GRÜLL TIBOR
A globális kultúra négy arca

A XX. század utolsó éveiben szemünk előtt játszódik le a helyi, ország- vagy kontinensméretű gazdasági rendszerek és kultúrák beolvadása abba a nemzetek feletti, valóban Föld-méretű (azaz globális) civilizációba, amely minden bizonnyal meghatározza majd a jövő évszázad generációinak életét. Amerikai szociológusok, társadalomkutatók már régóta vizsgálják a globalizációhoz vezető folyamatokat, illetve a globális civilizáció összetevőit. Peter L. Berger egy nemrégiben magyarul is megjelent tanulmányában („A globális kultúra négy arca” - 2000, július-augusztusi szám) a kialakulóban levő egységes kultúra négy komponensét különbözteti meg: ezek közül az egyik az általa „evangéliumi protestantizmusnak” nevezett kultúra, amely ma az iszlám mellett a legdinamikusabban növekvő vallási mozgalom világszerte. A teljes evangéliumi egyházak valóságos kulturális forradalmat hoznak létre azokon a területeken, ahol teret nyernek a tradicionális vallásokkal szemben, így van ez különösképpen Észak- és Dél-Amerikában, valamint Kelet-Ázsiában, a Csendes-óceán déli partvidékén és Afrikának a Szaharától délre eső területein.

„Davos-kultúra”

A multikultúra és összetevői

A globalizáció kulturális koncepcióját ma egyetlen szóval szokás jellemezni: multikulturalizmus, „sokkultúrájúság”. Hogy ez mit jelent? Legjobb, ha néhány példával válaszolunk a kérdésre. Multikulturalizmus például az, ha egy amerikai főiskolás a diploma megszerzése után Tibetben olasz vendéglőt nyit; ha valaki egy afrikai szafari-hotel díványán végignyúlva nézi a CNN-t; vagy ha egy New York-i bróker repülőn ülve mobiltelefonjáról faxot küld tadzsikisztáni megbízójának irodájába. A globális civilizáció létrejöttéhez nagy reményeket fűznek egyesek, azt remélik, hogy ezáltal egy békésebb, a mássággal szemben toleránsabb világ fog létrejönni. Ezzel szemben léteznek szkeptikusok, akik attól tartanak, hogy a világ kultúrája „repülőtéri kultúrává” alakul át, amelyben az emberi civilizáció sokszínűsége összemosódik és vulgarizálódik. Mondanunk sem kell, hogy a kulturális homogenizációtól való félelem a legrégibb és legsokoldalúbb tradícióval rendelkező európaiakban a legerősebb. Csak egyetlen példa: az egyik érv, amelyet felhoztak az ellen, hogy Ausztria az Európai Unió tagjává váljon, az volt, hogy akkor az osztrákok nem használhatják a krumplira az osztrák identitást jelképező Erdapfel (földialma) szót, hanem be kell érniük a hivatalos köznyelvi Kartoffellel. A kulturális identitás megőrzésének vágya az európai és globális gazdasági és politikai „kuktában” természetesen jogos igény, és az ennek elvesztésével kapcsolatos félelmek nem alaptalanok.
Samuel Huntington amerikai szociológus „A civilizációk összeomlása és a világrend újraformálása” (Clash of Civilizations and the Remaking of World Order) c. könyvében a kulturális globalizáció négy fő folyamatát különbözteti meg, amelyek egyszerre zajlanak és egymással komplex viszonyban állnak.

Globális üzleti kultúra

A svájci luxus üdülőhely után - ahol az évenkénti Világgazdasági Csúcstalálkozót rendezik - „Davos-kultúrának” is nevezett áramlat a globális gazdaság fejlődésével párhuzamosan terjed. Hordozója a nemzetközi üzleti élet. Ennek a kultúrának a tagjai értenek a számítógéphez, a mobiltelefon használatához, a tőzsdézéshez és a valutaárfolyamokhoz és hasonló dolgokhoz. Nagyjából azonos divat szerint, elegánsan öltözködnek, szívélyes közvetlenséggel érintkeznek másokkal, humorral oldják fel a feszültséget, és természetesen a legtöbbjük angolul értekezik. Mivel ez a kulturális áramlat nyugati (leginkább amerikai) eredetű, a máshonnan származóknak fel kell venniük ezt a viselkedésmintát, gondoljunk csak a nyugatiasan öltözködő, angolul folyékonyan társalgó japán vagy koreai menedzserekre, vagy akár az egész kelet-ázsiai gazdaság „nyugatiasodására”. De hiba volna azt hinni, hogy a „Davos-kultúra” csupán az irodákban, a tárgyalótermekben és a nemzetközi üzleti életet bonyolító szállodákban érhető tetten. Beépül a résztvevők életébe és értékrendjébe is, a modern üzleti élet rohamtempója hatalmába keríti az üzletemberek családi életét és szabadidejét. Az olyan fogalmak, mint költség, haszon, profitmaximálás, a munkából átkerülnek a magánéletbe is.

Globális értelmiségi kultúra

Amíg a globális üzleti kultúra számítógép-rendszereket próbál meg eladni a mindennapos élelmiszergondokkal küzdő fejlődő országok számára, addig a főként amerikai egyetemekről kiáramló új értelmiségi kultúra a feminizmust vagy a környezetvédelmet népszerűsíti ugyanott. Ennek a mozgalomnak a hordozói főként a nem állami szervezetek: alapítványok, nonprofit szervezetek, multinacionális ügynökségek, amelybe az ENSZ nem egy tagszervezete (pl. az UNESCO) is beletartozik. A „Tanszéki Klub Internacionálé”-nak is nevezett mozgalom elsősorban a közoktatáson, a jogrendszeren és a tömegkommunikáción keresztül népszerűsíti nézeteit és értékrendjét.
A globális üzleti és értelmiségi kultúra között több ponton is nyilvánvaló érdekellentét feszül. A dohányipar érdekei szöges ellentétben állnak a dohányzásellenes mozgalommal. Tágabban nézve pedig mind a feminizmus, mind a környezetvédelem ütközésben áll azzal, amit a nemzetközi gazdasági elit gazdasági hatékonyságot növelő tényezőként tart számon. Ezenkívül természetesen vannak feszültségek a globális értelmiségi kultúra és az őshonos kultúrák megőrzéséért küzdő mozgalmak között. Ez is a hátterét jelenti annak a jelenségnek, amiért a nyugati emberi jogi csoportok gyakran oly erős helyi ellenállásba ütköznek a harmadik világ országaiban.

A „McWorld”-kultúra

A globális kultúra harmadik, populáris változatát Benjamin Barber keresztelte el találóan „McVilág”-nak 1995-ben megjelent „Szent Háború a McVilág ellen” (Jihad vs. McWorld) c. könyvében. Erre a kultúrára illik leginkább az elnyugatiasodás címkéje, mivel az egész nyugati, pontosabban amerikai eredetű. A fiatalok világszerte amerikai zenére táncolnak amerikai farmerben, és különféle angol feliratokkal tarkított pólókban járnak. De még az idősebb generáció is amerikai szappanoperákat és mozifilmeket néz. Mindenki, idős és fiatal egyaránt, amerikai gyorséttermekben tömi a bendőjét. Ebben az esetben már valóban kulturális hegemóniáról beszélhetünk, és nem is csoda, ha a francia kulturális miniszterek, vagy az iráni mullahok - hogy a mára kihalt szovjet komszomol-funkcionáriusokról ne is beszéljünk - kiváltképpen ellenzik ezt. A „kulturális imperializmus” ezen ellenzői rájöttek arra, hogy a „McVilág” elterjedése nem pusztán külsődleges jegyek átvételét jelenti, hanem hitvilágot és értékrendszert is közvetít. Vegyük például a rockzenét. Vonzereje nem csupán a hangos, erőteljes ritmusú zenében és az ehhez kapcsolódó táncmozdulatokban rejlik. A rockzene ezenkívül sajátos értékrendszert is hordoz, amelynek alapelemei: a mindenfajta tekintély és hagyomány elleni lázadás; a szexuális promiszkuitás; az önpusztítás; az önmegvalósítás és önkifejezés korlátlan szabadsága, amely nem egyszer mások érdekeit is sérti. Világszerte megfigyelhető, hogy a globális kultúrák ezen populáris változata szinte korlátlanul terjed, amiben természetesen jelentős szerepet játszik a globális üzleti kultúra, hiszen annak elemi érdekei fűződnek az ilyen típusú fogyasztói magatartás elterjesztéséhez, főleg a fiatalok körében. A McVilág elutasítása igen nehéz, még az olyan totalitárius rendszerek sem tudtak vele megbirkózni, mint a szovjet kommunista rezsim. (1981 táján jártam a Szovjetunióban. Akkoriban egy angol feliratos nejlonszatyorért félhavi fizetéseket adtak, nem is beszélve a farmerről, amely horribilis összegeket ért.)

Az evangéliumi protestantizmus kultúrája

Végül, de nem utoljára, az elemzők a globális civilizáció egyik meghatározó elemének tekintik az evangéliumi protestáns mozgalmakat, különösen azok pünkösdi-karizmatikus (a Szentlélekre és annak valóságos működésére nagy hangsúlyt fektető) változatát, amely a világszerte meglévő neoprotestáns felekezetek kb. 80%-át teszi ki. Megfigyelők a hasonló ütemben terjeszkedő iszlámmal szemben az evangéliumi kereszténység javára írják, hogy míg az előbbi nem tud tartós sikereket elérni a tradicionálisan mohamedán országok határain kívül, addig a neoprotestáns mozgalmak olyan területeken is tért hódítanak, ahol a kereszténység mindaddig ismeretlennek számított. Bár a mozgalom őshazája az Egyesült Államok, a gombamódra szaporodó egyházközösségek rövid idő alatt elszakadnak és függetlenné válnak az őket létrehozó missziós szervezetektől és önálló arculattal rendelkező csoportokat alkotnak, amelyeket azonban spirituális szinten szoros kötelék fűz össze.
Az evangéliumi protestantizmus - vallják a tudományos elemzések - valóságos kulturális forradalmat jelent azokon a területeken, ahol sikerül gyökeret vernie. Radikális változásokat eredményez a férfi-nő kapcsolatokban, a gyermekek iskolázásában és felnevelésében, valamint a társadalom hagyományos struktúráihoz való viszonyban. Megfigyelők még fontosabbnak tartják azt, hogy beleneveli az emberekbe azt a „protestáns etikát”, a munkához való fegyelmezett, racionális hozzáállást, amelyet Max Weber a modern kapitalizmus kialakulásának egyik alappilléreként határozott meg. Ily módon az evangéliumi protestantizmus a nyugati típusú modern pluralizmus értékeinek hordozója marad, még akkor is, ha a globális kultúrák fent említett három összetevője közül legalábbis a középső kettővel nem tud közösséget vállalni. Erőteljes összeütközésekre kerül sor a helyi tradíciókkal is: az Újszövetség missziós üzenetét komolyan vevő keresztények komoly üldöztetésnek vannak kitéve Latin-Amerikában a katolikus klérus, Kínában a kommunista rezsim tisztségviselői, az iszlám országokban pedig az állami és vallási vezetés részéről.
Annak ellenére, hogy az evangéliumi kereszténység fő hajtórejere a személyesen, családi szinten és/vagy egy szűkebb egyházközösségben megélt hit, ez a fajta neoprotestantizmus egy új, nemzetközi kultúrát hoz létre, melynek erőteljes gazdasági, szociális, sőt politikai kihatásai is vannak, amelyek általában kedvezőek a pluralizmus, a piacgazdaság és a demokrácia szemszögéből nézve. Talán ez is az oka annak, hogy az Egyesült Államokban rendszerint jobboldalinak és fundamentalistának bélyegzett evangéliumi protestantizmust Amerikán kívül mind a római katolikus klérus, mind a baloldali értelmiség nagy CIA-összeesküvésnek tartja. A valóság azonban egészen mást mutat: olyan életerős és független mozgalmat, amely külső segítség nélkül is képes működni, sőt továbbfejlődni.
Csak sajnálhatjuk azt, hogy a globalizmus egyik markánsan meghatározó áramlatát, az evangéliumi, neoprotestáns mozgalmat és annak kulturális, gazdasági és politikai kihatásait Kelet-Európában mind az államhatalom, mind a tradicionális egyházak ósdi, berögzült reflexekkel kezelik. Szűkebb pátriánkban még a legenyhébb értékelések is csak „amerikai showbusiness”-ként emlegetik a pünkösdi-karizmatikus egyházakat, amelyek látványos növekedésen mennek keresztül. Hiba lenne azonban ezt a növekedést kizárólag a látvány- és hangtechnikának tulajdonítani - bár kétségkívül ez is szerepet játszik benne -, hiszen manapság éppen a sóbiznisz világa jelenti a legnagyobb konkurenciát az ilyen mozgalmak számára. Ebben a tekintetben az evangéliumi mozgalmak nem versenyez(het)nek a „McVilág” profizmusával. Alapvetően másról, többről van itt szó: médiaképességről, amely ma egyet jelent az emberek megszólításának képességével. Nem az információ új (valamennyi neoprotestáns felekezet hitéletében a Bibliát tekinti abszolút mérvadónak), hanem az információt hordozó eszköz. Ma már világszerte számos, keresztény értékeket közvetítő tévécsatorna, rádióadó működik; evangéliumi alapokon álló egyetemek, főiskolák jönnek létre; könyvkiadók, folyóiratok, heti- és napilapok százai állnak a hívők rendelkezésére; sőt - horribile dictu - már CD-ROM-on és az Interneten is olvashatók/láthatók/hallhatók a Biblia üzenetei. Amíg az evangéliumi kereszténység üzenetei az újabb és újabb médián keresztül is eljuthatnak az emberekhez, van remény arra, hogy a kereszténység nem fog eltűnni a világvallások „nagy olvasztótégelyében”.