SZAKONYI KÁROLY
Tizenkét nap remény

Úgy emlékszem, derűs őszi nap volt. Délután ötig dolgoztam az asztalosüzemben: a cég kiállítási pavilonokat meg üzletportálokat készített; néhány munkatársunk hol itt, hol ott volt külső szerelésen, ezek fél öt körül érkeztek vissza; ők mesélték felhevülve, hogy az utcákon hömpölyög a tömeg; a Műegyetemtől és a Petőfi szobortól a Bem-szoborhoz vonult a diákság; tüntetés van a városban - amit a belügyminiszter először betiltott, majd mégis engedélyezett; a mérnökhallgatók 16 pontban összefoglalt követelésüket olvassák fel, szolidaritásukról biztosítják a lengyel népet, szónoklatok hangzanak el, melyekben követelik a demokratikus változásokat, és a hatóság mégis tétlenül szemléli az eseményeket…
Október 23-a volt.

Nagy Imre. Kinyilvánította a Magyar Népköztársaság semlegességét

Egy óra múlva magam is a tömegben találtam magam. A körúton hosszú sorban vesztegeltek a villamosok, az utat teljes szélességében elfoglalta az emberáradat.
Hirtelenjében nem lehetett felfogni, mi történik, hogyan is támadt ez a hirtelen hevület: az énekszó, a nemzetiszínű zászlók lobogása felpezsdítette a vért; lábak dobogásával dobolt ritmust a szív. Ahol közéjük értem, az emberek befogadtak. Valaki elkiáltotta magát: „Függetlenség, szabadság, lengyel-magyar barátság!” - és százan meg százan vették át, ismételték kórusban. Az előző napokban történt ugyanis, hogy Gomulka került a Lengyel Egyesült Munkáspárt első titkári posztjára. Nyár óta forrongott a helyzet; a nemzetközi vásárról hazatért munkatársainktól hallottunk a vérbe fojtott poznani felkelésről; szemtanúi voltak az eseményeknek. Most is a lengyelek bátorságát éltette a tömeg. Aztán elkezdtük a köztársasági indulót énekelni: „Elnyomás, szolgasors, ez volt a rend ezer évig…” Az ezer év helyett persze mindenki az elmúlt esztendőkre gondolt. „Szabadságot akarunk, szabadságot akarunk!” - hullámzott végig a kiáltás a menetelők során. A járdákról a végeérhetetlen oszlophoz csatlakoztak újabbak és újabbak, üzletekből rohantak közénk, ablakok nyíltak, taps és éljenzés fogadta a jelszavakat: „Vesszen Rákosi! Veszszen Rákosi!”
Egyre merészebb szövegek hangzottak fel, egyre bátrabb politikai követelések. Aztán az ablakokba kitűzött zászlók láttán: „Kossuth-címert akarunk!”… valaki elrikkantotta: „Magyar zászlót!”… és átvették a többiek is: „Magyar zászlót!”
Valamelyik ablakpárkányon megjelent egy fiatalember, akrobatikus ügyességgel mászott ki, ollóval kivágta a csillagos népköztársasági címert a lobogó közepéről. Meglengette: lyuk tátongott a címer helyén. Tapsorkán üdvözölte a produkciót.
Ujjongás, éljenzés, taps.
„Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje…”
Így vonultunk tovább, tovább a Nagykörúton, a Rádió felé.
„Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!“
Olyan volt, mint egy álom, önként és szabadon, a szabad akaratából cselekedett mindenki. Tíz- és százezrek. Kényszer és megalkuvás nélkül. Évtizedek, sőt egy évszázad csendje szakadt fel. Kinyílt egy erőszakkal zárva tartott zsilip. Sodródtunk a tömegben, de nem akaratlanul, ez a sodródás inkább sodrás volt, a hömpölygő folyam sodra a mindig is remélt, örökösen vágyott cél felé. A sokaságban szinte senki sem beszélt egymással, csak a tekintetek, a szemvillanások találkoztak: tömeg még soha, vagy csak nagyon-nagyon régen volt ilyen egy akaratú.
Bezsúfolódtunk a Bródy Sándor utcába. A Múzeumkert vasrácsán is kapaszodtak, függtek, ücsörögtek az emberek. Már alkonyodott. Ahol álltam, a Puskin utca közelében, a ház földszinti lakói kitették a rádiót az ablakba, hogy halljuk Gerő beszédét. Időnként jelszavak röppentek fel szabad magyar Rádiót követelve. Hírek jártak, hogy küldöttség megy a Rádióba tárgyalni az adás megszüntetéséről, mert Gerő szavait felháborodott zúgás kísérte. Felbukkant egy magyar tank, erről azt beszélték, hogy fejeseket ment ki az épületből. El kell foglalni a Rádiót, mondták egyesek, anélkül semmit sem ér a forradalom. Mert akkor már forradalmat emlegetett mindenki.
A Múzeum körút felől néhány katonai teherautó próbált behatolni a Bródyba. A platóikra állított padokon katonatisztek ültek. Tülkölve, lassan haladtak az autók a tömegben. Végül elakadtak az embertorlaszban. Egy férfi a kocsik közelében elkiáltotta magát: „Éljen a honvédség!” „Éljen, éljen!” - vették át mások is, majd ütemesen: „Él-jena-honvédség!”
A tisztek előbb megrökönyödtek, majd mintha parancsra tették volna, egyszerre felpattantak a padokról, lekapták tányérsapkájukat, meglengették. Taps fogadta a sapkalengetést, és új jelszó született: „Velünk van a honvédség!”…
A teherautók kifaroltak az utcából.
De nemsokára egy szakasz ávéhás jött felénk a Rádió felől szuronyszegezve. A tömeg felhördült. Az emberek átkozódtak, de hátráltak. Hátráltam velük én is. Láttam a vállvetve közeledő szuronyosokat, csupa fiatal fiú, idegesen, merev arccal, lassú léptekkel jöttek.
Kiszorultunk a Bródy Sándor utcából. Az ávéhásoknak nem lehetett tűzparancsuk, de azért senki sem kísérelte meg a szembeszegülést. A Múzeum kávéháznál aztán hirtelen szétnyílt a hátráló tömeg, és ollóba fogta a támadó szakaszt.
Útjavítás volt, halomban álltak a járdaszélen a bazaltkockák. Abból kapdostak fel az emberek, s kezdték dobálni az ávéhásokat. Azok nem lőttek, szétfutottak, a kődobálók utánuk. Villamoskocsi rekedt meg a kávéház előtt, ablakait bezúzták a vaktában hajigált kövekkel…
A természettudományi kar épülete előtt rendőrszázad várakozott. A tömeg újabb beavatkozástól tartott, de az egység fegyelmezetten, rendezett sorokban állt. „Maguk is a népre akarnak támadni!?” - rontottak feléjük néhányan. „Nem szégyellik magukat? A saját véreikre?!” Egy asszony énekelni kezdte a Szózatot, az idősebbek könnyeztek. Láttam, a rendőrök feszengenek, némelyikük vigyázzba vágta magát a Szózat alatt. Egy altiszt azt mondta csendesen: „Nem kell félni, nem csinálunk semmit! Várjuk a visszarendelő parancsot.”
Erre aztán felhangzott: „Velünk van a rendőrség!”…
Fiatalok vonultak csapatosan: „A Parlamenthez! Mindenki a Parlamenthez! Nagy Imre fog beszélni!…”
A hatalmas téren rengetegen voltak. A beszéd késett. Állítólag Veres Péter lépett a tömeg elé az Országház bejáratánál, de a fel-felhangzó jelszavak elnyomták a hangját. „Nagy Imrére szavazunk! Magyar kormányt akarunk!”, és „Minden ország katonája maradjon a hazájában!”, meg aztán „Vesszen Rákosi!”. És: „Aki magyar, velünk tart.”
Akkor történt, hogy egyszercsak kihunytak a fények. Felmorajlott a tömeg, apró lángocskák gyúltak, gyufák, öngyújtók, majd összesodort újságokból sebtiben készített fáklyák. És felzengett a Szózat és a Himnusz.
Később újra világos lett, felizzottak a hatalmas lámpák. Nagy Imrét emlegették, hogy beszél, aztán katonatisztek érkeztek motoron, keringtek, rendelkeztek, hogy menjünk a Rádióhoz, mert ott már lövik a népet!…
A Múzeum körúton, a kávéház előtt felborult teherautó égett. A sötétből fegyverropogás hallatszott, futó alakok mondták, hogy már halottak is vannak.
Különös volt az az éjjel. Szatyrokat cipelő, aktatáskás emberek tébláboltak a kavarodásban, munkából igyekeztek haza az este, de elakadtak a tüntetők soraiban. Ott, a Múzeumkert közelében arra kellett gondolnom, hogy száztizennyolc évvel azelőtt is ugyanilyen felhevült tömeg gyűlt össze a pesti ifjúság forradalmi lelkesedésétől megmámorosítva. Itt szavalta Petőfi a Nemzeti dalt, innen indult el minden, a függetlenséget kivívni akaró küzdelem. És most is! Megrendítő volt látni in status nascendi a forradalmat!
Késő éjjel a Rákóczi út sarkán fegyvereket osztogattak katonai teherautóról. Fiatal fiúk, meglett emberek kapkodták szét a puskákat, géppisztolyokat. A Kálvin tér felől teherkocsi konvoj érkezett, tömve férfiakkal. Zászlókat lobogtattak, és belekiáltották az éjszakába: „Itt vannak a csepeliek!…”
Odább, a nép nevében már személyautókat rekviráltak a felkelők, de a közeli presszóban még tartott a megszokott műsor, kiszüremlett a szaxofon hangja és a táncdalénekes tenorja.
A Liget szélén lángvágóval és drótkötelekkel ledöntötték Sztálin bronzszobrát. Később bevontatták az EMKE-sarokhoz (ott darabolta tovább a nép az elkövetkező napokban).
A Kerepesi úton valamelyik vidéki helyőrség katonái Pest felé tartottak. A Keleti pályaudvarnál parancsnokuk tanácstalanul szállt ki sofőrje mellől. Emberek fogták körül: „Forradalom van, ne lőjenek!…”
Ilyen volt az első nap. Aztán megindultak a harcok. 24-én rádiófelhívással fegyverletételre szólított fel a kormány. Eredménytelenül. Gyülekezési tilalmat rendeltek el, kihirdették a statáriumot, de az egész városra átterjedt a fegyveres felkelés.
A rádióból szünet nélkül szólt az Egmont-nyitány…
Tizenkét nap: harc, reménykedés. Október 24-én hajnalra már szovjet páncélosok vannak a fővárosban, a felkelőkhöz ellenben magyar katonai egységek csatlakoznak. Maléter Pál, a későbbi honvédelmi miniszter a Kilián laktanyában rendezi be főhadiszállását, szemben a Corvin közzel, ahol a felkelők alakítják ki védelmi állásukat. De szerte Budapesten létrejönnek a forradalmárok harcálláspontjai. Benzines palackokkal, kézifegyverekkel támadnak a tankokra. Néhány nap múlva,
28-án tűzszünet, megindulnak a tárgyalások a szovjet csapatok kivonásáról. Nagy Imre bejelenti a többpártrendszert, közben a nemzetközi politikai élet fokozottan foglalkozik a magyar kérdéssel.
Egy angol diplomata kijelenti, „ezek után valahányszor azt a szót hallom, hogy Magyarország, megemelem a kalapom”. Hozzáteszi: imádkozik, hogy a győztes szabadságharc után a békét is meg tudjuk nyerni. Írók nyilatkoznak a forradalom nagyszerűségéről Albert Camus szerint: „a legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben… A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták…”
Eisenhower elnök Kelet-Európáról kijelentette, hogy ott „új nap virradt. Az egész világ csodálattal figyeli a bátor magyar népet, amelynek fiai életüket áldozták, hogy idegen uraiktól függetlenekké váljanak.” De hozzáfűzte, biztosítva a Szovjetuniót, hogy az USA az új kormányt nem tekinti fegyveres szövetségesének. Csupán azt óhajtják, hogy a kelet-európai népek szabadon élhessenek.
Nagy Imre kinyilvánította a Magyar Népköztársaság semlegességét. Ugyanakkor felkérte a szovjet kormányt, hogy jelölje ki küldöttségét a kivonulási tárgyalások megkezdésére...
Kijelölte. És november negyedikén, hajnalban feldübörögtek a szovjet tankok, és elkezdődött egy újabb, véres küzdelem.

Orosz tankok Budapesten 1956 novemberében. „...elkezdődött egy újabb, véres küzdelem”