PÁLFY GYULA
Háborúk filmjei

Századunk legjellemzőbb műfaja, a filmművészet hamar témái közé vette a háborút is. Nem véletlenül. Hiszen az emberiségre éppen az Európában példa nélküli, emberöltőnyi fegyvercsend, a múlt századvégi „boldog békeidők” után zuhantak rá az addig elképzelhetetlen borzalmak. Nem vitás, hogy a háború fogalma körül az emberiség leggyötrőbb dilemmái sorakoznak föl. Az irodalom lehetőségei mellett mára leginkább a film vált ezek bemutatásának hatásos eszközévé.

Az amerikai film történetében az ebbe az irányba történő első valódi lépést a klasszikus Nyugaton a helyzet változatlan leforgatása jelentette. A kiváló regény filmes változata kijelölte az egyik sarokpontot, amelyhez a későbbiekben sokan csatlakoztak. Eszerint a háború maga a kimondhatatlan borzalom, a rettenet, melyet lehet ugyan - de merő hiábavalóság - ideológiákkal árnyalni, ami ugyanis megtörténik: az értékes életek lekaszabolása, fiatal kölykök, leendő családapák feláldozása a gyűlölet oltárán...
A szörnyűségek naturális bemutatása ebből a szemszögből nem öncél, hanem fontos eszköz, mely karöltve a „nézőszabású”; tehát hozzánk közelálló főhősökkel az abszurd helyzet elleni tiltakozást szolgálja.
Másképp néznek viszont a témára azok, akik - nemegyszer állami ösztökélésre - épp a harci ösztönök felkeltése céljából dolgoznak.

A nemzet mozgósítása

A vágyott diadal képeire és az ellenség elvetemültségére koncentráló propagandafilmjeit a második világégés alatt minden harcban álló nagyhatalom leforgatta. Az amerikai hadvezetés megrendelésére elkészült az Ezért harcoltunk című tizenkét részes filmfolyam, mely - csakúgy, mint szovjet, brit és német társai - „pozitív irányban” sarkította ki a témát, a háborút, az igazságért vívott heroikus küzdelemként értelmezve azt. Ez idő tájt maga Alfred Hitchkok is hazafiúi késztetésre rendez a ködös Albionban…
A nagy vérzivatarban helytálló hadsereg tehát a nemzet harcoló tagjaként magasztosul fel - világos, hogy hibáit, bűneit a kortárs film nem nagyon feszegetheti: akkor és ott az ellenség legyőzése a fontos.
Így lett a Sullivan fivérek című alkotás mozgósító erejűnek szánt mű, pedig az alaphelyzet majdnem ugyanaz, mint Spielberg mostani filmes látomásában: öt fivér esik el egy elsüllyedt csatahajón, ám édesanyjuk, majd az Admirális szónoklata szerint sorsuk példaadás az életben maradottaknak...
Az amerikai filmipar később is hajlott a háborús romantikára. Ekkor már többnyire üzleti indokból öltöztetik mundérba a színészeket, statisztákat, bár némi nacionalizmus természetszerűleg mindig van e filmekben is.

Kommandós vagányok

Az eseményektől való távolodás árnyaltabbá teszi az ellenség ábrázolását: az ötvenes, majd hatvanas évek monumentális filmtablóiban már elválik az SS harcos (mint igazi ellenség) az egyszerű wermacht-katonától, (aki nem meggyőződésből harcoló kisemberként maga is áldozat).
Idővel szintén változik a harcoló amerikai hagyományos figurája - néhány igen sikeres film erejéig. A lezseren dumás, a helyiekkel csencselő, de az akcióban a „fritzeknek” keményen odavágó G. I. Joe ilyetén bemutatása a Kelly hőseiben - és némiképp a Piszkos tizenkettőben - behozza a moziba a közönséget.
És jön az újabb nemzeti sokk, a vietnami háború. A filmipar egy része az izom irányába nyit, és kitermeli a maga dzsungelharcos Supermanjeit.
A westernszínész John Wayne nyitja meg e sort a Zöldsapkásokkal, majd a Rambo-sorozatban és Chuck Norris kommandós filmjeiben egy darabig tarolnak az akciósztárok a „sárgák” és a durvaarcú oroszok vesztére.
Azonban a filmes ellenpólus is reagál. Erős ugyanis a késztetés - lelkiismereti és személyes okokból egyaránt -, hogy a történelmi tényekre rárakódott különféle mázak időnként megtörjenek, s alóluk kirajzolódjék a háború igazi arca - ahogyan azt a túlélők elmesélték.

Hősök... és mégis áldozatok

A kitűzött cél legalábbis ez. Még 1945-ben elkészül a G. I. Joe története, ahol már nincs pátosz és hősiesség, csak kegyetlen, gyilkos harcok. A katonai erények szándékos lerombolásáig is eljut az effajta filmes realizmus.
A Domb parancsteljesítő smasszergépei, A 22-es csapdájában tobzódó kisszerű, trágár szélhámosságok, és az Apokalipszis mostban szereplő drogőrült szörnyetegek „megalkotói” vélhetően pacifista indítékból zúzzák apróra a korábban oly büszke eszményeket.
Ám ez is egyfajta kisarkítás. Hiszen történeti leírások szerint az olyan kritikus helyzetekben, mint amelyben Spielberg mostani filmje is elkezdődik, igenis nagy szerepe volt a személyes helytállásnak, s ezt nevezhetjük hősiességnek is. A normandiai partraszállás a két amerikai célterep közül az Omaha-beach-nek nevezett franciaországi partsávon kevés híján valóban kudarcot vallott. Hűen mutatják a film elképesztően kegyetlen képei: a rohamhajókból alig kijutó rangereket védtelenül érte az Atlanti Fal bunkerrendszerében elrejtőzött németek pergőtüze az elsüllyedt nehézfelszerelés és a légitámogatás hiánya miatt. A történész „névtelen hősöknek” nevezi, a film Miller százados, Horvath őrmester, a nagyszájú Caparazzo, a harmadik elesett Ryan fivér és a többiek alakjában kelti életre a Rommel-tüskék (német partakadályok) között fedezéket kereső, majd onnan a géppuskafészkeket nagy vérveszteséggel megrohamozó tengerészgyalogosokat. Az ábrázolás megdöbbentő erejét a mozgókamerás felvételek mellett a digitális hangtechnika is segíti: tényleg mintha ott lennénk. Emiatt és a filmvégi hasonló képek után az ember szó szerint hálát érez, amiért mégsem volt ott... Nem előzmények nélküli Spielberg szigorúan korhatáros filmje. Az első világháború hasonló partraszállását felelevenítő Gallipoliból ismerős a feszültség: ima és levélírás, remegő kéz és görcsös hányinger közvetlenül a bevetés előtt.
A vietnami háborút kritikusan szemlélő filmek, köztük főként a Szakasz az elütő jellemek együtt-ábrázolásában és az ütközetek sokkoló élethűségében nyújtanak hasonló élményt.
A Ryan közlegény persze a mai high-tech miatt eltér műfajelődeitől. Amiért maradandó, az mégsem ez, hanem a többféle sablon sikeres elkerülése. Háborúellenes a pusztulás nyílt ábrázolása miatt, ugyanakkor nem pacifista, hiszen teret enged a pátosz nélküli, valódi hősiesség bemutatásának. Hősei nem szánalmasak, de nem is csodálnivalók: valódi emberek. Hisz mégiscsak kellett létezniük hősöknek: számos ütközet sikere egyértelműen a személyes helytállásnak köszönhető.
A normandiai partraszállást feldolgozó Spielberg-film is egy ilyen szeletet emel elénk a legmodernebb látvány- és hangtechnika segítségével. A felhők alatt, a hullámverésben elsüllyedt páncélosaik nélkül egyedül csak az ellenség állította harckocsiakadályok mögött találhattak menedéket. S hogy mégis feljutottak a sziklafalra, azt a történészek is csak a „névtelen hősök társaikat magukkal ragadó példájával” tudják magyarázni.

---

Spielberg listája

A Ryan közlegény megmentése bizonyára gyakran idézett alapmű lesz. Egyebek mellett azért, mert egy sereg olyan kérdéssel foglalkozik egyszerre, amelyeket korábbi háborús filmek külön-külön feszegettek. Néhány közülük:
1. A bajtársiasság és az önfeláldozás: Ha ilyet egyáltalán ki lehet mondani: a fronthelyzet kevés nemes vonásainak egyike, melynek azonban korlátai vannak - csak a legközvetlenebb bajtársakra értendő. Miller százados (Tom Hanks) csapatának megkapóan erős összetartása remek arcjátékra ad lehetőséget a színészeknek, (Horvath őrmesternél főképp). Többet tudunk meg így a csapatról, mintha csak a szövegre figyelnénk. A századost és embereit gyakorlatias és kétirányú hűség köti össze. Miller olyan vezető, akiért és akivel - szó szerint - tűzbe lehet menni, s aki ért embereinek lelkéhez is: misztikus zárkózottságát csak a kritikus ponton adja fel - mesélni kezd magáról -, és ezzel egyben tartja szakaszát a film egyik kimagasló jelenetében.
2. Parancs vagy életösztön: e kettő sokszor kizárja egymást a háborúban. A történet tapasztalt katonái szerint elvileg a parancs elsődleges - ezért és nem másért indulnak az ellenség vonalai mögé a Ryan fiúért - menetközben kezd felülkerekedni az életösztön, de mégsem lesz kizárólagossá...
3. A népek kohója: Amerika persze „hozza magát” itt is. Tipikus a Lincoln elnök levelére való többszöri visszautalás, az egész mentőakcióra is ezek a szavak teszik a pecsétet. A kiküldött szakasz összetétele szintúgy jelképes: new-yorki boltos, zsoltárokban imádkozó mesterlövész, zsidó, olasz és magyar származású katonák küzdenek Amerika lobogója alatt, mely a kezdő és a zárókép is. A szimbólum hangsúlyozása érthető: az újvilág másodszor áldozta fiait azért a földért, Európáért, ahonnét az Amerikát megalkotó értékeket és embereket annakidején elűzték...
4. A küldetés célja: Végül is kinek az élete értékesebb? Már a kérdés is rossz. S bár felvetik a filmben is, erre nem kapunk választ - talán nincs is helytálló felelet. Kapunk viszont egy idevonatkozó hangsúlyozott üzenetet Spielbergtől: az ember, akiért másvalaki a saját életét adta, a továbbiakban már nem élhet bármilyen életet. Hisz súlyos árat fizettek érte.