Vissza a tartalomjegyzékhez

SZABÓ MIKLÓS
A szellem hatalma és a hatalom szelleme

Az eggyel korábbi jobboldali miniszterelnök, akiről nem tudható, hogy miniszterelnöki tanácsadóként nagyhatalmú, szürke eminenciás vagy pedig szinekúrát élvező politikai emlékmű, egy MDF lakossági fórumon kirohant az SZDSZ sokat emlegetett sajtóbeli befolyása ellen. A sajtóközlemények szerint az SZDSZ teljes eltüntetését jósolta a politikai közéletből, majd a sajtó és Boross abban maradtak, hogy csupán az SZDSZ sajtóhegemóniájának megtöréséről volt szó. Boross Péter újra meg akarta törni az SZDSZ állítólagos véleményformálási monopóliumát. Nagy múltú politikai fantazmagória kísért a kirohanásban. Az a múlt századi elgondolás, amely szerint a közvélemény korlátlanul befolyásolható. Az újságolvasó azt hiszi, amit az újságban olvas, a tévénéző azt hiszi, amit a tévéhíradó sugároz neki. E szerint a mítosz szerint a „közvéleménnyel” mindent el lehet hitetni.

A közvélemény korlátlan befolyásolhatóságának ez a rögeszméje a múlt század végén a jobboldali körökben alakult ki, mivel nem akarták mással magyarázni, hogy propagandájuk nem versenyképes a demokratikus pártok propaganda-hatásával. A polgári lapok nagyobb példányszámával magyarázták, hogy a demokrácia eszméi erősebben hatnak az újságolvasókra, mint az úrtisztelet, a prüdéria és a nagyhatalmi fölény eszméi. Pedig már akkor is fordított volt az oki összefüggés. Nem a tőkefölény biztosította nagy példányszám volt az olvasói érdeklődés kiváltója, hanem az olvasói érdeklődés hozta magával a nagy példányszámot.
A szabadelvű sajtó iránti hisztérikus gyűlölet hazánkban is nagy múltra tekinthet vissza. Már a két világháború között is hiába strapálta magát a jobboldal, hogy a liberális újságokat lekonkurálja. A közvéleményt a Miklós Andor-lapok és Légrády Pesti Hírlapja uralták. A klerikális jobboldal összeszedte nem jelentéktelen anyagi erejét, és létrehozta a liberális sajtóhegemónia lekonkurálása végett a Központi Sajtó Vállalatot (KSV), a kormány pedig állami pénzen létrehozta a propaganda terjesztésére gründolt Stádium Rt.-t. Hiába. Minden politikára odafigyelő tudta, hogy a híreket és azok magyarázatát csak a liberális sajtóból tudhatja meg, az ellenoldal lapjaiban (KSV: Nemzeti Újság, Új Nemzedék, valamint a „szegediek”, később a fajvédők kurzuslovag hírharsonája, a Szózat) csak propaganda szövegeket talál.
Az „akié a hírközlés és a propaganda, azé a nép véleménye” téveszmét a Rákosi-korszak cáfolta meg. Hiába volt hír- és propaganda-monopólium, a nép nem hitte el a hivatalos közleményeket. A magyar történelemben 1948-1953 között bebizonyosodott, hogy semmiféle monopolhelyzetű hírközlés nem tudja a közvéleményt formálni, ha állításai ellentétben vannak a társadalom elemi tapasztalataival, és szemlélete ütközik a társadalom tagjainak elfogadott értékrendjével.
Az előző kormány idején a demokratikus újságoknak és a tévé hír- és kommentárműsorainak az adott hitelt, hogy a kormányt és a kormánypártokat is bírálták. Ha a kormány vagy valamelyik kormánypárt érzékelhető politikai hibát követett el, azt az állami, kormánybefolyásolta tévé lereagálta. Az életszínvonal-rontó intézkedések társadalmi fogadtatását sem söpörték szőnyeg alá. Ezt összehasonlíthatta a tévénéző a kifejlett Antall-rezsim gyakorlatával, amikor a tévéhíradó azzal kezdődött, hogy a műsor főszerkesztője elmondta a kormányhoz intézett hozsannát, és rázúdította az akkori ellenzékre az esedékes gyűlölet-tízpercet. Meg is mutatkozott az eredmény a 94-es választáson. A véleményformálás nem monopóliumok kérdése. A társadalmat ma is inkább a francia forradalom jelszavai, a „szabadság, egyenlőség, testvériség” eszméi szólítják meg, mint ellenkezőjük: a szabadság helyett Rend, az egyenlőség helyett Hierarchia és a testvériség helyett Szigor.
Borosst a rádió megkövette. Augusztus 24-én interjút készített vele, amelyben elmondhatta, hogy a vidéki MDF-gyűlésen nem azt mondta, hogy az SZDSZ-t ki kell iktatni a magyar szellemi életből, hanem csak véleményformáló hegemóniájának a kiiktatását követelte. Az interjúnak és a rádió kapitulációjának nagy sajtóvisszhangja volt. Ebben az interjúban azonban a volt miniszterelnök mást is mondott. Kifejtette, hogy a Művelődési Minisztérium indokoltan vette fel a meglehetősen nevetségesen hangzó kulturális örökségügyi minisztérium nevet, mivel a kormánynak a múltból ránk maradt kulturális örökség ápolásával kell foglalkoznia. Ennek során hangot adott annak a véleményének is, miszerint ez esetleg bizonyos „exhibicionista irányzatok” megszűnését fogja maga után vonni, azonban ez csak javára fog szolgálni az ország kulturális életének. Ezzel az önfeltárulkozással a miniszterelnöki tanácsadó valóban hagyományt követ. Irányzatot képvisel. Ezt az irányzatot egykoron Ignotus, a Nyugat főszerkesztője „perzekutor-esztétikának” nevezte. Rendőri szépészetnek. A kulturális örökségnek két dimenziója van. Nemcsak a múlt tartozik a körébe, hanem a jövő is. Nemcsak az tartozik feladatai közé, hogy megítélje, mi a múlt értékes kulturális öröksége, hanem azt a mai kulturális teljesítményt is ápolnia kellene, ami majd a jövőben kulturális örökség lesz. Boross kirohanása az „exhibicionista” irányzatokról igazi „déjŕ vu”-élmény. Hiszen a magyar kulturális örökségben ez a csata lezajlott már. Adyt minősítették az akkori Borossok „exhibicionistának” (meg ezenkívül mindannak, amivel Boross és eszmetársai az SZDSZ-t és szellemi holdudvarát vádolni szokták). Ady ma kulturális örökségünk. Ezt még Fidesz-polgáriék sem merik kétségbe vonni. Kulturális persze az egykori Ady-gyalázók szellemi teljesítménye is. Boross ennek az örökségnek ápolására akar minisztériumot.
A Pokol felé vezető út máris helyet kaphat egy kulturális Pantheonban.