Több mint egy éve hunyt el Diana, a walesi hercegnő. Halálának hete s az azóta
eltelt egy esztendő alighanem jól mutatja korunk igazi természetét: az emberiség még
ma is vágyik olyan szentekre, hercegnőkre, mesebeli alakokra, akik törődnek a tömeggel.
Az ember ezért még hőse tragikus vétségei (hübrisze) felett is hajlandó elsiklani…
A legendák és mítoszok mindig olyan istenekről, szentekről és hősökről szólnak,
akik messze vannak ugyan a halandó embertől, de mégsem elérhetetlenek: nekik is vannak
érzelmeik, küzdelmeik, problémáik, sőt, hibáik is! Különleges, természetfeletti képességeik
vagy pozíciójuk ellenére mégis törődnek a kisemberrel, aki ezért nagyon hálás,
teljes lényével rajong és imád, kultuszt teremt.
Több mint egy éve hunyt el Diana, a walesi hercegnő. Halálának hete s az azóta
eltelt egy esztendő jól mutatja korunk igazi természetét: az emberiség ma is vágyik
olyan szentekre, hercegnőkre, mesebeli alakokra, akik törődnek a tömeggel. Az ember ezért
még hőse tragikus vétségei (hübrisze) felett is hajlandó elsiklani.
Diana („The People's Princess”) az emberi szívek királynője lett. Ez a szerep -
melyet válása után egyre tudatosabban alakított - hallatlanul népszerűvé tette,
beárnyékolva ezzel a királyi család összes tagjának dicsőségét. Egy olyan
asszony, aki alapjában véve sokban nem különbözik az átlagtól, hiszen túlságosan
nem is művelt (érettségizett), nem is hozott létre nagy horderejű intézményeket,
nem fedezett fel semmit, mégis egymilliárd nézőt ültetett tavaly augusztusban a képernyők
elé - teljes, globális egységgé alakítva ezzel az egész világot. Globalizáció,
integráció - az évtized leggyakrabban használt kifejezései, melyeket leginkább a
politikával, a technikával, és a piaccal kapcsolatban szoktunk meg. A „Diana héten”
a világ pillanatok alatt kicsiny golyóvá zsugorodott össze, az emberek Afrikától New
Yorkig mindenhol ugyanazt tették: a képernyők előtt ültek, sírtak, gyászoltak, őrjöngtek
a fájdalomtól, mert elvesztették „istennőjüket”, aki fenséges mivolta ellenére
mégiscsak hasonlított rájuk: köztulajdon volt. Kitaszított, megalázott léte könynyűvé
tette, hogy milliók azonosuljanak vele, nem törődve a hercegnő magánéleti botlásaival,
életművének reális értékelésével. Csak kevés nagy államférfi részesülhetett
ilyen figyelemben.
Mi a titok nyitja? Valami mégiscsak kell a pozíción túl az érvényesüléshez… Túl
műveltségen és kiemelkedő kvalitásokon, egy dologban felülmúlhatatlan volt Lady
Diana: a világ legtöbbet fényképezett asszonya volt. Úgy játszott a médiával, mint
egy hegedűművész jólismert, régi öreg hegedűjén. Minden bizonnyal remek intuitív
képességeinek köszönhetően úgy lovagolta meg a médiát, a kontrollálhatatlan erőt,
hogy az az általa tudatosan kialakított szerepben tüntesse fel. S alighanem ez az,
amelyet Diana halála után Károly herceg is eltanult zseniális feleségétől. A halálos
balesetet és a nyilvános gyászt követően az arisztokratikus, konzervatív és zárkózott
Károly egyre inkább magánéleti személyiségként kezdett bemutatkozni. Szerető,
gondoskodó apaként, amint épp fiai-val síel valahol. Kis kertjében üldögélő király-jelöltként,
aki gondolataiba mélyedve szivarozgat… Ma egyébként Károly - paradox módon - népszerűsége
csúcsán áll…
S ahogyan az istenek és szentek köré kultuszt épít az ember, nos, az elmúlt esztendő
során ez a fázis sem maradt el.
Anglia rózsáját az Althorp-kastély melletti kis szigeten helyezték végső nyughelyére.
A Spencer család tulajdonát képező kastély és birtok valóságos zarándokhellyé vált:
az elmúlt két hónapban naponta 2500 ember látogatott el ide. A zarándokok meghatározott
útvonalat követtek: körbejárták a múzeumot, majd elhaladtak Diana gyermekkori
lakhelye, Althorp House mellett. Külön kis kápolnánál imádkoztak, sírtak, s ide
helyezték el leveleiket, virágaikat is. A kis tó körüli séta során fájdalmuk tovább
fokozódott, hiszen ez az a hely a földön, ahol a legközelebb lehetnek szeretett
hercegnőjükhöz: a tó közepén lévő sziget rejti ugyanis Diana hamvait.
A drága belépőjegyért - átszámítva 3500 forint - elvárhatjuk a teljes
katarzist, a feszültség feloldására a végső állomáson került sor. Itt ugyanis ajándékbolt
várta a híveket, ahol szinte mindent lehetett kapni: Diana fényképével díszített pólót,
kulcstartót, bögrét, macit, tányért… Vihettek magukkal valami kézzelfoghatót is a
csodálatos asszonyból a következő nyárig, amikor júliusban és augusztusban
Althorp-kastély újra nyitva lesz. No persze, csak a szerencsések jöhetnek megint… a
jegyeket ugyanis három évre előre eladták.
Úgy tűnik, bárki, aki ráért az elmúlt évben, s némi írói ambíciókat dédelgetett,
könyvet írt Diana életéről vagy éppen haláláról. A több száz kiadvány között
főleg könnyen fogyasztható, a hercegnőt egekbe emelő kiadványokat találhatunk, s
egy-két szárazon őszinte művet, melyek általában mély felháborodást váltanak ki
a tömegből.
Fantasztikus mértékben megnőtt azoknak a tárgyaknak, különösen ruháknak az árfolyama,
amelyeket korábban árverésre bocsájtott a walesi hercegnő. Új tulajdonosaik most
extraprofitot remélnek eladásukból. Például az a személy is, aki júniusban egy
aukción 2500 fontért vette meg Diana egyik ruháját, és most azt 250 ezerért szeretné
eladni.
Az egyre jobban kibontakozó Diana-kultusznak vannak más, kevésbé anyagias megnyilvánulásai
is. A kanadai Torontóban például bejelentették, hogy az épülő metró egyik állomását
róla fogják elnevezni, mint ahogy a párizsi polgármester is javasolta: a baleset
helyszínéhez közeli egyik teret nevezzék el a walesi hercegnőről.
A legendáknak soha sincs vége. Újabb és újabb elemekkel gazdagodnak, változnak az idők
folyamán, egyre jobban megszépülnek. Még a modern élet kegyetlen irama sem törölheti
ki őket az emlékezetből.
„Gyertya a szélben:
Viszlát, Anglia rózsája…
Lábnyomaid örökre itt maradnak,
Anglia örökzöld dombjain…”