LISSZABONI TUDÓSÍTÓNKTÓL
Óceánbolygó az expón
Szerdán, szeptember 30-án bezárta kapuit az évezred utolsó világkiállítása, a lisszaboni Expo, amelynek központi motívuma az óceánok világa és a víz volt. A portugál főváros rendezvénye nagy sikerrel zárult - mi magyarok is jól szerepeltünk.
A lisszaboni Expót jelképező állatfigura táncol a 2000-ben színre lépő hannoveri „kollegájával” Fotó: MTIAmikor 1992-ben, Amerika felfedezésének 5OO. évfordulóján Sevilla megrendezte a maga nagysikerű világkiállítását, nem sok esélyt adtak arra, hogy a rivális szomszéd, Portugália is kitalál majd valami hasonlót. Vasco da Gama indiai hajóútjának fél évezredes megünnepléséhez azonban jó alkalmat kínált egy egész világot megmozgató eseménysor megszervezése. A portugálok okos előrelátással történelmi múltjuk e jeles eseményét, a felfedezések és világhódító terjeszkedés ünneplését alárendelték egy az ENSZ által éppen 1998-ra tervezett, óceánokról szóló tematikus kiállításnak. Megszületett a szlogen: Jöjjön el Lisszabonba, és ugorjon fejest a jövőbe! - ezzel útjára indították a világkiállítás előkészületeit. Az óceán jövőnk közös kincse: e fő mondanivaló köré építették fel azt az imázst, ami az évezred utolsó nagyszabású seregszemléjére minden eddigi kiállításnál nagyobb számban vonzotta a nemzeti kiállítókat.
A kiállítás sikeres lebonyolítására eleinte nem állt rendelkezésre elegendő pénz, ám ennek ellenére nyolcmillió látogatót sikerült Liszszabonba csábítani. Ez a szám egyébként alig marad a tervezett létszám alatt. Az Expóból a rossz nyelvek szerint a legtöbbet mégsem a hazai, hanem a szomszédos spanyol turistairodák profitáltak. Ezek ugyanis a világ legtermészetesebb módján nyaralási ajánlataikat két nap lisszaboni kirándulással fejelték meg, és ezzel szállodai bevételek milliárdjaitól fosztották meg a csupán a kiállítási belépőkből és a helybeni fogyasztásból bevételt kasszírozó portugálokat. Aki viszont transzfer-turizmus helyett több napot szánt Lisszabonra, vagy később visszatért ide, az nem bánta meg.
Az érdeklődő egy, a tömegközlekedésében már XXI. századira átformált várost láthatott viszont, ami - az öntudatos és az Expo révén azonosságtudatukban is megújult helybeliek véleménye szerint - mindenféleképpen az Expo legnagyobb hozadéka. Átadták ugyanis az új Vasco da Gama közúti hidat a lisszaboni, ún. Szalma-tenger, vagyis a Tejo folyó torkolatában, amely a maga 18 kilométeres hoszszával, Dávid király hárfájára emlékeztető kábel- és merész pilonszerkezetével, no meg a nagy forgalmi dugókat oldó közlekedésszervezési újításaival nemcsak az Expo vendégeit szolgálta ki. Elkészült egy, az új budapesti metróvonal hosszával nagyjából megegyező, új lisszaboni földalattivonal is, amely nemcsak a praktikum diadala, hanem egyúttal esztétikai élmény is, valóságos ajándék a szemnek. E sorok írója, aki abban a kiváltságos helyzetben volt, hogy a Tejo folyón, metrón és vasúton egyaránt megközelíthette a világkiállítást, egy éjszakai órán több nemzet fiaival metrózott ki ide, s útitársaitól felejthetetlen reakciókat gyűjthetett be. A franciák „oh-la-lája” mellett az angol „oh, yes” még csak-csak díjazta, hogy a megállók valójában a legjobb portugál képzőművészek alkotta műtárgyak, a németek „ja, schön”-jében viszont már némi rosszallás is volt, hogy vajon ezek a bohó déliek mire herdálják el az EU közös kasszájába általuk befizetett márkamilliókat. Ezen a bosszankodáson talán csak az enyhíthetett valamit, hogy az egyik megálló nem készült el, s ez legalább okot adhatott némi fölényesen mosolygó „kultúrbosszúra”. A vasút-metró csomópont persze így is alighanem a világ legdrágább leszállóperonja marad, hacsak a „Keleti pályaudvar” névre keresztelt góc meg nem találja későbbi vasúti funkcióját.
Apropó funkció. A portugáloknak arra is volt gondjuk, hogy a kiállítás színhelyének megválasztásával szanáljanak egy lepusztult, közraktárak és közvágóhidak céljaira szolgáló egész városrészt, amely ezt követően az infrastrukturális beruházások miatt jócskán felértékelődött. A negyed fényét persze bizonyára az is emeli majd, hogy a portugál nemzeti pavilonba kiköltözik a miniszterelnöki hivatal, és a jövőben a kormányzati negyed szerepét fogja betölteni több, tényleg a jövőnek tervezett tetszetős pavilon.
Séta az Olajfa sétányonA lisszaboni Expónak persze nemcsak a témája, hanem meghatározó eleme is a víz. A Tejo folyó torkolata ehhez olyan természetes közeget alkot, hogy ezt kihasználva szinte belefolyik a vízfelületbe nem egy szellemes tematikus pavilon. Ilyen a kiállítás legnagyobb - és a zárás után is folyamatosan látogatható - attrakciója, az Óceanárium névre keresztelt gigantikus akvárium is, amelynek bárka formája (építésze az amerikai Peter Chermayeff) a kiállítás céljainak szimbolikus megfogalmazása: őrizzünk meg minél többet az emberiség számára a körülöttünk élő leggazdagabb élővilágból! Nos, ez a világ a bárkán belül egy hatalmas, központi akváriumban (alapterülete 332 m x 23 m, mélysége 7 m) hihetetlen gazdagságban tárul először elénk, majd a nagy világtengerek rendszerező elve szerint kialakított 4 medence segítségével tovább mélyíthetjük ismereteinket ichtológiából. Aki persze nem biológus szakértője a halaknak, az is talál magának látnivalót - a cápák hideg tekintetétől a kaliforniai lutrák játékosságáig -, de „kevésbé tudományosan” is elnevezheti magukat az állatokat. A nálunk a Lutra-albumok címlapjairól elhíresült családot például a jó portugálok némi jóleső nemzeti iróniával nagy futballistájuk, valamint fado-énekesük után Eusébiónak, illetve Amália Rodriguesnek keresztelték el, de nem kímélték az operacsillagokat sem: a testes tengeri sügér a Pavarotti, a csuklyás rája pedig a Maria Callas közkeletű ragadványnevet kapta.
Az akvárium mellett a legtöbb látogatót az „Ismerkedés a tengerekkel” pavilon vonzotta, amelynek nevében az ismerkedés korántem költői túlzás. Mint a tengerfenék-kutató szakemberek elmondták, mégiscsak elgondolkodtató és viszszás jelenség a tudomány világában, hogy miközben egyre közelebb jutunk az égitestek, így legutóbb a Mars felszínének megismeréséhez, az élet egyik forrásának, a mélytengereknek a feltárásához és feltérképezéséhez még szinte hozzá sem fogtunk. Ezért ez a kiállítás egy kis víz alatti „sétára” invitál, és bemutatja a vízi világot a tengerparttól a Mariana-árokig, teljes keresztmetszetében.
Középpontban a víz: a tengerparttól a Mariana-árokigAki persze a vízre rálátni akart, s nem elmerülni benne, ezt is megteheti: libegő kabinokban vagy léghajóval a folyó fölé repülve szemrevételezheti a kék végtelen árnyalatait. Ha megéhezik, liftre szállhat, és az EU pavilon vitorláshajót formázó szerkezetének - elvégre mindannyian „egy csónakban utazunk!” - „árbocán” az égbe emelkedve az árbockosár-étteremben ehet, ugyancsak gyönyörű körpanoráma felett lebegve.
Persze a víz jelen van mindenütt, a Garcia de Horta botanikus kert óriásvízesésétől a szinte mindenütt kiállított aquamobilokig, a sétányt övező vízkilövellő óriáskúpoktól a csatornákig, ahol a mesterséges hullámok mind-mind arról gondoskodtak, hogy hűtsék és barátságosabbá tegyék Lisszabon forró nyári melegét.
Az őszbe forduló kapuzáráskor - lett légyen bármilyen az idő - a legnagyobb rohamot a portugál nemzeti pavilonnak kellett kiállnia, ahol a portugál felfedezések és gyarmatosítás művelődés- és hajózástani történetét a kiállító házigazdák egy negyedórás film virtuális terében mesélték el. Így a látogató is részese lehetett az utazásnak, karavellára szállhatott, és megtehetett egy nem mindennapi, tájfun zaklatta hajóutat Indiából Japánba. A felfedező-hódító alakja ezúttal azért sikerülhetett nemzeti pátosztól mentesre, mert a megelevenedő képkockákon nem úgy mutatták be a tengerek hőseit, ahogyan azt a portugálok látták, hanem ahogyan a japánok a korabeli művészi namban-ábrázolásokon.
A magyar pavilon
A magyarok az Ens folyón túli vidéket már más, idegen világnak tartották, s ez az „Ober Ens” idővel a népmesékben Óperenciává változott. Mit mondjanak hát most, amikor éppen a tengerekről, sőt a végtelen óceánokról, mint a jövő közös - és közösen megőrzendő - kincséről tartottak ún. tematikus világkiállítást? Nos a válasz az, hogy - Ady verscímével - az értől az óceánig lehet nyomon követni a vizet, s ilyenből már nekünk is bőven akad, termálvizektől a Balatonig, kis pataktól a széles Dunáig. A magyar pavilonnak különösen nagy sikere volt ezen az expón, mert egy fiatal építészcsoport szellemes ötlettel egy középkori vízimalmot álmodott a kiállítótér közepére, amely ráadásul, ha taposták, működött, és kerekeivel vizet forgatva, forgantyút meg csappantyút mozgatva pecsétet nyomott a látogatók „expo-útlevelébe”. Az expónak talán túlságosan is már a XXI. századra szabott fazonjában üdítően hatott, hogy a virtuális meg komputer rajzolta világok elidegenedett közegében valakinek eszébe jutott, ami legutóbb a játékgyártóknak is, hogy az elemes, csillogó-villogó, de mesterséges ajándékoknál mennyivel jobban örül a gyermek a természetes anyagból való fa építőkockának. Így aztán, akár hiszik, akár nem, a szomszédos japán pavilonból jártak ki vendéget fogni azok közül, akik már elunták a sorbanállást a magyar pavilonba, és nem fordítva.
Az Expón júniusban magyar napot, szeptember közepén pedig Budapest-napot is tartottak - Göncz Árpád köztársasági elnök is megtisztelte jelenlétével -, amelyen nagy sikerrel léptek fel hazai művészek a központi „Nemzetek Forgószínpadán”.
Az Expo folytatódik…
Mindazoknak, akik nem láthatták a magyarok kiállítását, némi vigasz, hogy ezúttal elmaradt a Lepkeház-kontra-Makovecz-tornyok építészeti (és politikai) vita, mint legutóbb Sevilla apropóján, és hogy a legsikeresebb kiállítási tárgy, a híres vízimalom végül is hazakerül Esztergomba.
Annak pedig, aki kapuzárás után látogat el Lisszabonba, egy jótanács: el ne kerülje a XVI. századi portugál építészet lisszaboni gyöngyszemét, a Jeromos-kolostort, sőt ha teheti, térjen is be ide. Garantáltan nagy élményben lesz része, ha meglátogatja a Bill Gates tulajdonában levő Leicester-kódex kiállítást, hiszen mindaz, amit a XX. századi ember az ezredvég technikai haladásának csúcspontjaként most felvonultatott, visszaköszön a reneszánsz „futurológus”, Leonardo da Vinci rajzain, a tanktól a helikopterig, az ejtőernyőtől a tengeralattjáróig.
Aki pedig otthon várja be, hogy a világ leggazdagabb emberének tartott Gates magángyűjteményének lapjai hozzá is szóljanak, elgondolkodhat azon, hogy nemcsak a múltunk, hanem a jövőnk is mennyire egy és egységes azáltal, hogy körülvesznek minket - mint a földet - a tengerek. Ráadásul a távolból nézve, egy égi perspektívából, lehet, hogy az általunk Földnek nevezett golyóbis nem is földből van, hanem valójában egy forgó óceánbolygó. (R. I.)
