik. És így jött vissza a muzulmán barátaihoz. De aki visszatért, egy másik Karadzsics volt. Ezután találkozott Miloseviccsel, aki felébresztette benne a politikai ambíciót azáltal, hogy felkérte a Nemzeti Demokrata Párt vezetésére. Ez óriási megtiszteltetés volt ennek a parasztfiúból lett - Veres Péter-szerű - költőnek. Mielőtt döntött, még elment az ismerős muzulmán családhoz, megkérdezte, mit szólnak hozzá, mert ő fél egy kicsit ettől a dologtól, de úgy érzi, hogy ezzel a szerb nemzetiségnek, hazaszeretetnek tartozik. A megerősítést megkapta. Így lett belőle Karadzsics - a tömeggyilkos.
- Ez döbbenetes!
- Hát közelről kell nézni az embereket. Hogyan lett Hitlerből Hitler? Egy osztrák történésznő írt egy hatalmas könyvet Hitler Bécséről (amit mellesleg Magyarországon is meg kellene jelentetni), ebben részletes kutatómunka alapján mutatja be, hogyan lett Hitlerből antiszemita, mik voltak ennek a gyökerei, mert hogy egyáltalán nem így kezdte.
- Igen. Ez egy nagy téma. Ön szerint hogyan lesz valakiből antiszemita?
- Egy nagyon jó barátom, családi orvosunk - egy fiatal, derék francia gyerek - egyszer megvizsgált, mert fájdalmaim voltak. Azt mondta: „Az epédet meg kell nézetni egy specialistával. Mondok egy jó kórházat, amelynek a professzora, tudod, egy zsidó, de kitűnő orvos.” Mondom neki: „Doktorom, te antiszemita vagy.” „Én antiszemita?” - mondja. „Ez őrültség, hát zsidó barátaim és kambodzsai feleségem van. Én lennék fajgyűlölő?” „Tudod, mit mondtál az előbb?” - kérdezem tőle. „Azt, hogy zsidó, DE kitűnő. Csakhogy ott van ez a DE szó. Gondolkodj el ezen, mit jelent ez a DE.” Elvörösödött, és azt mondta: „Igazad van. Ez már így van bennünk a katekizmusból.”
- A katekizmusból? Miért, mi van abban?
- Előítéletek. Például az, hogy a zsidók ölték meg Jézust. Ezt tanultuk. Ezt én már hároméves koromban is tudtam, hogy a zsidók ölték meg Jézust. És ezek a dolgok érlelődnek az emberben. Na és akkor találkozol egy „büdös, kaftános”, nem tudom milyen szegény zsidóval, vagy egy zsidó uzsorással, vagy egy zsidó entellektüellel, aki még arrogáns is és lenéző és ráadásul fukar is. És a negatív élmények által igazolva látod az előítéleteidet. Mintha a franciák között nem volna fukar. Hát a Fösvény című darabot nem Moličre írta? De az ember már a gazdagságot, fukarságot, arroganciát, megvetést mind-mind a zsidósághoz köti. Egyszer Rómából jöttem haza repülőn, és egy rendkívül csinos, intelligens arcú, olasz lány ült mellettem. Kezdtem neki udvarolni, honnan jön, mint jön. Kiderült, hogy Dél-Amerikából. Kolumbiáról kezdtünk el beszélgetni. És mondja nekem: „A zsidó bankok uralkodnak ott is.” „Igen?” - mondom. „A zsidó bankok? Ezt nem is tudtam.” Erre rám nézett azokkal az értelmes szemeivel, és azt mondja: „Maga egy entellektüel, nem?” Mondom neki: „Az vagyok.” „Akkor maga csak tudja, akkor magának tudnia kell, hogy a zsidók uralkodnak a világon, s ettől van minden rossz.” Mondtam neki: „Nem, ezt nem tudtam. Tudja, én író, újságíró és történész is vagyok, és nagyon érdekesnek tűnik, amit mond. S hogyha erre bizonyítékokat, dokumentumokat hozna, óriási szolgálatot tenne nekem.” (Nem vette észre, hogy viccelek vele.) „Ez roppant érdekes, amiket mond” - folytattam. „Mert én nem is tudtam eddig, hogy Sztálin meg Hitler, Lenin meg Reagan, Clinton meg Chirac - tehát akik itt uralkodnak - ezek mind zsidók.” Erre azt mondja a hölgy: „Szóval én úgy értem, hogy ők a háttérből uralkodnak.” Mondom erre neki: „Hallani már én is hallottam ilyesmit, de tudja, mivel nekem történelmi képzettségem van, borzasztó nagy dolog lenne, ha erről tudna nekem bizonyítékokat, tényeket felhozni. Én olvastam Hitler Mein Kampfját, de bizonyítékokat ott sem találtam arra, hogy a zsidók uralkodnak a világon. Hanem valahogy az volt inkább az érzésem, mintha Hitler akarná Európát és a világot uralni.”
- Erre mit válaszolt a hölgy?
- Kicsit még hebegett, aztán másról kezdtünk el beszélgetni.
- Váltsunk mi is témát. Számos történelmi személyiség, politikus, író, művész - akik közül többen mára már szinte legendává váltak - az Ön személyes ismeretségi köréhez tartoztak, barátai voltak. Érdekelne például, hogy hogyan ismerkedett meg Titóval, vagy Fidel Castróval.
- 1950-től kezdve, miután Magyarországról már elmentem, Jugoszlávia volt az egyetlen kommunista ország, ahová engem beengedtek. A jugoszlávok hálásak voltak nekem, mert kiálltam mellettük, miután ők szakítottak a Szovjetunióval. 1953-ban Jugoszláviában nyaraltam a feleségemmel, mikor meghallottam, hogy Tito a Bledi-tónál - Ferenc József egyik volt vadászkastélyában - ad fogadást, az akkor érkezett szovjet nagykövet tiszteletére. Telefonon felhívtam Tito kabinetirodájának a vezetőjét, akit ismertem, hogy itt vagyok, és nagyon szívesen készítenék riportot Titóval az AFP és a Figaro számára. Erre másnap a kabinetfőnök visszahívott és közölte, hogy megtaláljuk majd az alkalmat a fogadás közben, hogy félrevonuljunk egy szalonba, és beszélgessünk egymással. Tito rendkívül barátságosan fogadott. Mindent tudott rólam, olvasta már A népi demokráciák története című könyvemet, amely egy évvel azelőtt jelent meg. A beszélgetés végén azt mondja nekem Tito: „Még egy kérdésem volna magához. Ki az a Nagy Imre? Tudja, én sokat jártam Moszkvában, és azt az egész bandát (bandát mondott, németül beszélt, remek németséggel) jól ismerem. Rákosit, Gerőt, Révait, Lukácsot, az egész bandát. De Nagy Imréről sosem hallottam. Hogy került ez elő? Micsoda ember ez? Gondolja, hogy ő is úgy gyűlöl minket, mint a többiek?” Mondtam neki, hogy én csak egyszer találkoztam Nagy Imrével Párizsban, akkor három óra hosszat beszélgettünk. Arról biztosíthatom - mondtam Titónak -, hogy ő nem gyűlöli, ellenkezőleg, tisztelettel van Ön iránt. Nagy Imre annak köszönhette az életben maradását, hogy bár beszervezték az NKVD-be, de mint agrárspecialistát, és nem mint politikust. Nagy Imre azok közé tartozott, akiknek a jelentéseit a magyarországi helyzetről Moszkvában - főleg az agrárhelyzetről - komolyan vették. És azért hívták 1953-ban kormányra, mert tudták róla, hogy például a kollektivizmus, a kollektivizálás ellen volt. És ezt meg merte mondani ott, ahol kellett.
- Titónak a beszélgetésük által reálisabb képe lett Nagy Imréről?
- Hogyne, mindenképpen. Tito tulajdonképpen Nagy Imre mellett állt egészen addig, míg Nagy Imre a többpártrendszert el nem fogadta. A többpártrendszer volt az a tényező, amivel Hruscsovnak sikerült megnyernie Tito elnézését az 56-os beavatkozáshoz.
- Ön az 50-es évektől állandó kapcsolatban volt a jugoszláv diplomáciával, és Đilassal?
- Igen. Franciaországban a kommunista ügyeknek a jugoszláv vonal által lehetett jó szakértőjévé lennem. Az ő diplomáciájuk, politikai rendőrségük aztán igazán tudta, hogy mi történik Kínától kezdve mindenütt. A politikai rendőrséggel nem volt kapcsolatom, az csak figyelt engem. Mikor például Đilashoz mentem, akkor Đilas szólt, mutatta a poloskákat, és jelezte, hogy menjünk sétálni.
- Akkor ő már kegyvesztett volt?
- 53 végén írta azokat az újságcikkeket, amelyek miatt kegyvesztett lett. Az új osztály, a partizán nímandok, akik elfoglalták a nagyburzsoázia házait, követelték Đilas leváltását. És bár Tito nagyon szerette őt, de a pártja, az új politikai elit - akik többségükben hozzá nem értő, de a partizánharcban érdemeket szerzett emberek voltak - kérték Đilas eltávolítását.
- Fejtő úr, ahogyan elválaszthatatlan az Ön személyétől a politika, a politikai elemzések, ugyanúgy elválaszthatatlan a szépirodalom, a költészet és természetesen József Attila. Úgy tudom, hogy a legszebb József Attila-verseket részint Önnek is „köszönheti" a magyar irodalom.
- Abban az időben én is írtam verseket. Egyszer Szász Bélával elmentem egy Lakatos Péter Pál nevű púpos nyomdászhoz, aki költő is volt, ilyen munkásköltő. És ez a Lakatos Péter Pál elmondott egy verset. Mondom neki: „Ki írta?” Azt mondja, egy József Attila nevű költő. Akkor még nem ismertem őt. Kértem, mondja el még egyszer. Elmondta.
- Melyik vers volt ez?
- A Tiszta szívvel. Olyan elementárisan hatott rám, hogy akkor, ott megfogadtam, többet én verset nem írok, ilyet úgyse tudnék írni. Én voltam az első ember, aki leírtam József Attiláról, hogy a XX. század egyik legnagyobb költő-zsenije. Attila egy abszolút tiszta és gyűlölettől mentes ember volt, nem tudta, mi az: gyűlölni. Ebben is egyek voltunk. Hihetetlen gyöngédség, szeretetvágy volt benne. Egészen a haláláig olyan volt szinte, mint egy kisgyermek. Abszolút harmónia volt közöttünk minden téren. A Limanova téren laktam akkoriban, de azért ott, hogy közel legyünk egymáshoz. Ő a Korong utca 6. szám alatt, én pedig a Limanova tér 20. szám alatt. Egyik reggel, mikor átmentem hozzá, azzal fogad, hogy írtam egy verset éjjel, olvasd el, kíváncsi vagyok, mit szólsz hozzá. És odaadja nekem az Eszmélet első hat strófáját. Elolvasom, és mondom neki: „Attila, ez nagyon szép… de…” Azt mondja erre: „Mi az a de?” Mondom neki: „Ez még nem kész, Attila. Ez egy gyönyörű ciklus, aminek megírtad a felét, de ehhez még hozzá kell írnod a másik felét.” Attila rám nézett, és azt mondja: „Ezt komolyan gondolod?” Mondtam neki: „Nagyon komolyan gondolom.” „Na, jó - mondta -, megpróbálom.” És másnapra megszületett a magyar költészet egyik legcsodálatosabb műve: az Eszmélet. Vagy ott van például A Dunánál. Abban az időben borzasztóan sokat sétáltunk a Duna-parton. Sétáltunk és beszélgettünk közben. Megkértek, hogy szerkesszek a lapnál, a Szép Szónál egy könyvnapi különszámot. De ezt csak úgy vállaltam el, ha Attila vezércikk helyett ír hozzá egy verset. Azt mondja nekem: „Jó, megírom. De miről írjak?” Mondtam neki: „Írj a Dunáról, mert az úgyis egy összekötő kapocs az emberek között.” Így született meg „vezérversként” A Dunánál. Attila mindig kérte és kérdezte a véleményemet, és ahol azt mondtam, hogy itt valamit javítani kellene, ott mindig javított is. Hát most, sok-sok évtized után is csak azt tudom kívánni bármelyik magyar írói társaságnak, hogy olyan harmónia, olyan sokszínűség és szeretet legyen közöttük, mint ami közöttünk volt.
- 89 évesen, óriási élettapasztalattal a háta mögött, hogyan látja, az emberi természet, az emberi jellem változott-e?
- Nézze, Móricz Zsigmondnak van egy regénye, amelyik így fejeződik be: „Elvégeztetett, de semmi sem tisztázódott.” Pár éve egy milánói történészkonferencián, ahol én voltam a legidősebb résztvevő, megkértek, hogy mondjam el az életem tanulságait, vonjak mérleget. Én erre Goethét idéztem, akitől Eckermann, a titkára kérdezte meg ugyanezt egy évvel a halála előtt. Goethe így válaszolt a titkárának: „A hosszú élet olyan, mint amikor az ember egy nagy fennsíkra ér, ahonnan az egész évszázadot, mint egy horizontot átlátja. Így vagyok én is. A hétéves háborúban születtem, és láttam a gyönyörű felvilágosodás korszakát, Rousseau-t és Voltaire-t. Aztán jött a francia forradalom, szabadság, egyenlőség, testvériség, és én lelkesedtem ezekért az eszmékért. Aztán jött a jakobinus terror, amikor is én megborzadtam a király kivégzésekor. És aztán jött Napóleon, s láttam Napóleont bevonulni Jénába a fehér lován, és aznap azt írtam a naplómba, hogy láttam a világtörténelmet egy lovon ülni. És aztán jött Napóleon bukása, jött a restauráció. És most megint itt van egy forradalom.” „De a mérleg…, mi a mérleg?” - kérdezte a titkár.
- Én is ezt kérdezem Öntől.
- „Hát a természettudományok, a technika sokat haladt előre, és ez nagyon pozitív dolog. Az emberi tudás is rengeteget gyarapodott, ugyanakkor az ember pusztító ereje is. Hát tudja, ha én most meghalok, azért azt mondom, hogy nagyjából véve mégis a jó fele haladtunk. A jó felé haladtunk, de semmi sincs eldöntve” - válaszolta Goethe.
- És Ön...?
- Ez az én állásfoglalásom is. Azoknak az embereknek a száma a világban, akik gondolkodnak, akik próbálnak valami jót csinálni, talán valamicskét gyarapodott ahhoz képest, ami a hitleri időkben, vagy annak előtte volt. Én azért abban bízom, hogy talán mégis a jónak, az emberi jóságnak, a türelemnek, a szeretetnek a hatalma bizonyul erősebbnek. Én ebben bízom. De semmi sincs eldöntve.


Fejtő Ferenc úrral készült interjúnk - előző számunkban közölt - első részében a Hetekkel kapcsolatban a következő mondat szerepelt: „Kedvenc lapomnál, a HVG-nél is jobb.” A mondat helyesen: „A HVG után vagy mellett ez az a lap, amelyet a legszívesebben és a legnagyobb egyetértéssel olvasok.” Elnézést kérünk a félreértésért.