LAUDANCSEK KATALIN
Ukrajna csendes ereje

Az oroszországi válság következményeként úgy tűnik, elmozdult a hatalom súlypontja a Független Államok Közösségében. A Moszkvából kiábrándult, volt szovjet államok és a Nyugat közös támogatottjaként Ukrajna készül átvenni a vezető szerepet. A nagybirodalmi illúzióktól mentes kijevi vezetés a Kommerszant című hetilap megállapítása szerint a többség számára sokkal elfogadhatóbbnak tűnik, mint az általános válsággal küszködő Oroszország.

Katonai díszszemle Kijevben. Jól helyezkednek    Fotó: Kommerszant

A szeptember 24-re kitűzött jaltai FÁK-csúcstalálkozót elnapolták. A Kreml - arra hivatkozva, hogy még nem alakult meg a végleges kabinet - levélben kérte meg a résztvevőket az időpont későbbre halasztására. Ez azonban most nem ment olyan simán, mint régen: az eddig megszokott automatikus jóváhagyás helyett többen határozottan ellenálltak. A helyzet már-már a lázadás kategóriáját súrolta. A találkozót végül is sikerült elhalasztani, de nyilvánvalóvá vált, hogy többé nem Moszkva viszi a prímet, úgy tűnik, véget ért a posztszovjet térség feletti háborítatlan uralkodás korszaka. A FÁK államai közül többeket egyesítenek mostanában bizonyos közös érdekek; az egyik ilyen közös cél az orosz fennhatóság megszüntetése. Ukrajna pedig - mint olyan ország, amely nincs leterhelve nagybirodalmi illúziókkal, továbbá nincs „fasírtban” egyetlen más FÁK-állammal sem - a többség számára sokkal bizalomgerjesztőbb vezetőnek tűnik, mint Oroszország. Éppenséggel az ő vezető szerepének elismerése lett volna a jaltai találkozó egyik programpontja, erre viszont még nincs felkészülve a válsággal és hatalmi harcokkal küszködő Kreml.
Ukrajna hatalomátvételének előzményei még tavaszra nyúlnak viszsza. Már akkor olyan átrendeződések, személycserék történtek, amelyek által Oroszország elkezdett kiszorulni a kormánykerék mellől. Borisz Berezovszkij, az ismert oligarcha Jelcin elnök akarata ellenére kapta meg az Államok Végrehajtó Tanácsának elnöki posztját. Amellett, hogy több más, kulcsfontosságú posztot kénytelen volt átengedni, Oroszország belement abba is, hogy újra átvizsgálják, sőt szükség esetén megreformálják a FÁK szervezetét.
Ukrajna eközben nem vesztegette az időt, hét év óta először katonai díszszemlét rendezett Kijevben. A Nyugat megbizonyosodhatott arról, hogy ha az ország már nem is rendelkezik a „világ harmadik legnagyobb atomhatalma” megtisztelő pozíciójával, azért rakétája és tankja akad bőven. Ebből kifolyólag pedig valószínűleg képes lesz szükség esetén betölteni Moszkva eddigi szerepét a birodalom problémás pontjain, illetve amolyan biztonsági kordonként is működhet abban az esetben, ha Oroszországban elszabadulnának az indulatok. Ezek után nem is csoda, hogy a parádét követően sorra csörögtek a telefonok, és egyik nyugati államfő a másik után biztosította Ukrajnát afelől, hogy kész támogatni „függetlenségi és területmegőrzési” törekvéseit. A szavakat tettek is követték. Szeptember elején, azután, hogy Moszkva nem kapta meg a soron következő segély-hitelt, Kijevnek 2,2 milliárd dollárt utalt ki a Nemzetközi Valutaalap. Nem sokkal később már jött is a következő dollárküldemény, ezúttal a Világbanktól. Az Európai Fejlesztési és Újjáépítési Bank pedig nemcsak megerősítette eddigi ukrajnai segélyprogramjait, hanem még újabbakat is kilátásba helyezett. A politikai indítékok elég nyilvánvalóak, mivel Ukrajna gazdasága nem sokban különbözik az orosztól. A legnagyobb különbség köztük az, hogy míg Moszkva negatívan reagál a NATO terjeszkedésére, addig Kijev rendszeresen kinyilvánítja csatlakozási szándékát az észak-atlanti szövetséghez. A Nyugatnak ez imponál; támogatásuk pedig az eddig bizonytalankodó FÁK-államokat is Ukrajna mögé sorakoztatja.
A siker mértéke még Kijevet is váratlanul érte. Igaz, valami ilyesmi volt a célkitűzés, csupán a forgatókönyv volt más. Ennek megfelelően hívtak meg Leonyid Kucsma elnök 60. születésnapjára több „azonosan gondolkodó” vezetőt: Eduard Sevarnadzét, Gejdar Alijevet, Iszlam Karimovot. Borisz Berezovszkij pedig elhozta magával Viktor Csernomirgyint - mint reménybeli miniszterelnököt (netán elnököt). Az ő személye garantálni látszott a jövőbeli „testvéries” hatalommegosztást Ukrajna és Oroszország között. Azonban a válság közbeszólt, és Csernomirgyin eltűnt a nagypolitika színpadáról. Berezovszkij pedig, mint gyakorlott játékos, gyorsan irányt váltott. Ezentúl kimondottan Ukrajna érdekeiért iparkodott, többek közt felvetette, hogy Oroszország mondjon le az úgynevezett konszenzus-elv gyakorlásáról a FÁK döntéshozásai során. (Ezzel pedig Moszkva elesne az így leplezett vétójogától.) A vezető szerepből való kiszorulás nemcsak morális, hanem jelentős gazdasági veszteségekkel is jár. Oroszország tekintélyét és súlyát a külföldi tőke szemében ugyanis éppen az adta, hogy gazdaságától sok más posztszovjet állam jóléte is függött, így a nyugati segélyek nagy része hozzá futott be. Az új helyzetben ezt el lehet felejteni: az első helyet ebben is Ukrajna foglalta el. Elkerülhetetlen a külföldi tőke kiáramlása is Oroszországból, bár nyilván ez nem egyik napról a másikra fog megtörténni, hiszen a befektetőket sokévi munkájuk köti oda. Nem kizárt, hogy némelyek azért ott maradnak, és elfoglalják az eltűnt konkurencia pozícióit, mindezt azonban már csak saját kockázatukra tehetik, nem lesz mögöttük államuk támogatása és garanciái. A garanciák más beruházásokra irányulnak, ilyen például az a terv, amely szerint Ázsián és a Kaukázuson át Európába jutattnák majd el a kaszpi olajat és földgázt - mindezt Oroszország kikerülésével. Ez ismét igen érzékenyen érinti Moszkvát: egyrészt Ukrajna energia-ellátása függetlenné válik, másrészt a nagyszabású európai-amerikai beruházások is elkerülik, nem is szólva az új szállítási útvonal várhatóan mesés hasznáról.
A válságtól gyötört Oroszország számára így nem sok választás maradt: vagy hatalmi törekvéseiről lemondva újra átvizsgálja a FÁK államaihoz való viszonyát, józan gazdasági alapokra helyezve azt, vagy hét évvel a Szovjetunió megszűnése után valósággá válhat az Oroszország nélküli FÁK.