MAKKI MARIE-ROSE FITOS MARIANN
Jó szóval oktasd

A szavak jótékony, illetve káros hatása végigkísér minket egész életünkön. Énképünk megformálásában a környezetünkben élő, számunkra fontos személyek szavai alapvető szerepet kapnak, ezek a személyek azonban nem mindig a tényekre támaszkodva fejtik ki véleményüket, sokszor egyszerűen „beleszületünk” az elképzeléseikbe.

Apa és fiai. Csak a medve van „beskatulyázva”    Fotó: Somorjai L.

A beskatulyázás bizonyára sokak számára ismert jelenség. Már a születésünktől fogva különböző mértékben mindannyiunk életét végigkíséri, sőt újabb kutatások arra utalnak, hogy már fogantatásunktól kezdve hat ránk. Egyes pszichológiai vizsgálatok ugyanis bizonyították, hogy a gyermek (a felnőtt) személyiségének állapota nem független attól, hogy édesanyja hogyan viszonyult hozzá már a várandósság idején. Az elvetettség érzése például összefüggésbe hozható azzal, hogy az illető esetleg nem kívánt gyermekként jött a világra. A szülők, a családunk, majd az óvónők, a kortársak rólunk alkotott véleménye annál erőteljesebben határozza meg énképünket, önértékelésünket, minél kisebb korban szembesülünk vele, illetve minél kialakulatlanabb a személyiségünk. Többnyire kisiskolás korra erősödik meg az énképünk annyira, hogy egyes személyiségvonásainkról kialakult elképzeléseinkben már nehéz megingatni bennünket - megerősíteni viszont annál könynyebb. Nem mindegy tehát, hogy mit mondogattak nekünk és rólunk otthon, az iskolában, és később sem közömbös, hogyan ítél meg bennünket a házastársunk, a kollégánk, a főnökünk. Környezetünk véleménye erősen befolyásolja önértékelésünket, képességeinkről alkotott elképzeléseinket, s ezáltal jövőbeni teljesítményeinket is.
Beskatulyázásról akkor beszélünk, amikor a megítélés egyoldalúan negatív, illetve rosszindulatúan általánosító módon történik. Bármennyire is úgy tűnik, hogy legtöbbünk épp eleget szenvedett már tőle, úgy látszik, ennek a szemléletmódnak a helytelen volta mégsem tudatosul bennünk annyira, hogy ne követnénk el újból és újból ezt a hibát - akár a saját gyermekeinkkel szemben is.
A sokat hangoztatott negatív vélemény vagy elutasítás hatása a személyiségképen keresztül a teljesítményre vagy a viselkedésre a pszichológusok előtt régóta ismert jelenség. A szakirodalom pygmalion-effektusként, vagy önmagát beteljesítő jóslatként emlegeti azt a jelenséget, amikor a környezet pozitív vagy negatív elvárásainak megfelelően alakulnak az érintett személy vagy csoport megnyilvánulásai. A beskatulyázás, a társadalmi címkézés, illetve az előítéletek működését hosszú évtizedek óta sokféle módszerrel vizsgálták mind a pszichológusok, mind a szociológusok. Itt érdemes zárójelben megjegyezni, hogy az embertársainkról alkotott különböző negatív előfeltevések nem azonosak az előítélettel. Az előítéletek - Heller Ágnes szavaival élve - rendkívül merev túláltalánosítások, amelyeket másodlagos, jelentéktelen vonások túlzott felnagyítása jellemez. Az előítéletek makacsul és következetesen ellenállnak az igazságnak, nem változnak sem észérvek, sem információk hatására. A beskatulyázásról ellenben elmondható, hogy nem reagál ennyire mereven a pozitív információkra, tapasztalatokra, és nem annyira csoportokra, mint inkább egyénekre irányul.

A tanári elvárás hatása a diák teljesítményére

Az önmagát beteljesítő jóslat egyik legjellegzetesebb megnyilvánulási terepe a család mellett az iskola. Cserné Adermann Gizella „Az önmagát beteljesítő jóslat a pedagógiában” című munkájában (Bp., TKK 1986.) számtalan kutatást említ e témakörben. Itt csak egy általa leírt amerikai kutatásra utalnánk, amely jól példázza mind a negatív, mind a pozitív hozzáállás eredményes szerepét a nevelésben. A szóban forgó vizsgálatba bevont első osztályos tanítókat egy teszt alapján két csoportra osztották. Az egyik csoport tagjai hittek abban az amerikai pedagógusok körében elterjedt nézetben, miszerint a lányok hamarabb tanulnak meg olvasni, mint a fiúk. A másik csoport tagjai viszont úgy gondolták, hogy e téren egyformák a nemek esélyei. A vizsgálatban résztvevő tanítók tanítványait az iskolaév elején és végén megvizsgálták egy megfelelő teszt segítségével. A kutatók azt találták, hogy a lányok gyorsabb olvasástanulásában reménykedő tanítók fiútanítványai sokkal alacsonyabb teljesítményt nyújtottak év végén, mint lánytársaik. Az olvasás tanulással kapcsolatos közhiedelmet elutasító tanítók fiú- és lánynövendékeinek eredményében viszont számottevő különbséget nem sikerült felfedezni.
Ez és az ehhez hasonló megannyi kísérlet tapasztalatai természetesen nemcsak a tanár-diák kapcsolatra érvényesek, hanem a szülők és gyermekek viszonyáról is sokat elárulnak. Az előbb vázolt kísérlet során a kutató azt mutatta ki, hogy a gyermek számára fontos véleménnyel bíró felnőtt előfeltevését, vélekedését szavakkal és metakommunikációs eszközökkel (arckifejezéssel, gesztusokkal) juttatja a gyermek tudomására, akaratlanul is. Jelen esetben egy nemek szerinti különbségtételről volt szó, de ugyanígy működik az egyes gyermekek személyiségéről alkotott minden benyomás, elvárás mechanizmusa. Mindez egy bizonyos határig természetes folyamatnak tekinthető: a személyek közti mindennapi érintkezés elképzelhetetlen lenne az egymásról való előfeltevések megalkotása nélkül. A kérdés az, hogy mennyire törekszünk tudatosan arra, hogy a másikról alkotott képünk korrekt, tehát megfelelően árnyalt és a saját tapasztalataink által megalapozott legyen, különösen az ennyire fontos kapcsolatok során. Az iskolai kísérletek (is) megmutatták, hogy a tanárok véleményalkotása a gyerekekről nem annyira tudatos, mint inkább beidegződött folyamat eredménye: rendívül meghatározó - hosszú távon! - a gyermek külseje, beszédkészsége, szociális háttere, modora, sőt a neve által keltett első benyomás. Ez az első benyomás többnyire a legkevésbé alapul a gyerek valóságos értelmi képességein, sokkal inkább érzelmi (szubjektív) jellegű. Jellemző, hogy ez az érzelmi viszonyulás beépül az elvárásokba, és befolyásolja a gyermekkel való kapcsolat minőségét és mennyiségét - végső soron pedig a tanuló énképét, önbizalmát és így iskolai teljesítményét is. Kedvező elvárások esetében ugyanis a pedagógusok önkéntelenül jobb tanulási feltételeket teremtenek az adott tanulók számára azzal, hogy több figyelmet szentelnek nekik, gyakrabban meghallgatják, megerősítik vagy korrigálják válaszaikat.
A kutatók megfigyelték, hogy a „beskatulyázott” diákok tudják, hogy nehéz kitörniük ebből a helyzetből, s ennek megfelelően is viselkednek. Azt is kimutatták, hogy a tanárjelöltek és a kezdő nevelők általában optimistábbak a várható iskolai eredmények előrejelzésében, és nem nagyon veszik figyelembe a gyerek szociális környezetéből fakadó hátrányokat. A cigánysággal kapcsolatos negatív attitűd például több éves pedagógiai tapasztalat után jellemző, mikor a tanárok már sokkal jobban ismerik és érzékelik az eltérő családi miliőből származó hátrányokat. Ennél a pontnál érdemes utalni egy összetett problémára, amellyel régóta foglalkoznak a szakemberek. Nevezetesen arra, hogy az iskola, mint olyan - minden pozitív törekvés ellenére - lényegében konzerválja a társadalmi (kulturális, szociális) különbségeket.

A kisgyerekek énképéről

Az eddig leírtakból kitűnik, hogy a gyermek rendkívül érzékeny a pedagógus és a szülő vele kapcsolatos bármilyen megnyilvánulására. Előbb-utóbb felfogja, hogy nevelője milyen teljesítményeket vár tőle, és bizonyos mértékben igazodik ezekhez az elvárásokhoz. Gyermekpszichológusok körében ismert az a hazai vizsgálat, amikor csecsemőkortól kezdve évekig figyelemmel kísérték számos gyerek fejlődését. Az évek során az volt a tapasztalat, hogy a szülői elvárások, előfeltételezések a csecsemő majdani képességeit és személyiségét illetően gyakorlatilag rendre beigazolódtak.
Dr. Páli Judit pedagógiai szakpszichológus, az ELTE fejlesztőpedagógiai képzésének tanára e téma kapcsán többek között azt tartotta fontosnak megemlíteni, hogy amikorra a gyerek megérti a beszédet, addigra a gesztusokból már sok mindent megértett a feléje irányuló érzelmekre vonatkozóan. Számára mindenkor a viselkedés „üzenete” az elsődleges: akkor is inkább a gesztusoknak hisz, ha azok nincsenek összhangban a szavakkal. Ezért a szülőnek nagyon kell ügyelnie arra, hogy magatartása minden szempontból egyértelmű legyen a kicsi számára. A gyerek határozott éntudata három éves kora körül kezd kialakulni. Ez egy rendkívül érzékeny időszak, amikor a saját magáról kapott információkat - egy elsődleges szinten - elkezdi magában összerendezni. Ebben a korai stádiumban különösen fontos, hogy a gyerek a személyisége egészére vonatkozóan folyamatos pozitív értékelésben, elfogadásban részesüljön, de egyúttal a konkrét helyzetekben egyre több eligazítást, korrekciót is kapjon. Fontos alapszabály, hogy mikor a kicsi viselkedését korrigáljuk, akkor ennek mikéntje igazodjon a gyerek értelmi képességeihez: nem kellenek hosszas magyarázatok, valamint az apróság múltbeli esetekre való emlékeztetése sem célszerű, hiszen a kisgyerek nagyon is a jelenben él és gondolkodik. Négy-öt éves kora után kezd képessé válni az időben való következetesebb gondolkodásmódra. A szülőnek azonban soha nem szabad türelmetlennek lennie, hanem a gyereket „személyre szabott” nevelésben kell részesíteni. Be kell kombinálni tehát az alkati adottságokat is: egyik gyereknél később, a másiknál esetleg előbb alakulnak ki az összerendezett viselkedés elemei, ez gyakran vérmérséklet kérdése is.
Fontos, hogy még a valóban problémás alkatú gyereknél se a személyiségére, hanem mindig a konkrét cselekedetére vonatkozzon a bírálat. Ellenkező bánásmód - mondjuk a lassúbb gondolkodású gyerekeknél - önértékelési zavart, kudarckerülő magatartást, önállótlan, bizonytalan személyiséget eredményezhet. Olyan szülőkről van szó ilyen esetekben, akik a maguk képére akarják formálni a gyereküket, és nem fogadják el, hogy a gyerek különbözik tőlük. Így a gyerek az énképét érintő állandó, sokszor igazságtalan megítélés áldozata lesz. Ehelyett arra kellene törekednünk, hogy minden lehetséges módon kimutassuk felé: alapvetően értékeljük és elfogadjuk őt, minden hibájával és erényével együtt. A hibáit lépésenként kell nyesegetni, megdicsérve közben minden pozitív eredményt, amelyet saját magához képest elér.
A serdülő-, illetve kamaszkorban a szülőnek egy sokszínű, árnyaltabb képet kell a gyermek felé közvetíteni: az erősségei hangsúlyozása mellett reális képet kell adnia a gyenge oldalairól is. Mindez a pályaválasztás idején különösen előtérbe kerül. Megfelelő önbizalom és önismeret kialakulása nélkül meghiúsulhat a nevelés elsődleges célja: a gyerek önálló, életképes felnőttként való szárnyra bocsátása.