Vissza a tartalomjegyzékhez

TIHANYI PÉTER
Találkozás Shenker Benjámin BMX világbajnokkal

- Mikor először láttalak kerékpározni, nem hittem a szememnek. Négy-öt méter magasan a levegőben kerékpárral hátraszaltóztál.
- Ezeknek a világbajnokságoknak pont ez a lényege, hogy minél több, minél szebb szaltót, csavarokat, trükkös variációt csináljunk a kerékpárral a levegőben.
- Hogyan zajlik egy ilyen világverseny?
- Elvileg bárki nevezhet 15-16 éves kortól akár 30 évesig. Amerikában és Németországban van pár 30-32 éves BMX-es, azok profik, és ebből élnek. Több kategória van minden nagy versenyen, korosztályok szerint is, meg aszerint is, hol csinálod. Tehát talajon, vagy félcsőben, vagy kisfélcsőben. Én mostanában kisfélcsőben szoktam indulni, ez az, amit te is láttál.
- Hány percesek a versenyek?
- Egy perctől maximum két percig tart, de a két perc már óriási idő. Nagyon hamar kifullad az ember a félcsőben egy perc alatt is. Tavaly a világbajnokságon másfél perc volt a futamidő, én leálltam egy perc után, kicsit pihentem, és utána mentem tovább. Van olyan félcsőverseny, ami háromszor negyvenöt másodperc, közte kis szünetekkel, mert csak így lehet kibírni.
- Kik vannak a zsűriben?
- Mind biciklisek, nagyrészt bajnokok. Ha a jelentősebb versenyeken az első háromban benne vagy, megjelölheted, hogy akarsz-e pontozni.
- Akár tizenhét évesen is bekerülhet valaki egy zsűribe?
- Igen, én is pontoztam már, nem is egyszer. Annyi megkötés van, hogy saját korcsoportúak nem zsűrizhetik egymást. Úgy szokott lenni, hogy öt pontozó van, akik általában biciklisek - tehát győztes BMX versenyzők -, egy hatodik embert pedig a közönségből hívnak pontozni, hogy vajon ő hogyan látja.
- A forgások, szaltók nehézségi foka a döntő, vagy a látványosság?
- Mind a kettő. Vannak olyan versenyzők, akik nagyon régóta bicikliznek, nem csinálnak olyan nehéz és bonyolult trükköket, de amit csinálnak, az fantasztikusan látványos. Olyan magasan és szépen pörögnek a levegőben, hogy öröm nézni. És közben a kerékpárjukat is forgatják a tengelye körül. Ők mindig ott vannak az első három között.
- Mi az, ami izgat téged ebben a sportban, miért csinálod? Az izgalom, a veszélyhelyzet vonz, vagy a sport extrémitása? Vagy fönt a levegőben a kerékpárral valamilyen különleges szabadságélményt élsz át? Vagy csak egyszerűen jó dolog győzni?
- Amiket mondtál, az mind benne van. De amiért igazából nagyon szeretem csinálni, az más. Azt tudnod kell, hogy én hat-hét éve napi két-három órát kerékpározom, erdőben, hegyek között, a Hősök terén, vagy bárhol. Ezt a pár órát semmiért nem adnám oda. A biciklizés már régóta egy olyan valami nekem, ami teljesen kikapcsol, felfrissít és feltölt. Teljesen ki tud szakítani a hétköznapokból, a napi pitiáner helyzetekből. Én egyébként is egy nyugodt srác vagyok, de mégis olyan érzésem van sokszor - pláne, ha szép, napsütéses idő van -, mintha átmosná ez a pár óra az agyamat, szívemet, mindenemet.
- Beszélj még erről!
- Sokszor van úgy, hogy kerékpározás után jobban átlátom a dolgokat. Egyszerűen élesebben fog az agyam. Látom, hogy mit kéne csinálnom, mit és hogyan döntsek. Olyan is sokszor volt már, hogy egy-két órai kerékpározás után elmúlt a fejfájásom, rossz kedvem, mindent könnyebbnek és szebbnek láttam. Mintha fizikailag is kicseréltek volna. A másik dolog, ami izgat, az az a kihívás, amit a felkészülések és a verseny jelent számomra. A türelmem, az állóképességem, az akaraterőm hatalmasat fejlődött ezekben az években. Egy új trükköt, egy új forgást a levegőben kigyakorolni, ez több hónapos kemény munka. Kihívás alatt én azt értem, hogy látsz egy gyönyörű pörgést a levegőben, amire azt gondolod, hogy ezt te nem fogod tudni megcsinálni. Aztán elkezded gyakorolni. Már két hónapja csinálod, és semmi. Úgy tűnik, hogy nem fog öszszejönni. De nem adod fel, nem csüggedsz el, tovább csinálod. És a harmadik hónapban valami történik, és egyszer csak megvan, sikerült. Sőt, a negyedik hónapban a saját fantáziád, képességeid szerint még meg is variálod valamivel, amit csak te tudsz. Ha elég ügyes, elég kitartó vagy, szinte nincs határa az egyéni variációknak.
- Ezek szerint van olyan forgáskombináció, vagy trükk, amit csak te tudsz megcsinálni az egész világon?
- Biztos, hogy van. Ez persze gyorsan változik, mert amit ma én tudok a világon egyedül, azt holnapután a világ valamelyik pontján más is meg tudja esetleg csinálni. Lehet, hogy Dél-Amerikában, Berlinben, vagy Ausztráliában van egy srác, aki pont úgy ugrik meg valamit, ahogy én, csak éppen nem tudunk egymásról.
- Mi van az esésekkel? Nem veszélyesek? Most is éppen sérült vagy.
- A többiekhez képest keveset esek. Ez valahol baj is, mert ha tanulok valami újat, akkor szeretek benne elesni, mert akkor már tudom, hogy ebből nagy bajom nem lehet. Naponta olyan 30-35-öt esek. Hála Istennek, egy páran olyan szinten vagyunk, akik úgy esünk, hogy nem törjük szét magunkat. Szóval, ez a harminc esés naponta olyan, hogy lerakom a lábamat, és elcsúszom. Ebből mondjuk egy kezdő eshet olyat, hogy komoly baja lesz belőle. De én már megtanultam esni. Lehet, hogy rondán néz ki, bukfencezem, meg kavarodom mindenfelé, de egyáltalán nem vészesek. Türelem, gyakorlás és rutin kérdése. Na jó, én ezt a hetedik éve csinálom. Van most lenn a Görzenálban egy srác. Még csak egy-két éve kerékpározik, és már állandóan trükközni akar a levegőben. Na, ő úgy esik, hogy állandóan összetöri magát. Hiába mondjuk, hogy ne csinálja, pár évig még csak tekerjen, csak szokja a kerékpárt. Sok-sok éves rutin és gyakorlás kell ahhoz, hogy valaki a levegőbe menjen. Ezeket a fázisokat nem lehet kihagyni vagy átugorni. Nekem az vált be, hogy az esés után azonnal fölállok. De azonnal. Ez pszichésen is jót tesz. Így nem megy el az önbizalmam sem. Van, aki hosszú percekig ott marad a földön az esés után, és szinte sajnáltatja magát. Én ezt nem tudnám csinálni.
- Ezzel az életben is így vagy?
- Igen. Ezt nagyon jól tudom kamatoztatni, bármilyen problémám, vagy bajom van, vagy valami rossz dolog ér, egy napnál nem hagyom tovább, hogy ez rajtam legyen. Egyszerűen fölállok belőle, lerázom magamról, és tovább megyek. Ezt nagyon megtanultam. És bevált.
- Most mégis eltörted a bokádat.
- Hát, ilyesmi azért ritkán fordul elő velem. Most a bokavédő sem segített.
- Hogyan történt?
- Sima, egyenes talajon voltam, aztán egy ugratóra mentem, fölrepültem a levegőbe, és négy-öt méter magasan hátraszaltóztam. De sajnos valahogy túlforogtam, egy fél fordulattal többet csináltam. A levegőben már éreztem, hogy gáz lesz, és még fönt eldobtam a biciklimet, nehogy az is rám essen. A sarkamra és a hátamra érkeztem.
- Most is azonnal fölálltál?
- Igen, abban a pillanatban. Pedig a bokám tört el, de azt akkor nem is éreztem, csak a hátam fájt.
- Az nem zavar, hogy ezek az extrém sportok (BMX, gördeszka, körkori stb.) nem olyan népszerűek és ismertek, mint a tenisz vagy például az úszás?
- Nem, egyáltalán nem. Sőt, számomra ez pont így kellemes. Valóban örömöt, szórakozást és kikapcsolódást jelent. Nincs edzőm, nincs menedzserem, tulajdonképpen egymást tanítjuk. Ha óriási lenne a tét, valószínű, nagyon kéne „nyomulnunk” egymás ellen. Úgy még az is lehet, hogy kedvem se lenne hozzá.
- Nemrég egy sportoló barátom azt mondta, hogy az extrém sportokat űző srácok sokszor elvált vagy alkoholista családból kerülnek ki. Sokan itt találják meg a kitörési pontot. Sokan csak itt kapnak szeretetet vagy elismerést.
- Én is sok biciklist ismerek, aki azért biciklizik, hogy ne kelljen otthon lenni, mert a szülők isznak, veszekszenek és verekednek. Sok bringásnak és görkorisnak vannak elvált szülei. Ez is igaz. Én ezeket a srácokat nagyon respektálom és tisztelem, hogy ilyen családi háttérrel is nagyszerű eredményeket tudnak elérni. Nem teng-leng az utcán, nem szipózik, vagy iszik, hanem kijön a Görzenálba, és keményen gyakorol, küzd a bringájával vagy a görkorival. És egyszer csak győztes lesz.
- Te szeretsz otthon lenni?
- Nekem csodálatos szüleim vannak.
- Szereted őket?
- Igen.
- Ők is téged?
- Igen, nagyon. Anyukám belgyógyász, reumatológus, apukám angol nyelvű lektor. Van még egy huszonhárom éves bátyám is. Ő egy kis ideig külön lakott, de most visszaköltözött. A családunkban, hála Istennek, elég nagy szeretet van egymás iránt, mindenki szeret mindenkit, de ezt nem nagyon hangsúlyozzuk, nem nagyon beszélünk erről, de mindnyájan érezzük. Szerintem főleg ez az oka annak, hogy én ilyen kiegyensúlyozott, viszonylag harmonikus srác lettem. Szóval..., szeretek haza menni..., szeretek otthon lenni.
- És mi leszel, ha nagy leszel, Beni bácsi?
- Orvos szeretnék lenni. Mondjuk se tavaly, se az idén nem sikerült a felvételi, de nem adom föl, jövőre is megpróbálom. Szeretek rajzolni, festeni is, de festő úgysem lesz belőlem. Orvos azonban még bőven lehetek.
- Különben, valóban egy kiegyensúlyozott, harmonikus, sőt egy kicsit romantikus srácnak tűnsz.
- Lehet, hogy így van. Az biztos, hogy nincs olyan ember, akit utálnék, gyűlölnék. Tudtommal ellenségeim sincsenek. Ismerek például egy görkorcsolyás fiút - akit különben nagyon kedvelek -, aki valahol teljesen az ellentétem. Ő az „igazság”, nevében mindenkinek mindig megmondja a véleményét. Emiatt nagyon sokszor teljesen feleslegesen megbántja az embereket. Még a barátait is. Állandóan csak sértéseket okoz mindenkinek. Nem is nagyon kedvelik őt emiatt. Különben egy jó srác. De én úgy gondolom, hogy ha valaki megbánt valakit, és mondjuk az a megbántott fél ezt meg is bocsátja neki, az a seb, amit okozott, sokkal mélyebb, mint ami látszik kívülről. Én ilyenkor inkább „lecsípek” az igazságból, vagy egy kicsit füllentek, minthogy megbántsam. Nekem baromira fontos, hogy szeretett légkörben legyek otthon is, és a barátaim között is. Ezt sokszor az igazságnál is többre tartom. Súlyosan megbántani, megalázni - akár egy rossz embert is - szerintem nem szabad. Mert biztosan benne is van valami, ami jó, és ezzel azt a jót is elvenném tőle.
- Tizenkilenc éves srácot nem hallottam még így beszélni. Te most... elpirultál?
- Lehet, szoktam néha, de nem szégyellem. Képzeld el, a barátnőm egyfolytában el tud pirulni. Emiatt nagyon sokat cikizik őt, de szerintem ez az egyik legjobb tulajdonsága. Aki el tud pirulni, az már nekem egy szimpatikus ember, mert azt sugallja, hogy maximálisan őszinte abban a pillanatban. Meg hogy van még szíve, nem kérgesedett még el. Sajnos mostanában egyre több póker arcú ember van.
- Szereted a barátnődet?
- Nagyon! Nagyon-nagyon.
- Mondd, a barátnőd nem féltékeny arra a két-három órára, amit te minden nap a kerékpároddal töltesz?
- Nem, nem féltékeny, azért nem, mert ő meg nagyon komolyan vívott. Amíg ő vívott, addig én kerékpároztam. Ott volt az ország két-három legjobb kardozója között. Tudja mit jelent a sport.
- Te nem tűnsz egy nagy diszkós srácnak. Vagy tévedek?
- Nem, nem is vagyok az. Lehet, hogy a kerékpározás miatt, nem tudom. Persze én attól is rosszul vagyok, ha egy szórakozóhelyen egy félrészeg fiú és egy félrészeg lány - akik láthatóan akkor ismerkedtek össze - csókolózni kezdenek. Mikor ilyet látok, olyan érzésem van, mintha szíven ütne valaki. Én teljesen ellene vagyok az ilyen felszínes, egy éjszakás, egy hónapos kapcsolatoknak. Szerintem ez a lehető legrosszabb. Felkel másnap reggel, végiggondolja, hogy mi történt az előző este..., és így élni hónapokon, éveken át... Nem hiszem el, hogy ezek az emberek igazából boldogok.
- Te boldog vagy?
- Hát..., azt hiszem, igen.
- Ez nagy dolog ám.
- Tudom.
- A sérülésed miatt két hete nem ültél biciklire. Nincsenek „elvonási tüneteid”?
- Dehogyis nincsenek. Emiatt két hete kicsit szétszórt, nyugtalan vagyok. Nem találom igazából a helyemet.
- Ez egyáltalán nem érződik rajtad.
- Most, mióta itt vagyok, teljesen megnyugodtam.
- Hogyhogy?
- Nem tudom, de mikor beléptem a szerkesztőség ajtaján, és mióta itt ülünk és beszélgetünk, elmúlt minden nyugtalanság, bizonytalanság bennem. Egyszerűen…, jó itt ülni.
- Beni, örülök, hogy megismertelek.
- Remélem, még találkozunk.
- Biztos vagyok benne.


„Olyan magasan és szépen pörögnek a levegőben, hogy öröm nézni.” A biciklizés ki tud szakítani a hétköznapokból    Fotó: S. L.