FITOS MARIANN
Angliában jártam

Az autónk befordul a birtok felé vezető útra. Sehol egy lámpa, csak a reflektor fénye világítja meg az útszéli fákat, amelyek fölénk hajolva alagutat képeznek. A házigazda egy kedves „How do you do”-val köszönt, s közben finoman meghajol. Az elmaradhatatlan tea után a szobámba kísérnek. Puhaszőnyeges folyosókon vezet az út, lépcsők itt, ajtók ott. Mint egy labirintus. A hosszú úttól fáradtan az ódon bútorokat nézegetem, amikor egy kakukkos óra hangját hallom valahonnan az épületből. Tíz óra. Nos, azt hiszem, ez a hely Agatha Christie-t is megihlette volna.

Másnap reggel korán ébredek. Ahogy kinézek az ablakon, szinte valószínűtlen látvány tárul a szemem elé: a reggeli ködben nyulak legelésznek a zöld, egyenletesen nyírt füvön, a távolban pedig, amerre a szem ellát, erdő.
Vendéglátóim élete ma már inkább kiváltságosnak, semmint tipikusnak nevezhető a Londontól másfél órányira fekvő vidéki kastélyban. Bár ezt a luxust nem sokan engedhetik meg maguknak, Angliában, aki csak teheti, vidékre költözik a nyüzsgő nagyvárosi élet elől.
A négy és félmillió lélekszámú London a maga multinacionális jellegzetességeivel könynyen vonzóvá válhat azok számára, akik szeretik a pezsgő életvitelt, jómagam azonban megkönnyebbülten sóhajtok fel, amikor a vonat ablakából megpillantom az első legelésző birkanyájat.
A hosszú séták alkalmával néhány nap alatt feltérképezem a környéket. Lovak, birkák, tehenek, mókusok és őzek. Még egy rókával is találkozom! Egy ideig mozdulatlanul nézzük egymást, aztán úgy látszik, jobbnak látja visszavonulót fújni, mert egy ugrással eltűnik a sűrűben.
Mint kiderült, több kisebb-nagyobb ház is van a környéken, melyekhez legelők is tartoznak. A hétvégén úgynevezett „barbecue”-ra vagyunk hivatalosak. Az angolszász kultúrában népszerű kerti partik alkalmával roston sült hús, paradicsomos bab, saláta a menü. Amint az egyébként is jellemző, az étel egyáltalán nem nehéz, nem túl fűszeres. A házigazda saját maga keveri számunkra a tipikusan angol koktélt, a „Pim”-et (egy a kettőhöz arányban gyömbér és egy Pim nevű alkoholféleség keveréke, mentalevél és néhány szem málna jár hozzá). Miközben óvatosan ízlelgetem az egyébként nagyon kellemes italt, a magyar konyháról érdeklődnek. Hát igen. A különbség elég jelentős a nehéz ételekhez szokott magyar gyomor számára. Reggelire ugyanis csak gabonapelyheket vagy pirítóst esznek, s az ebédre is kevés gondot fordítanak. Főétkezésnek a késő esti vacsora számít. Sok-sok zöldséget és kevés kenyeret fogyasztanak.
Érdekesnek találom a dupla csapot is a hideg és meleg víz számára, s mikor szóvá teszem, mosolyogva vallják be, hogy tulajdonképpen ők maguk sem tudják, mi értelme van két csapot fölszerelni, hisz ez inkább csak hátráltat. Ha ugyanis az ember például fogat szeretne mosni, két dolog közül választhat: vagy lefagy a keze, vagy leforrázza magát. Időbe telik, amíg rájön a helyes technikára: mindkét csapot megnyitva először a hideg, majd a meleg vizet kell a tenyerünkbe engedni, hogy a megfelelő hőmérsékletet elérjük.
Ebéd után sétálni indulunk. A célállomás egy süteményes bolt, amely az erdei út mentén egy ház oldalában található. Az üzlet összesen két négyzetméter, eladó sehol. Különböző sütemények, salátaöntetek, házilag készített dzsemek sorakoznak a polcokon, s egy papíron ez olvasható: „Kérem a pénzt a tálcára helyezni! Köszönöm.” Önkiszolgáljuk magunkat a szó legszorosabb értelmében vett önkiszolgáló boltocskában, és a pénzt otthagyva angolosan távozunk.
Mire hazaérkezünk, teaidő van. Hogy teljes legyen az angliai idill, még az eső is csendesen szemerkélni kezd. S valóban: mi mást is lehet csinálni, amikor odakint egyhangúan esik az eső, mint leülni egy jó forró tea mellé beszélgetni, s ha éppen nem lenne beszédtémánk, akkor jóízűen együtt falatozni a magunkkal hozott kekszből is.