MAGYARY FERENC
Nemzeti szívek, érzelmek...

Jelen időszakban, a magyar nemzet útkeresésének időszakában nem haszontalan visszatekinteni Magyarország történetének olyan szakaszaira, amelyek az ország fejlődésének tágasabb utat nyitottak, komolyabb előrehaladást, fellendülést alapoztak meg. Vitán felül áll, hogy Magyarország ilyen hagyományai közé tartozik a magyar reformkor, a 48-as szabadságharc polgári változásai, az 1867 utáni szabadelvű korszak. Ennek a kornak fő gondolata a nemzet felemelkedését célzó liberalizmus volt. Bizony, annak a kornak a nagyjai nem tekintették szitokszónak a liberalizmust, Jókai és mások is inkább ezt használták a szabadelvűség helyett. A mai jobboldal által nemzetidegennek tekintett gondolatok nagyobb természetességgel bírtak abban a korban, mint ma. Már többször és jogosan feltett kérdés az, hogy merre húzódnak a mai jobboldali gondolkozás gyökerei, azaz mi idegen a magyar hagyományoktól, és mi nem az.

Batthyány Lajos mártírhalála. A szabadságharc céljai különböző etnikumokat kötöttek össze

Szabadság és testvériség

A megemlékezés 1849. október 6-ról lehetőséget ad, hogy ezeket a kérdéseket történelmi távlatból tekintsük át és vessük össze a jelenkori „konzervativizmussal”.
Gondolatmenetünk apropóját az aradi vértanúk tablója adja. A Haynau-i önkény egy csoportba kapcsolja a szabadságharcban résztvevő magyar, német, szerb származású tiszteket, de említhetjük az ismert példákat a lengyel vagy zsidó katonákról is. A zsarnokság ellen és a polgári szabadságért való harc összekapcsolta Magyarországon a különféle nemzetű és nemzetiségű embereket (nem érintve most a nemzetiségi kérdés korabeli problémáját). Idegen a szabadságharcban megnyilvánuló testvériségtől az etnikai megkülönböztetés. A nemzet (újjá)születésének pillanata egy olyan remek, kitüntetett pillanat, amely még a mai napig is a leginkább összetartja az ország különböző nemzetiségű lakosait, habár mára már ezt az összetartó erőt hosszú idő óta rombolja az a nemzettudat, amely felfogás a származást, majd újabban a nemzeti szívről, érzelmekről kiállított származási igazolótáblázatokat teszi a nemzethez tartozás kritériumává.
A reformkorban a liberális nemesség példamutató magatartása által létrehozott egy nemzetté forrasztó bizalmat egyre rombolják az azóta újra és újra felállított faji, gondolati és érzelmi „vizsgálóbizottságok”, a neurotikus ember másokat bombázó elzárkózásával elriasztva nemcsak a különböző nemzetiségeket, hanem a magyar származásúakat is a nemzettel való azonosulástól. Az egykor befogadó nemzetfelfogást valamikor felváltotta egy gyűlölködő, nemzetiségeket, társadalmi csoportokat megosztó gondolkodás.
Pedig nem volt ez mindig így. A magyar nemzet 1848-as újjászületéséből nem lehet kitagadni például a zsidóságot és a hazai németséget. A március-áprilisi lelkesedés őket is megragadta. A zsidók önálló századot alakítottak, Görgey is dicsérettel említi őket. Igaz, hogy több vidéki városban támadás éri őket, de a szabadságharc vezetői kiállnak mellettük. Jókai Mór már márciusban a zsidóság befogadására buzdít.
A hazai városi németség körében divat lett magyar ruhában járni, magyarul beszélni, sokan közülük részt vettek a függetlenségi harcokban is, egyik legismertebb Klapka György példája, de még sokakat lehetne említeni. Jókai egyik regényének kedves alakja a pirospozsgás jó magyar fiú, Glanz Melchior, aki töri a magyart, és szepességi származású szász orvos.
Pontosan 1848 tavasza a Tamás Gáspár Miklós által republikanizmusnak nevezett gondolat gyakorlati megvalósulása, amikor a nemzet tagjait a közös jogok, a törvény előtti egyenlőség, a közösen kivívott szabadság stb. kapcsol össze. Mai politikai közéletünkben ugyan megszaporodtak a hivatkozások erre a korra, de valójában élő módon ezzel a gondolattal nem találkozunk.
Tamás Gáspár Miklós írja, hogy ez a befogadó nemzetfelfogás évszázado-kon keresztül a magyar nemesség sajátja volt. Így látta ezt Mikszáth Kálmán is, aki a Fekete városban arról beszél: a magyar nemesség erejét az adta, hogy soraikba a kiváltságok bástyái mögé mindig befogadták származástól függetlenül azokat, akik valamilyen területen kitűntek, így ez a vár, a nemesség vára a kiválóságok által állandóan csak gyarapodott.

Politikai divatok

Persze az is lehet, hogy a forradalom ezen felfogása csak illúzió volt. Jókai kissé keserűen leírja Politikai divatok című regényében, hogy ’48 a többség számára úgy múlt el, mint egy színházi évad divatja, a kitűzhető jelvényeken hol egy népszerű színész, hol egy népszerű reformpolitikus képe volt látható, és ugyanúgy múlt el mindkettő hatása őszről tavaszra, mintha mi sem történt volna. És a befogadó nemzet képe talán olyan illúzió, amilyennek csak mi néhányan szeretnénk látni idealizált nemzetünket?
Mindenesetre a később történtek ez utóbbi állítást látszanak igazolni. A kiegyezés után létrejövő liberális rendszer az ország életében páratlan gazdasági fellendülést hozott. Egye-lőre úgy tűnt, hogy az új viszonyok között is működőképes a forradalom idején felvillanó összetartó gondolat. Azonban a német és zsidó származású vállalkozók sikere láttán frusztrálódott, helyüket az új rendszerben nem találó, magukat vesztesnek érző nemesi középrétegek már századunk elejére előkészítették az ízlésüknek jobban megfelelő, szabadelvű színben feltűnő konzervatív fordulatot. Az ekkortájt erőteljesen megjelenő és terjedő antiszemitizmus, akár szalonformában is: a versenyhelyzet kikerülésének ideológiája. Ady Endre már 1903-06 között írt publicisztikai írásaiban jelzi a liberális politika halálát, feudális visszafordulást és a liberális színben megjelenő nacionalizmus álarca mögött előbukkanó klerikalizmust. A nagybirtokrendszer okozta kilátástalanság miatt pedig a föld népe elkezdte futását a Werbőczi-utódoknak a joggal visszaélő huncutsága elől.

„Valahol utat tévesztettünk”

Ezt a gondolkodásmódot és szellemet a világháború és Trianon élménye paranoid szörnnyé növelte. Kicsit leegyszerűsítve: ehhez járult még a faji gondolattal keresztezett népiség, és máris eljutottunk az etnikai nemzettudat (TGM) végzetessé váló csökevényéhez. Végetért a boldog békeidők kedélyes korszaka, komor, súlyos, végzettől terhelt politikusok tűntek fel, és a fajmagyarság is „kivirágzott földünk vérrögös valóságán”. A nemzeti keresztény szellem magával hozta a vallási türelmetlenséget is, az antiszemitizmus pedig rendszeralkotó elemmé lett. A közgondolkozás torzulására jellemző, hogy még a korszak egyetlen jelentős formátumú (egy kissé liberális) konzervatív államférfia, Bethlen István is emlékiratában súlyosan arányt téveszt, amikor beszámol arról, hogy miért nem támogatta a zsidótörvényeket. Talán azért, hogy igazolja magát nála jobboldalibb pályatársai előtt, azt írja: azért ő is antiszemita annyira, amennyire az egy magyar emberhez illik. A jogegyenlőségnek a zsidótörvényekben megnyilvánuló megbontását ő már nem támogatta, ellentétben pályatársával, a kalandor főcserkész-földrajztudóssal, Teleki Pállal. Az is komoly kérdés, hogy a húszas-harmincas években elterjedt faji gyűlölködés mennyiben járult hozzá, hogy az egyébként lojális hazai németség igen nagy arányban belépett a Volksbundba.

Konzervativizmus?

Míg a liberális nemzetfelfogás a század elején, de legalábbis a húszas évekre jórészt teljesen kiveszett, addig az ekkorra létrejövő, a Horthy-korszakban különböző árnyalatokban élő jobboldali etnikai nemzetfelfogás valóságosan kimutatható kapcsolatokban él a mai napig is. A mostani jobboldal egyre finomodó fogalmazásban ugyan, de annak a kornak a patkánykórjait terjeszti tovább.
Ilyenek például az SZDSZ-ről és a baloldali liberális értelmiségről mint más kultúrájú nemzetrontó kisebbségről szóló, soha vissza nem vont gondolatok. A jelenlegi kulturális élet áthangolását és a médiapozíciók erő-átcsoportosítását célzó törekvések bizony szalonképesnek beállított „őrségváltó” törekvéseknek látszanak. Persze a jól képzett kormánypárti politikusok etnikai kérdésről nem beszélnek, ilyet csak a MIÉP tesz. De jó szimattal és purifikátori tűzzel derítik fel és próbálják megtörni és lehetetlenné tenni a számukra idegen kultúrát (Boross, anti-Kurír, Narancs), hódolva ezzel a magyar kultúrától nagyrészt idegen szenvedélyüknek. A miniszterelnök az általa indított szellemi pozícióharc általa remélt eredményeként már csak két irányzat továbbéléséről beszél, lelki szemei előtt talán már a baloldali liberálisok letarolását látva.
Az értelmetlenül felvetett etnikai megközelítésű problémák közé tartozik a tavaly lefolytatott, a külföldiek földtulajdonszerzését érintő, tiborcinak tűnő panasz vitája, a kérdés valódi megválaszolásának elkerülésével.
1848-ban komoly összetartó erőt jelentett a politikai vezetők lelkesítő pozitív példája. És ez egy demokráciában komoly tartalmi kérdés. A nyugati államokban az úgynevezett demokratikus játékszabályok, vagyis a törvény betűje által nem szabályozott közéleti területek egészséges működésének kialakulásában komoly szerepe volt a politikai szereplők által személyesen tanúsított etikus magatartásnak. Enélkül a demokrácia csak üres keret, és a résztvevők magatartása csak riasztó passzióként tűnik fel a polgárok számára. Igen nagy szüksége van arra az országnak, hogy az elit valóban etikus, valódi emberi értékeket felmutató politikusi magatartásokat tudjon hiteles példaként az országnak bemutatni.

A demokrácia tartalma

Amikor a brit kormány egyik minisztere képes volt úgy együtt dolgozni legnagyobb politikai ellenfelével, a miniszterelnökkel, hogy minden lépését a lojalitás és hűség vezette, jegyzékeket, javaslatokat gyártott a miniszterelnök számára, miközben ifjúkora óta a legnagyobb álma a miniszterelnökség volt, és mindezt nem személyes ambíciói kiélésére használta, mert magasabb szempontok alapján gondolkozott.
Amikor háborús helyzetben is törvényesen működik a parlament, akkor a demokrácia a szabad emberek együttműködésének az eposzává válik, a szabadság megvédésére szövetkezve.
Amikor valójában lehet látni, hogy a liberális szabadságjogok nem a tankönyvek találmányai, hanem hatékonyan működnek zsarnoki támadással szemben a nemzet fő összetartó erejeként. A második világháborúban Angliát demokratikus rendszere, szabadságszeretete és hiteles miniszterelnöke mentette meg a bukástól.
Valódi konzevatív politika akkor lesz, ha a politikusok saját életükben is megvalósítják a hiteles emberi értékeket, és mások értékeinek és teljesítményének a tiszteletben tartását.
Jó lenne hinni ennek a kormánynak. Valóban szükség van a polgári értékek megteremtésére, bemutatására, de a kormány akkor lesz hiteles, ha kinevezései, napi cselekedetei is a törvények és a jogosság tiszteletét sugározzák, nem pedig az ország állampolgáraira jelenleg amúgy is jellemző magatartást, amely számára a törvények megtartása teher, és a törvényekben betű szerint meg nem határozott területeken próbálja tágítani a jogosság határait a jogtalanság, a törvényes jogtalanság irányába.
Úgy tűnik, hogy hiába történik hivatkozás a szabadelvű elődökre, a republikánus-köztársasági nemzettudatnak, a hozzákapcsolódó gondolkozásnak és gyakorlatnak semmi nyoma jelenlegi politikai életünkben. A republikánus hazafiság gondolatáról szóló TGM-cikkeknek a liberális értelmiség részéről történő elutasítása azt a végzetes hibát jelentette az SZDSZ számára, hogy a párt politikai filozófiája szűk spektrumba szorult, és ez volt a választások elvesztésének talán legfontosabb szellemi előzménye. A szocialisták népfrontos ízű gondolkodásmódjától ez a politikai gondolat ugyan távol van, de jó eshetőség van arra, hogy akár jobb, akár baloldalon az az erő, amelyik ezt a magyar politikai hagyományt élővé tudná tenni, nemcsak valós befolyást tudna szerezni a társadalomban, hanem az ország jelen helyzetében ez a legkomolyabb távlatnyitó gondolat is lehetne.

Nincs új a Nap alatt

Visszatérve gondolatmenetünk kiindulópontjához persze kérdés, hogy annak a kornak a gondolatai hoznak-e gyakorlati hasznot a mai kor számára. Talán igen. Mindenesetre Jókai És mégis mozog a föld című irányregényében van egy rendkívül izgalmas beszélgetés József nádor és Jenőy Kálmán, a konzervatizmus és a liberalizmus között. József nádor gondolatmenetének vezérfonala annak a magyar nemzetnek a féltése, amelyik nem állhatatos a harcban, nem kitartó a munkában; mi lesz vele, ha beszáll a nemzetek közötti versenybe, ezzel a néppel, amelyik tisztviselői fizetését összegyűjtve szőlőt vásárol, bezárkózik kiskertjébe és kikerüli a versenyt? Szerinte a nemzetet a hagyományos rendszer és értékek védelmével kell védeni.
Jenőy ezzel szemben elmondja, hogy vállalni kell a versenyt, bebizonyítani, hogy ebben a helyzetben is helytállunk. „Jelenleg a külföldi pénz fél hozzánk jönni. Koldusok nemzete vagyunk, kik magukat uraknak álmodják.” De vállalni kell a versenyt, mert a nemzet oly életképes, hogy ebben a helyzetben is megállja a helyét.
Meghökkentő, hogy az 1871-ben írott regényben hány olyan kérdés vetődik fel, amely még ma is foglalkoztatja a közvéleményt.
A földkérdésre csattanós választ ad Tóth Máté, egy 40 ezer holdas parasztember. A más országokból beköltöző jövevényekre azt mondja: „Agyonverni őket, ha tehetnénk, se akarnánk, s ha akarnánk, se tehetnénk. Szemünk előtt van a régi zsidók, Ábrahám, Izsák példája: dolgozunk és gyarapodunk, így tartjuk meg a földet.”
Lehet, hogy ilyen egyszerű az egész?