MUNKATÁRSAINKTÓL
A sajtóbotrányok természetrajza

Akadnak nem mondvacsinált botrányok is. Ám ezek igen ritkák. Legalábbis ez derül ki körkérdésünkből, melyet egy politológusnak, egy médiakutatónak és egy public relations szakembernek tettünk fel. Állításuk szerint sok esetben előre megszervezett, tudatos és jól felépített akciók állnak egy-egy elhíresült ügy mögött. Amit viszont nehéz kiszámítani: az így generált indulatok hatása. A botrány ugyanis nemegyszer - az úgynevezett bumeráng-effektus miatt - az ügyek elindítóira „száll vissza”.

Horn Gyula a Média-hajón. A sajtó nem mindenkinek ad koronát   Fotó: Vörös Szilárd

Bozóki András politológus szerint a politikai rendszerek jellegétől függően a botrányoknak más-más a funkciójuk. Ha a politikában tömeghatásról van szó, az minden esetben manipulatív. Tehát, ha valaki jól tud botrányokat adagolni, az nem is akármilyen képesség. A Kádár-rendszer bizonyítani próbálta, hogy teljes az országban a harmónia, ezért mindenáron a problémák elsimítására törekedett. Ezért már egészen kis dolgok is botránynak minősültek. Ezzel szemben a demokráciát - bizonyos fokig - a botrányok tartják életben. Ha soha nem derül ki semmilyen turpisság, akkor rosszul működik a demokrácia. Csakhogy nem minden turpisság turpisság. Magyarországon most kezdik csak megtanulni az emberek, hogy nem kell mindennek felülni. Sok esetben csupán befolyásolni akarják őket valakik ellen különféle ügyekkel és „hangulatkeltéssel” - derült ki Bozóki szavaiból.
Egyes „időzített” bejelentések éppen arra jók, hogy elvegyék más - feltehetően kényes - bejelentések élét - folytatta a politológus. Felhívta a figyelmet arra, hogy pontosan a Postabank-ügyet követően robbant ki a Simicska-ügy, amire válaszként Orbán Viktor kirobbantotta a „megfigyelés-ügyet”. Az ehhez hasonló láncreakciók mögött gyakran éles küzdelem húzódik meg: kit és milyen témát hallgassanak az emberek, és ennek következtében mi válik közbeszéd tárgyává. A legutóbbi Pokol Béla-féle javaslat is - tette hozzá a politológus - talán csak arra szolgál, hogy „gumicsontként” lehessen rágódni rajta egy-két hétig.

Morzsák a sajtóban

A legrosszabb az, hogy a közélet egyes szereplői valóban félre tudják vezetni a médiát és az újságírókat: odadobnak egy kis „morzsát”, mire az újságírók „odaszaladnak”, ám a lényeg nem derül ki. Csak a komolyabb újságok térnek vissza később is a témákhoz, hogy vajon mi történt egy év múlva. Bozóki úgy látja, egy-egy politikai erő ideig-óráig húzhatja ugyan az időt, a közvélemény azonban egy idő után telítődik az információkkal. Bill Clinton amerikai elnök szexbotrányának esetében is figyelemre méltó, hogy voltaképpen egy sikeres elnökről van szó. Virágzik az ország, immár hatodik éve tart a fellendülés. S amikor látszólag minden rendben van, az ellenfelek megpróbálják minél jobban megrongálni az elnök népszerűségét, és nem kevésbé pártja esélyeit. Úgy tűnik, hogy évekig vizsgálódtak, amíg ezt az ügyet elő tudták húzni, ami európai politikusok esetében nem lett volna túl nagy fogás. Ebben az ügyben az a kérdés, hogy a botrány lesz-e erősebb, vagy a korábban nyújtott politikai teljesítmény.
Bozóki szerint a politikai botrányok meglovagolhatók, de ugyanakkor kétélű fegyverként működnek. Az előző kormányzatban az SZDSZ is gyakran mutogatott a szocialisták öröklött problémáira, s emiatt a közönség szimpatizált is velük. Az ötödik-hatodik „ügy” után viszont már azt a kérdést szegezték nekik, hogy mi keresnivalójuk van a koalícióban.

Elterelő hadművelet

Szántó Péter író, újságíró, a nagynevű Nogucchi and Peters kommunikációs cég vezetője szerint a botrány egy régi, jól bevált politikai kommunikációs eszköz, amelynek az a lényege, hogy lekösse a közvélemény figyelmét. A PR-szakember kiemelten hangsúlyozta a sajtó szerepét és felelősségét a botránykeltésben. A magyar újságírásból - a szakma egyhangú álláspontja szerint - hiányoznak az oknyomozó, pontos, az „igazságot megkereső” riportok, amelyek egy-egy ügyet a kirobbanásától a végkifejletéig nyomon követnének. Ehelyett az újságok ideig-óráig csámcsognak a valakik által eléjük vetett koncon, aztán elfelejtik az ügyet. Ezzel is azoknak a malmára hajtva a vizet, akik a botrányokat keltik, vagyis hozzájárulnak a figyelem eltereléséhez. Így nem csoda, hogy a magyar sajtó nem képes a hatalom valódi ellenőrzésére.
Míg az amerikai alkotmányban a negyedik hatalmi ág a sajtó - amely a közvélemény nevében ellenőrzi mind a törvényhozást, mind a végrehajtást, mind pedig az igazságszolgáltatást -, addig Magyarországon a politikusok elvitatják a kérdezés jogát a sajtótól. Szántó úgy látja, hogy a jelenlegi kormány megválasztása óta folyamatosan álbotrányok, műbalhék keltésével foglalkozik. Ez maga az „önálló kommunikációs politika” - állítja a szakember, aki szerint ez az, ami az önkormányzati választások után is folytatódni fog. Szántó szerint a miniszterelnököt olyan kommunikációs manipulátorok veszik körül, akik folyamatosan adagolják a műbalhékat. A botrányok fedezékében a miniszterelnök következetesen keresztülviszi akaratát. Mégpedig okulva az Antall-kormány hibáiból, amely - Orbán Viktor egykori kijelentése szerint - azért nem volt sikeres, mert saját akaratát az első száz napban nem valósította meg a közvéleménnyel szemben. Ha a sajtó összefogna és önkorlátozást gyakorolna, akkor talán a műbalhék nem terelhetnék el a figyelmet a lényeges problémákról. Ám mivel minden lap más befolyás alatt áll, nem képesek együttes fellépésükkel tompítani az álbotrányokat - tette hozzá a neves szakember.

Csaták forgatókönyvre

Minden nyilvánosság olyan manipulált struktúra, amely egy jól kigondolt forgatókönyv szerint zajlik. A média-tanácsadók és a tervezők felrajzolják a görbéket, és azt figyelik, hogy mit értek el, hiszen a botrányok nagyon bonyolult mezőben folynak le - mondta a Heteknek György Péter, az ELTE Esztétika és Kommunikáció tanszékének vezetője. Komolyan csalódik az - tette hozzá -, aki úgy véli, hogy képes végigvinni azt, amit eltervezett. Minden összeesküvés-elmélet és minden nagy médiahálóterv a centrálperspektívára épül. Mindenki a középpontból kezdi szövögetni a hálót, csakhogy sok szereplő, sok párt, sokféle akarat érvényesül. Az információk is kiszivárogtathatók, mert nem zár reteszre a titokrendszer, azaz a háló szétszakad.
Mind a Simicska-, mind a Tocsik-ügyben kiderült, hogy valójában semmi titok nincs. Erre pedig nem lehet felkészülni, de mindenki tanul belőle. Az időzítés kérdése pedig legalább olyan jelentőségű, mint maga az ügy. Nyáron - az uborkaszezonban - az sem számít, ha a Gellért-hegyet teszik két halászfalu helyére. Ekkor az emberek nem olvasnak újságot. Másrészt egyes problémák, mint például a Simicska-ügy is, csupán „elit” problémának minősülnek. A tömeget az érdekli, hogy az APEH valami nagyon rossz hely, ahová beküldenek egy fickót, aki majd jól „megtúráztatja” az előzőeket. Eddig nagyon jó. A Népszabadság azonban mélyen felfogta a problémát: meg akarták törni a Fidesz hatalmát. Ha a kormány visszavonulásra kényszerül egy ilyen Simicska-ügyben, az annyit jelent, hogy a legalitása töretlen ugyan, de a legitimitása csorbul. A Népszabadságnál pedig lassan világossá vált, hogy az „ügy” valójában leírhatatlan.