Vissza a tartalomjegyzékhez

KARL PFEIFER
Egy boldoggá avatás kérdőjelei

II. János Pál pápa a tervek szerint október elején Horvátországban boldoggá avatja Aloijze Stepinac érseket. A néhai horvát főpap - hasonlóan sok más katolikus tisztségviselőhöz - abban hitt, hogy az egyház számára a legnagyobb veszedelmet a bolsevizmus jelenti. Számos történész szerint ez a magyarázata annak, hogy Stepanic a megérdemeltnél jóval több bizalmat és megértést tanúsított az usztasa vezetők iránt. A boldoggá avatás kapcsán ismét kiújult a vita a horvát katolikus egyház, tágabb értelemben a Vatikán második világháború eseményeiben játszott szerepéről.


Stepanic érsek (jobbról) a Zágrábi Nemzetközi Vásár megnyitóján 1941-ben, mellette Marcone vatikáni küldött

Jugoszláv történészek azt állítják, hogy Stepinac nácibarát volt. Ez azonban nem igaz: a németek nem nézték jó szemmel a tevékenységét. Az érsek radikális nacionalista és antikommunista felfogást vallott és jellemző volt rá az is, hogy véleményét gyakran változtatva ellentétes kijelentéseket tett. Egyöntetű a szakemberek véleménye arról, hogy Stepinac aszkéta életmódot folytatott, és - ellentétben például Saric szarajevói püspökkel - nem prédikált gyűlöletet a kisebbségek ellen.

A Nyugat védőbástyája

A katolikus egyház második világháborúból származó dokumentumaiban Horvátországot gyakran mint az egyház védőfalát (Antimuralis Christianitatis) említik. E felfogás szerint Horvátország bástya a keleti pravoszláv „eretnekség”, és a délről fenyegető muszlimok ellen. Ivan Guberina katolikus teológiatanár „Croatia Sacra” (Szent Horvátország) címmel a Vatikánban megjelent könyve ezt a mítoszt igyekszik alátámasztani. A leginkább hazugságok és féligazságok gyűjteményének tekinthető mű azt állítja, hogy „Horvátország a válság legnehezebb idejében a katolikus egyház erődje”, a horvát nemzet pedig „a nyugati civilizáció legfontosabb gátjainak egyike” volt. Guberina - aki századosként az usztasa vezér, Ante Pavelic testőrségében szolgált - úgy véli, hogy a horvát nacionalizmus értelme nemcsak a hazaszeretet, hanem az egész Nyugat szolgálata. A nyugati civilizáció eme védelmezője meg akarta tisztítani Horvátországot „minden módon, minden méregtől”, akár „kard által is”. Figyelmeztette a katolikusokat, hogy nem szabad kivárni a támadás pillanatát, ezért felszólította a hívőket: támogassák mindazt, ami „az usztasa-mozgalomban lényeges és pozitív”. Guberina azt hangoztatta, hogy az egyház érdekeit szolgálja, ha hívei az usztasák soraiban harcolnak. E hangok, valamint a klérus részéről elhangzó más antiszemita és szerbellenes kirohanásokkal szemben azonban Stepinac, a horvát egyház feje soha egy szóval nem emelte fel a szavát.
Horvátországnak, mint a nyugat védőbástyájának mítosza 1917 után megerősödött az egyházban. Azt hirdették, hogy a szerb pravoszláv egyház és az „istentelen bolsevikok” egy húron pendülnek, mit sem törődve azzal a ténnyel, hogy a jugoszláv királyság üldözte és börtönbe vetette a kommunistákat.
A jugoszláv királyi kormány tudta, hogy a katolikus papok jó része kezdettől fogva támogatta a horvát szeparatistákat, mégsem üldözte az egyházat, sőt a költségvetésből arányukhoz képest többet kaptak, mint a pravoszlávok. Aloize Stepinac kinevezése kapcsán a kormány azt hitte, hogy az érsek - aki az első világháborúban a szerb hadseregben a szaloniki fronton harcolt - támogatni fogja a többnemzetiségű Jugoszláviát. Rövid időn belül azonban kiderült, hogy ez a feltevés hamis. Stepinac naplójában ilyen bejegyzések maradtak fenn: „Jugoszláviában, amelyet szabadkőművesek és zsidók uralnak, nem lehet igazságosságot találni.” (1935. szeptember 29.) „Minden jel arra mutat, hogy Belgráddal sok problémánk lesz. A szerbek hazudós volta miatt nem csodálkoznék, ha a végén összetűzésre kerülne sor horvátok és szerbek között.” (1939. október12.) „A szerbek és a horvátok két egészen más világ, két olyan pólus, amely sohasem fog közeledni egymáshoz… A (pravoszláv) szakadárság Európa legnagyobb átka, talán még a protestánsnál is nagyobb. Náluk nincsenek törvények és erkölcs, se igazságérzés, se őszinteség.” (1941. március 26.)

Mérsékelt antiszemitizmus

A Vatikán antikommunizmusa a horvát papságban mély gyűlöletként nyilvánult meg. A katolikus közvélemény Horvátországban - kevés kivétellel - örömmel fogadta Hitler hatalomra jutását. A horvát egyház hivatalos lapja, a Hrvatska Straza már 1940 októberében arról írt, hogy „Horvátország rokonszenvvel viszonyul Németországnak az igazságosságért és megújulásért folyó harcához”. Az újság szerint „köztudott tény, hogy a horvát nacionalisták kezdettől fogva támogatták a nemzetiszocialista Németország harcát”.
A horvát katolikus egyház viszonyát a zsidókhoz egyfajta „mérsékelt antiszemitizmus” jellemezte. A zsidóknak felrótták, hogy nem voltak hajlandók Jézus tanait elfogadni, és úgy vélték: ezért örökre kárhoztatva vannak. Amikor elkezdték megcsorbítani a zsidók jogait, az egyház nem ellenkezett. 1940-ben egy szlovén katolikus papot, Korosecet nevezték ki jugoszláv oktatásügyi miniszternek. Az ő kezdeményezésére született meg több zsidókat diszkrimináló törvény, többek között a Numerus Clausus is. Az alsópapság soraiban mindennapos volt a vad antiszemitizmus: bolsevizmussal és a „plutokráciával való együttmüködéssel”, valamint a legnagyobb bűnnel, a szerb hatóságok állítólagos támogatásával vádolták a zsidókat. A viszony ennek ellenére általában korrekt volt a zsidó hitközségek és a katolikus tisztségviselők között.
Horvátország vezetői, élükön a „poglavnik” (vezér) címet viselő Ante Paveliccsel kivétel nélkül bigott katolikusok voltak. Az usztasa alapelvek között megfogalmazták: „A horvátság és a katolicizmus - mely a hivatalos államvallás (a lutheránus és muszlim mellett) - azonosak”. Közvetlenül a horvát állam létrejötte után, 1941. április 11-én Stepinac érsek sietett kifejezni örömét az usztasák legmagasabb tisztségviselője, Kvaternik marsall felé. Amikor aztán Pavelic is megérkezett Zágrábba, az érsek hálából fogadást rendezett a hazatért usztasa emigránsok tiszteletére. Április 28-án kelt húsvéti levelében, amelyet egész Horvátországban felolvastak, felhívta a papságot, hogy minden erejükkel támogassák az új rendszert. „Annak alapján, ahogy személyesen ismerem őket, meg vagyok győződve arról, hogy az állam vezetői népünknek megértést és segítséget fognak nyújtani.” Utasítást adott ki, hogy minden templomban hálaadó Te Deum istentiszteleteket tartsanak. Miután Stepinac április 27-én felújította kapcsolatát Paveliccsel, ezt jegyezte fel naplójában: „A poglavnik kijelentette, hogy minden lehetséges módon segíteni fog az egyháznak, de a pravoszláv egyházat nem fogja semmiképpen sem eltűrni, mert az - nézete szerint - nem egyház, hanem politikai szervezet.” A beszélgetés nyomán az érsekben az a benyomás alakult ki, „hogy a poglavnik hű katolikus és az egyház szabadon működhet a jövőben, bár nehézségek is előfordulhatnak.”

„Sajnálatos tettek”

Dokumentált tény, hogy számos katolikus pap és szerzetes, főleg ferencesek, az usztasák soraiban részt vettek a horvát koncentrációs táborokban és azokon kívül elkövetett gyilkosságokban. Stepinac és a Vatikán tudtak ezekről a borzalmakról, de az egyház sem akkor, sem a háború után nem közösített ki egyetlen usztasa gyilkost sem. Sőt, 1945 után a Vatikán és a horvát katolikus egyház mindent megtett, hogy a háborús bűnösöket az úgynevezett „patkányösvényen” Dél-Amerikába menekítse.
Stepinacnak az usztasákkal kapcsolatos programját összefoglalva: az érsek elvi beleegyezését adta, hogy egyes „idegen elemeket” eltávolítsanak a nemzet életéből és a gazdaságból. Támogatta a kormány ez irányú lépéseit, miközben leszögezte, hogy az „emberi tisztességet” meg kell őrizni - ennek az értelme a gyakorlatban persze nagyon homályos volt. Stepinac a faji alapon megkülönböztető jeleket (például a sárga foltot) ellenezte és a kitért zsidóknak külön elbánást kért. Az érsek nem elégedett meg erkölcsi érvekkel, hanem politikai szempontokat is felemlített: úgy vélte, hogy a zsidó törvények szigorú alkalmazása miatt a Vatikán nem fogja Horvátországot de jure elismerni (ami így is lett: a Szentszék csak de facto fogadta el a Pavelic-féle rendszert).
1941. augusztus elején érkeztek meg az első hírek a Vatikánba az usztasáknak a szerbek és zsidók ellen Horvátországban elkövetett rémtetteiről. Augusztus 23-án a Vatikán küldötte Zágrábba utazott, hogy a helyszínen tájékozódjon az eseményekről. A utazás tapasztalatairól Marcone így számolt be: „Horvátország zsidóinak egy foltot kell mellükön viselniük, amelynek közepén a Z betű (a zidov, azaz zsidó szó rövidítése) áll. Ez a betű gyűlöletet kelt a horvátok körében. Papjaink azt gondolják, hogy (legalább) a kitért zsidók gyermekei, akik keresztény iskolákban nevelkednek majd, igaz keresztények lesznek”.
A vatikáni küldött Rómának természetesen beszámolt az usztasáknak a szerbek ellen elkövetett gaztetteiről. Válaszában Maglione szentszéki államtitkár kérte Marcone-t, hogy diszkrét módon hasson oda, nehogy a sajnálatos tettek („fatti lamentati”) megismétlődjenek. A Vatikán által szemérmesen „sajnálatos tetteknek” minősített incidensek a szerbek ellen elkövetett tömeggyilkosságok voltak. XII. Pius 1941 szeptemberében fogadta Pavelic külön megbízottját, Cherubin Segvic pátert, aki odahaza beszámolt arról, hogy a pápa őt sokkal hosszabb ideig fogadta, mint az „érsekeket” és „mindenről” kikérdezte, „ami Horvátországban történik. A Szentatya különösen Pavelic után érdeklődött és kíváncsi volt a kormány többi tagjának a valláshoz való viszonyára és vallásos neveltetésükre is”. XII. Pius 1941-ben és 1942-ben fogadta a Rómába érkező usztasa fiatalok delegációit és 1942 decemberében „Éljenek a horvátok!” szavakkal búcsúztatta az audencián résztvevő zágrábi küldötteket. A pápa ekkorra már értesült a szerbek és a zsidók elleni bűntettekről.

Az üldözöttek védelmében

A tömeggyilkosságok és a szerbek erőszakos „megtérítése” végre arra késztették Stepinacot, hogy 1941. november 17-20. között összehívja az ország püspökeit. A vatikáni küldött jelenlétében három napig tárgyaltak, majd a tanácskozás végén levélben fordultak Pavelichoz, kérve, hogy bánjanak „emberségesen” a zsidókkal, különösen a megkereszteltek gyerekeivel. A püspöki konferencia valójában csak a megkereszteltek számára kért jobb bánásmódot, miközben agyba-főbe dicsérte az „új rendszert”. Ezt példázza Stepinac 1941 nyarán a zágrábi katedrálisban tartott prédikációja, amelyben fölhívta az usztasa mozgalom tagjait, hogy kövessék „Jézus tanait”. Jóllehet az érsek előtt ismert volt a tény, hogy katolikus papok és szerzetesek részt vesznek a tömeggyilkosságokban, őket semmiféle megdorgálásban nem részesítette.
De igaz az is, hogy az érsek 1942 elejétől kezdve megpróbálta elősegíteni zsidó gyerekek kiutazását Horvátországból és több prédikációt is tartott a fajelmélet ellen. 1942. június 21-én Stepinac nyilvánosan bírálta az usztasa oktatásügyi miniszter, Mile Budak gyűlöletkeltő könyvét. (Budakról egyébként ma Horvátországban utcákat és iskolákat neveztek el). A mai napig nem lehet tudni, hogy Stepinac a Vatikán tanácsára változtatta-e meg álláspontját, vagy egyedül döntött.
1943. október 31-i körlevelében az érsek erélyesen tiltakozott a papok tömeges letartóztatása ellen. 1944. júliusában a zágrábi német követség jelentésében azt írja, hogy Stepinac „pozitívan viszonyul a pravoszlávokhoz és az értelmiséghez, valamint mindig is engedékeny volt a zsidók felé”.

Pápai támogatás

A Vatikán és a katolikus egyház vezetősége minden olyan lépéstől tartózkodott Horvátországban, amely megkérdőjelezte volna az usztasa rendszert. A szerb pravoszlávok iránt érzett előítéletük, amelyet arra alapoztak, mintha ők a katolikusokat a jugoszláv királyság idején diszkriminálták volna, megakadályozta őket abban, hogy határozottan fellépjenek a zágrábi kormánynyal szemben. A szemük láttára történt tömeggyilkosságok nem csökkentették antiszemitizmusukat, ami nyilatkozataikból és Stepinac azon leveléből is kitűnik, amelyben a zsidókat vádolja az abortuszok és a pornográfia terjedése miatt.
Aloize Stepinac boldoggá avatását a Franjo Tudjman elnök vezette horvát nacionalisták várhatóan a pápa nekik nyújtott támogatásaként fogják elkönyvelni. Más csatlósállamokhoz hasonlóan a katolikus egyház Horvátországban is eredménytelenül próbálta megvédeni a katolizált zsidókat. Amikor világossá vált, hogy a tengelyhatalmak elveszítik a háborút, Stepinac is felemelte többször hangját a gyilkosságok ellen - ekkor azonban már alig élt zsidó Horvátországban. A horvát és az osztrák katolikus egyház, csakúgy mint a Vatikán, a tetteseknek ahol tudott segített, de az áldozatokat - néhány dicséretreméltó kivétellel - cserbenhagyta, és a mai napig nem kért bocsánatot a szerbektől, zsidóktól és romáktól azért, hogy az usztasa tömeggyilkosságokban papok és szerzetesek is részt vettek.


Usztasák

Az 1929-ben Jugoszláviában alakult horvát szeparatista és fasiszta terrorszervezet az ustase (felkelő) szerbhorvát szó nyomán kapta a nevét. Az illegális mozgalom alapítója vezetője Ante Pavlevic parlamenti képviselő volt. A kezdetben csak pár ezer tagból álló szervezet nézetei sok szimpatizánst vonzottak a diákok, értelmiségiek és a katolikus papok - főleg a ferences szerzetesek - köréből. A radikális usztasatagok kormányintézményeket és vasútvonalakat támadtak meg, bombákat helyeztek el nyilvános helyeken és 1932-ben Likaban megkíséreltek egy népfölkelést is kirobbantani. Egy makedón terrorszervezettel együttműködve 1934 októberében Franciaországban meggyilkolták Sándor jugoszláv királyt.
Az usztasa-mozgalom sokban hasonlított más kelet- és délkelet-európai szélsőjobboldali szervezetekhez. A magyarországi nyilaskeresztesek, a román vasgárdisták vagy a szlovák Hlinka-gárda mintájára programjukban eklektikusan keverték az olasz fasizmus ideológiáját, a kelet-európai agrárpopulizmust és a katolikus reakció eszméit.
Az usztasa-ideológia központi eleme Horvátország függetlensége és Jugoszlávia szétverése volt. Ezzel együtt járt a demokrácia, a kommunizmus és a „kapitalista plutokrácia” radikális elutasítása, miközben idealizálták a parasztság, a család és a katolikus egyház központi szerepét. Az usztasák a horvátok „gót származását” hangoztatták, sőt a musz-limokban is horvátokat láttak, ellenben a szerbektől és a szlovénoktól elvitatták a nemzeti identitás valamennyi formáját.
Az usztasák jelentős olasz és magyar támogatást kaptak. Vezetői a harmincas évek közepén vették fel a kapcsolatot a németekkel. A náci ideológiából Pavelic átvette az antiszemitizmust, és már 1936 nyarán a birodalmi kormánynak küldött első jegyzékében radikális antiszemitaként mutatkozott be.
Hitler - 1941. áprilisi döntése nyomán - Jugoszlávia egy részéből horvát csatlósállamot létesített, amelyet az usztasa kormány uralma alá rendelt. A nácik által hatalomra segített mozgalom négyéves uralma alatt népirtást folytatott a szerbek ellen: több százezer szerbet meggyilkoltak, mintegy negyedmilliót kiűztek és egy további negyedmilliót erőszakkal katolizáltak. Az usztasák meggyilkolták a horvát zsidók többségét, csakúgy mint 20 ezer romát és több ezer horvát politikai ellenfelüket. Számlájukat a gyilkosságok mellett hatalmas mennyiségű arany és más értékek elrablása terheli. Ezek jelentős része a mai napig nem került elő.
A háború után a Vatikán és az osztrák katolikus egyház segítségével a legtöbb vezetőnek sikerült Dél-Amerikába vagy a Franco vezette Spanyolországba menekülnie. Pavelic 1949-ben Argentínában emigráns „kormányt” létesített. 1957-ben Madridban egy merénylet során megsebesült, két évre rá meghalt.
1945 után az odahaza maradt usztasa párttagok közül sokan a partizánok politikai „tisztogatásának” áldozatai lettek. Nemzetközi diplomáciai vihart váltott ki, amikor Tudjman elnök - a titoista partizánból lett horvát nacionalista - 1993-ban német nyelven is megjelent „Bespuca” című könyvében megpróbálta relativizálni az usztasák által elkövetett bűnöket. Azt állította például, hogy a jasenovaci koncentrációs tábor vezetői zsidók voltak. A könyv egyes állításai miatt Tudjman később többször is bocsánatot kért. Nacionalista pártját, a HDZ-t az usztasa emigráció pénzzel, fegyverrel és propagandával is támogatja.