Vissza a tartalomjegyzékhez

PÁTKAI MIHÁLY
Menekültek milliói a Közel-Keleten

Miközben Izrael és a palesztinok arra törekszenek, hogy egy igazságos és tartós béke jöjjön létre a Közel-Keleten, több olyan probléma kerül előtérbe, amely már hosszú ideje feszültségforrást jelent a két fél között. Az egyik legösszetettebb és legfontosabb ilyen kérdéskör az arab-izraeli konfliktus során otthontalanná vált menekültek helyzete. Az oslói megállapodás alapján legkésőbb 1999 májusáig rendezni kell ezt a kérdést. Hogyan lett ilyen nagyszámú zsidó és arab menekültté? Miért maradt ez a probléma évtizedeken keresztül megoldatlanul? Melyek a lehetséges alternatívák a megoldásra? Ezekre a kérdésekre próbál választ találni az a tanulmány, amely az Islamic Affairs Analyst című angol biztonságpolitikai kiadvány októberi számában jelent meg.


Palesztin tüntetők amerikai zászlót égetnek. A Nyugatot hibáztatják     Fotó: archív

Az ENSZ közgyűlése 1947. november 29-én határozatot hozott, amelynek eredményeképpen létrejöhetett volna egy zsidó és egy arab állam Palesztina területén. Az arabok azonban, mind a palesztin mandátum területén, mind a környező arab országokban elutasították a határozatot, és sebtében elkezdték beteljesíteni régi fenyegetéseiket. Ekkor indult meg az arab lakosság kivándorlása a palesztin mandátum területéről. A határozat meghozatalát követő hónapokban körülbelül 30 ezer arab döntött úgy, hogy az egyre romló biztonsági állapot miatt elhagyja az országot. Ők nagyrészt olyan, a nagyobb városokból származó üzletemberek voltak, akik egyiptomi és libanoni bankokba utalták át pénzüket, és családjaikkal együtt csendesen távoztak.

Menekülés Haifából

1948 áprilisában és májusában kezdett megváltozni az erőegyensúly Palesztinában. Az arab családok exodusa felgyorsult: nagy számban vándoroltak ki közösségi vezetők, polgármesterek, ügyvédek és vallási vezetők. Az arab kivándorlás e második szakaszának legdrámaibb epizódja Haifában játszódott le, ahol hozzávetőleg hetvenezer arab élt a nagyszámú zsidó népesség mellett. Az arab üzletemberek mindjárt a határozat meghozatalát követően pakolni kezdtek, annak ellenére, hogy Haifa viszonylag békés maradt. 1948 februárjában a helyi görög katolikus püspök megszervezte, hogy egy nagy csoport arab gyermeket Damaszkuszba és Bejrútba szállítsanak. Április elejére már 45 ezer arab lakos hagyta ott a várost. Április 22-én Haifa zsidó polgármestere találkozott az arab vezetőkkel, és felkérte őket arra, hogy maradjanak a városban.
A kérést visszautasították. Az arab vezetők, miután megbeszélést tartottak a jeruzsálemi muftival és az Arab Ligával, kijelentették, hogy az arabok egyetlen napig sem fognak zsidó fennhatóság alatt élni, és követelték az engedélyt a város elhagyására. Harminchat óra leforgása alatt a városban maradt közel harmincezer arab lakos is elhagyta Haifát.
Az arabok kivándorlására számos ok volt. A legnyilvánvalóbb ok az arab politikai intézményrendszer összeomlása, ami az arab elit tömeges kivándorlásából következett. Az a tény, hogy Haifából, Jeruzsálem újvárosából, Jaffából, Szafedből és más helyekről elmentek az arab mukhtarok, ügyvédek, cádik, komoly problémát okozott az arab népesség körében. Azt követően, hogy az elit elment, az arab parasztembereknek szembe kellett nézniük az intézményrendszer leépülésével. 1948 nyarára már több mint félmillió arab hagyta el a palesztin mandátum területén található otthonát.
Izrael a palesztin menekültek kérdését soha sem különálló kérdésként, hanem mindig is az arab- izraeli konfliktus egészének részeként kezelte. Nem meglepő, hogy Izrael nem engedett vissza feltétel nélkül az országba olyan több százezer nyíltan ellenséges arabot, akik az egykori palesztin autonómia területe feletti bármilyen zsidó fennhatóságot eretnekségnek látták. Hiszen már a zsidó állam megerősödését megelőzően az arab világ részéről Izraelt összefüggő támadás érte. 1949-ben azonban Izrael még így is felajánlotta, hogy százezer arab menekültet befogad, remélve, hogy ez a béketárgyalások előremozdulását fogja eredményezni. Bár egy család-újraegyesítő program keretén belül 35 ezer arab visszatért Izraelbe, az 1950-es években az akciót felfüggesztették. Az arabok ugyanis következetesen visszautasították a békeajánlatokat, és továbbra is háborús ellenfélnek tekintették Izraelt, miközben fenntartották ellene a gazdasági bojkottot. Izrael ugyanakkor az arab menekültek befagyasztott bankszámláit és bank-letéteit újra szabadon elérhetővé tette.

Ötödik hadoszlop

1973-ban Khaled al-’Azm - aki 1948-49-ben Szíria miniszterelnöke volt - Bejrútban megjelent visszaemlékezéseiben foglalkozik a palesztin menekültek kérdéskörével, és leszögezi: az arab államok felhívása a palesztinokhoz, hogy a környező arab országokba vándoroljanak ki Izraelből, a zsidó állam ügyét szolgálta. „Képzeljük csak el egy pillanatra, mi történt volna akkor, ha Palesztina lakói, több mint egymillió ember, ottmaradtak volna. Micsoda ötödik hadoszlopot jelentettek volna Izraellel szemben! A ő ottmaradásuk állandó problémát okozott volna a zsidó államnak. 1948 óta követeljük azt, hogy a menekültek visszatérhessenek otthonaikba. De hiszen mi magunk voltunk azok, akik a kivándorlásra buzdítottuk őket. Mindössze néhány hónap telt el azt követően, hogy kihívtuk őket Izraelből, és máris kértük az ENSZ-től, hogy hozzon határozatot visszatérésükkel kapcsolatban. (...) Van-e következetesség ebben a politizálásban? Pusztulást hoztunk egymillió arab menekültre azzal, hogy felszólítottuk őket arra, hogy hagyják ott földjeiket, otthonaikat, munkájukat, üzletüket, és szegénnyé és munkanélkülivé tettük őket...”
A háborút követően az arab országok nem tették meg a megfelelő lépéseket arra, hogy a palesztin menekültek élete könnyebbé váljon. 1950 elején az ENSZ létrehozta az Egyesült Nemzetek Segélyszervezetét (UNRWA: United Nations Relief and Works Agency). Amikor az UNRWA tisztviselői tárgyalásokat kezdeményeztek az arab kormányzatokkal, erős ellenállásba ütköztek a gazdasági integrációs együttműködések terén. Az arab vezetők azt hangsúlyozták, hogy az ENSZ 1948 decemberében meghozott, 194-es határozata garantálta azt, hogy a menekültek visszatérhetnek otthonaikba - ők pedig nem szándékoznak részt venni egyetlen olyan megegyezésben sem, amelyben ez a jog alku tárgyát képezi. Valójában azonban a határozat meghozatalakor az arab országok egyöntetűen az ellen szavaztak, mivel a határozat az Izraellel való béketárgyalásokat is szorgalmazta. A menekültek kérdése az arabok kezében hasznos érvként szolgált az elkövetkező tárgyalásokon, s egyben hatásos propagandaeszköznek bizonyult a világ lelkiismeretének befolyásolására.
Az 1967-es hatnapos háború közben és után körülbelül 250 ezer ember költözött Ciszjordániából át Jordániába. A háborút követően az izraeli kormány megegyezett az UNRWA-val, hogy folytassa működését. A gazdasági fejlődés, a menekültek számára szervezett társadalmi munkák, a kibővített egészségügyi ellátás, az új iskolák alapítása mind a menekültek helyzetét javította.
Az arab országok palesztinokkal szembeni diszkriminációjának talán a legdurvább és legegyértelműbb esete az volt, amikor az Öböl-háború idején Szaúd-Arábia és Kuvait együttesen több százezer palesztint utasított ki az országból bosszúból azért, mert a Palesztin Hatóság támogatta Szaddám Husszein kuvaiti akcióját.

Jogi dilemmák

A palesztinok gyakran hivatkoznak a „visszatéréshez való jog” kifejezésre. Három fontos tényt azonban nem szabad elfelejteni ezzel kapcsolatban. Mindenekelőtt nincsen egyértelmű definíció arra vonatkozóan, hogy kik vehetnének részt ebben a bevándorlásban. A palesztin menekültek esetében az ENSZ meghatározása arról, hogy ki számít menekültnek, meglehetősen különbözik a kifejezés általános használatától. Másodszor, azok a nemzetközi határozatok, amelyek személyeknek az országukból való kivándorlásával, majd hazatérésével kapcsolatosak, az egyének, nem pedig tömegek jogaival foglalkoznak. Ráadásul ugyanezen határozatok kijelentik, hogy a visszatérés joga az ország állampolgárait, de legalábbis az állandó lakosokat illeti meg. A palesztin menekültek soha sem voltak állampolgárai vagy állandó lakosai Izraelnek. Vagy Izrael állam megalapítása előtt vándoroltak ki, vagy pedig akkor, amikor az általuk lakott területek 1948-ban, illetve 1967-ben izraeli fennhatóság alá kerültek. Harmadszor pedig, még ha egy egyénnek joga is lenne a visszatérésre, ez a jog nem abszolút. Minden államnak joga van arra, hogy megakadályozzon egy egyént abban, hogy átlépje az állam határát. Egészen mostanáig az arab államok és a palesztin szervezetek többsége azon fáradozott, hogy Izrael létezését megszüntesse. Még most, a békefolyamat idején is vannak olyan palesztinok - beleértve a PFSZ egyes tagjait is -, akik készek akár erőszakkal is kifejezésre juttatni tiltakozásukat a megbékéléssel szemben. Ezért érthető az elővigyázat Izrael részéről, hiszen a menekültek tömegeinek a beözönlése jelentős fenyegetést jelentene a zsidó állam biztonságára, törvényeire, rendjére, társadalmi felépítésére és nem utolsó sorban Izraelnek mint a világ egyetlen zsidó államának demográfiai életképességére.


Izrael zsidó népessége a függetlenséget követő első négy és fél évben (1948 májusa és 1953 decembere között) megduplázódott; 1956 végére pedig megháromszorozódott. Ez a megdöbbentő demográfiai ugrás majdnem teljes egészében a zsidóknak Európából és az iszlám országokból való bevándorlásából következett.
Nem véletlen az, hogy a második világháború végéhez közeledve, a palesztin mandátum és Izrael területén végbemenő események hatására sok iszlám országban megnövekedett a zsidók elleni erőszakos cselekmények száma, és az sem, hogy diszkriminatív lépéseket hoztak velük szemben. Az államilag támogatott és gerjesztett antiszemitizmus természetes velejárója volt a szélsőségesen anticiontista és Izrael-ellenes politizálásnak, amelyet az arab kormányok és népek Izraellel szemben folytattak. Ez a politika elviselhetetlen körülményeket eredményezett az arab világban lévő zsidó közösségek számára.
1948-ban Marokkóban 270 ezer zsidó élt. 1948 és 1960 között 114 ezer zsidó hagyta el az országot. Annak ellenére, hogy a jelenleg uralmon lévő király, II. Hasszán már 1961-ben a marokkói zsidóság védelmére kelt, mára mindössze tizenkétezer zsidó maradt az országban.
Irakban 1948-ban 135 ezer zsidó élt olyan közösség tagjaként, amely 2500 éve volt jelen a térségben. Amikor Irak 1932-ben elnyerte függetlenségét, hamar lépéseket tett a zsidóság korlátozására. 1936-37-ben Irakban tüntetések törtek ki a zsidók ellen. 1941 júniusában, a náci párti Rashid Ali kormányának bukását követően tragikus módon elszabadult a zsidókkal szembeni erőszak. A második világháborút követően tovább romlott a helyzet. 1946-ban és 1947-ben újabb tüntetéseket rendeztek. 1948 augusztusában a cionizmust bűncselekménnyé nyilvánították. 1948 és 1950 között (annak ellenére, hogy a kivándorlás illegális volt) körülbelül 13 ezer zsidónak sikerült Izraelbe menekülnie. Bár 1950 márciusában legalizálták a kivándorlást Izraelbe, egy rendelet értelmében azoknak, akik kivándoroltak, ingóságaikat át kellett adniuk az iraki államhatalom számára. Egy későbbi határozat alapján bankszámláikat is lefoglalták: hozzávetőleg 200 millió dollár értékben károsította meg ekkor Irak a menekülteket. 1950 májusában kezdődött meg és 1951 augusztusáig folytatódott a szervezett kivándorlás Izraelbe az „Ezsdrás” és „Nehémiás” akciók keretében; összesen körülbelül 110 ezer iraki zsidó menekült Izraelbe. 1952 januárjában, amikor a kivándorlást ismét betiltották, már csak hatezer zsidó maradt Irakban. Komoly üldöztetést kellett kiállniuk. 1958-ban a zsidók összes közösségi ingóságát elkobozták. Ma már csak 200 zsidó él Irakban.
Más országokban is hasonló helyzetek alakultak ki. Tunéziában 1948-ban 105 ezren voltak a zsidók, ma mindössze 2000 él az országban. Jemenben 1948-ban 55 ezer zsidó élt, többnyire rendkívül szegények. 1949 júniusában került sor a „Varázsszőnyeg akcióra”, amelynek keretén belül csaknem 50 ezer zsidót repítettek Izraelbe. A kivándorlóknak minden ingóságukat az államnak kellett adniuk. A második világháború végén körülbelül 40 ezer zsidó élt Líbiában. A pogromok gyakoriak voltak, a gyilkosságok és a rablások úgyszintén - annak ellenére, hogy a háború után angol felügyelet alatt állt az ország. 1948 óta 35 ezer 650 líbiai zsidó menekült Izraelbe, így ma már Líbiában sem élnek zsidók. Egyiptomban a második világháború végén még 75 ezer zsidó élt. 1947-ben súlyos gazdasági megszorításokat hoztak a zsidó közösséggel szemben, sokak ingóságait elkobozták. Ezt követően három év leforgása alatt huszonötezren menekültek Izraelbe.