A sajtó, amióta csak létezik, kiemelt figyelmet szentel a bűnügyeknek, melyeket
kiemel környezetükből, társadalmi öszszefüggéseikből, s mint „elrettentő
példát” mutat fel a „tisztességes többségnek”. A politikai küzdelmek, vallási
konfliktusok résztvevőinek, a gazdasági vetélytársaknak elemi érdekük, hogy
ellenfeleiket a média kriminalizálja. Ennek során nem kell megvárni a bírósági
ítéletet, hiszen ezt már az is megelőlegezi, ha világgá kürtölik: X vagy Y ellen a
rendőrség vizsgálatot indított. Az egypártrendszerű diktatúrákban is szívesen
éltek ezzel a módszerrel: emlékezetes például, hogy Mindszenty érsek ellen 1949
végén „valutarejtegetés” miatt emeltek vádat, s a kommunista sajtó munkatársai,
mint hűséges pártkatonák később is szívesen érzékeltették, hogy a politikai
ellenfeleknek „vaj van a fejükön”.
Magyarországon a rendszerváltás után, amikor a sajtó szabaddá vált, és a
rendőrség politikai irányítása legalábbis meglazult, mintegy maguktól
„kriminalizálódtak” azok a társadalmi-gazdasági problémák, melyeknek
megoldásával a politika amúgy nem boldogult. A társadalom „elvárásainak” a
rendőrség igyekezett megfelelni, még akkor is, amikor a vádemeléshez szükséges
gyanú megalapozásához nem rendelkezett, sőt ma sem rendelkezik elegendő
bizonyítékkal. Elég, ha a gazdasági-szociális feszültség csillapítására szánt,
majd az 1998 májusi választások előtt botrányosan ellentmondásos bírósági
ítélettel zárult Agrobank-ügyre gondolunk, vagy arra, hogy még most is folyik a
vizsgálat dr. Funk Sándor, a kábítószertartalmú tabletták árusításával vádolt
főorvos ellen, s az ellene folyó kampánnyal valakik nyilvánvalóan a kormányzat
drogellenes elszántságát kívánták demostrálni a tragikusan romló helyzetben.
Vizsgáljuk most meg közelebbről egy szintén erősen vitatható, s az előbbieknél is
nagyobb port felvert históriát. Járjuk körül a Czeizel-ügyet, különös tekintettel
arra a szerepre, amit a magyar sajtó, s azon belül is a legnagyobb példányszámú
napilap játszott benne.
Az ismert orvos-genetikus ügyében a vizsgálat 1996 tavaszán indult, és a
rendőrségről tisztázatlan körülmények között kijuttatott dokumentumok alapján
íródott az a kolumnás újságcikk, mely „A magzat ára” címmel 1996. július
27-én jelent meg a Népszabadság hasábjain.
A radikális magzatvédők - akik közé a cikk szerzője is tartozott - fellépnek az
abortusz minden, nemcsak a szociálisan, de az orvosilag indokolt változata ellen is. Ezt
a jól ismert, kompromisszumot nem ismerő felfogást, amely a magzati élet
szentségéből indul ki, nem minden keresztény felekezet osztja. Sőt, a racionálisan
gondolkodó hívő katolikusok, akik tiszteletre méltó módon tartják magukat az
először IX. Pius pápa által 1869-ben megfogalmazott doktrínához, sem gondolják,
hogy ezt el lehetne fogadtatni egy különböző vallások híveiből és ateistákból
álló társadalommal.
Addig, ameddig a magzatvédők megfogalmazzák és népszerűsítik nézeteiket, senki sem
kifogásolhatja tevékenységüket. A problémák akkor kezdődnek, amikor nézeteiket
látványos akciókkal rá akarják kényszeríteni a más felfogást valló többségre.
A kilencvenes évek elején már feltűnő volt, hogy a radikális abortuszellenesség a
magzatelhajtásra vállalkozó orvosok elleni fanatikus merényletekben nyilvánul meg.
Magyarországon ez a fundamentalizmus, úgy látszik, csak a genetika ellen irányult. Ezt
tükrözte a Pacem in Utero Egyesület 1993. január 3-án az Alkotmánybírósághoz
benyújtott, utólagos normakontrollt sürgető beadványa is, melyet az 1992. évi
magzatvédelmi (LXXXI. sz.) törvény és annak végrehajtási utasítása ellen
nyújtottak be (idézi a FUNDAMENTUM című emberi jogi folyóirat 1998/3-as száma, mely
tanulságos összeállítást közöl a bajai „magzatperről”). Magyarországon a
legnagyobb tekintélyű, a médiából széles körben jól ismert genetikus orvos már a
hetvenes évek közepe óta dr. Czeizel Endre volt, s nem meglepő, hogy a radikális
magzatvédők őt tekintették, s talán tekintik ma is „a legfőbb Gonosznak”.
Szerencsére nem revolverrel és bombával támadtak rá, mint az Egyesült Államokban,
hanem a sajtó hasábjain. Az 1996. július 27-én megjelent cikket dr. Téglásy Imre, az
Alfa szövetség ez év márciusában ismertté vált főtitkára írta. A
Népszabadságban addig nem publikáló szerző személyéről, közéleti
tevékenységéről azonban semmit nem tudott meg a korabeli olvasó. Igaz, ennek volt
formai indoka, hiszen súlyosan elmarasztaló, „leleplező” riportja nem az abortusz
problémájáról szólt, hanem egy attól látszólag távol álló kérdésről: az
örökbefogadás visszásságairól.
Pedig az abortusz és az örökbefogadás közötti kapcsolat több, mint nyilvánvaló.
Egyetlen mondatban is össze lehet foglalni: rendelkezhet-e, s ha igen, milyen
feltételekkel egy anya a méhében megfogant élet felett, annak megszületése előtt,
illetve azután? Czeizel doktort is ez a logikus összefüggés kényszerítette rá, hogy
közelebbi kapcsolatba kerüljön az örökbefogadás problémájával, melynek jogi
szabályozása, s főként gyakorlati lebonyolítása Magyarországon, ahogy világszerte
is, fölöttébb ellentmondásos.
Czeizel doktort az abortuszt csak mérsékelten megengedő, és az érvényes törvény
szellemét tükröző felfogása miatt nem lehetett kikezdeni. Egy másik ponton viszont
meg lehetett támadni, s ehhez a Népszabadság segítséget nyújtott. Alkalmat adott
arra, hogy a nem kívánt gyermeküket megszülni kényszerülő anyák és az
örökbefogadható gyermekre váró, de az állam által ellenőrzött, az úgynevezett
„titkos” örökbefogadástól joggal viszolygó szülők két oldalról valóságos
ostrom alá vegyék Czeizel Bolgárkerék utcai családtervezési központját, melynek
eredeti profilja a genetikai tanácsadás volt.
A konkrét ügy, melyben a rendőrség vizsgálatot indított, abból állt, hogy dr.
Czeizel egy gyermekre vágyó magyar házaspár címét megadta egy anyának, aki
öngyilkosággal fenyegetőzőtt abban az esetben, ha ki kell hordania nem kívánt
terhességét. Az ügylet létrejött, és a gyermektelen házaspár bőkezűnek
bizonyult. Miután a jogi procedúra is lezajlott, az örökbeadók meg akarták
ismételni a kifizetődő „tranzakciót”. S mert ez másodszor már nem sikerült -
dr. Czeizel ugyanis elküldte őket -, bosszúból feljelentették őt.
Téglásy Imre, aki a rendőrségtől tisztázatlan körülmények között megszerzett
adatok alapján megkereste és meg is szólaltatta a vitatható erkölcsi felfogású
„béranyát”, mellesleg több hazai örökbefogadási ügyben „családi állás
megváltoztatásával” vádolta meg dr. Czeizelt. De a legsúlyosabb vád ellene a
cikkben emlegetett „amerikai kapcsolat” volt, az tudnillik, hogy az Egyesült
Államokban élő Gáti Mariann közreműködésével „magzatcsempészetet”
folytatott. Erről a cselekményről azonban tudni kell, hogy gyermekük örökbeadására
vállalkozó terhes anyák kiutaztatása az USA-ba nem bűntett, s 1995 előtt, amikor a
kifogásolt esetek történtek, még Magyarországon sem számított annak. Más kérdés,
hogy az ilyen típusú örökbeadások ellen joggal vethetők fel morális kifogások.
Bár, ha választani kell aközött, hogy egy cigány újszülött - s az Amerikába
kikerülő csecsemők egytől-egyig romák voltak, akiket hazai nevelőszülők nem
szívesen fogadnak örökbe - jómódú amerikai szülőkhöz kerüljön vagy egy hazai
nevelőintézetbe, tiszta lelkiismerettel melyik alternatívát ajánlhatnánk?
Kis János Az abortuszról címmel 1992-ben megjelent, aktuális politikai muníciónak
szánt kötet szerzője ez év június 11-én Magzatper után - alkotmánybírósági
döntés előtt címmel előadást tartott a Társaság a Szabadságjogokért
Egyesületben. Ebben ő is párhuzamot vont az abortusz és az örökbefogadás között.
(Mellesleg említhette volna a halálos ítélet, a sterilizálás és az euthanázia
problémáját is, hiszen az élethez fűződő, mindenek fölött álló jog immanens
konfliktusai közé sorolhatók ezek is.) Nos az örökbefogadásról szólva a
tekintélyes filozófus sommásan kijelentette: „Ha az anya nem kívánja vagy nem tudja
maga nevelni megszületett gyermekét, örökbe adhatja”. Szembetűnő, mennyire nem
ismeri Kis János a mai magyar viszonyokat. Az anyáknak ugyanis az esetek túlnyomó
többségében csak arra van lehetőségük - s ettől érthetően borzadnak, mert a
legnagyobb megaláztatásnak tartják -, hogy az állam javára lemondjanak a nem
kívánt gyermekről. A továbbiakban a csecsemőről a gyermekvédelmi
intézményrendszer gondoskodik, és megpróbálja örökbe adni. Mivel azonban a
„hivatalos kiajánlás” különböző okok miatt rendszerint sikertelen, a
felnövekvő állami gondozottaknak hihetetlenül nagy esélyük van arra, hogy a
hajléktalanok, a drogosok és a bűnözők számát szaporítsák tizennyolcadik évük
betöltése után, sőt már az előtt is. A gyermekükről lemondani kívánó anyáknak
megfelelő intézményrendszer híján nincs esélyük arra, hogy örökbefogadó szülőt
találjanak, és kikerüljék a „gondoskodó” államot, a Gyermek- és
Ifjúságvédelmi Intézetet (GYIVI). S ha valami csoda folytán ez mégis sikerülne
nekik, az örökbefogadóktól nem fogadhatnak el pénzt, mert az ellenkezik a hatályos
jogszabályokkal.
Vagyis az örökbefogadásról szóló jogszabályaink képmutatóak és kegyetlenek, s
azon az elvi alapon, hogy nem részesíthetik előnyben a vagyonos örökbefogadókat a
szegények rovására, a gyermekeknek okozzák a legnagyobb kárt. Ez a szemlélet
érvényesül az új, ősszel elfogadandó családjogi törvényben is, mely azt
eredményezheti, hogy jómódú magyarok a harmadik világból hozhatnak majd
örökbefogadás céljából csecsemőket, miközben több ezer állami gondozottunk lesz,
akiknek családban való felnevelésére senki sem vállalkozik. A helyzeten azonban
nehéz változtatni, hiszen ismert, hogy a vonatkozó törvények sehol sem tökéletesek,
s egy olyan súlyos, tragikus helyzetben, amikor egy anyának le kell mondani a
gyermekéről, nincs „ideális megoldás”.
Az abortusz - bár nem jelent olyan súlyos válsághelyzetet, mint az örökbeadás -
szintén nehezen kezelhető probléma. Igaz, ezen a téren az orvostudomány
előrehaladtával, a fogamzásgátlás korszerű módszereinek elterjedésével (melyeket
egyébként a katolikus egyház hivatalosan szintén elutasít) elérhetőbbnek tűnik a
viszonylagos társadalmi konszenzus. A társadalom többsége abban is egyetért,
vallására való tekintet nélkül, hogy a szélsőséges keresztény fundamentalista
szemlélet - mely a magzati élet szentsége nevében kész az abortuszra kényszerülő
anya, vagy a műtétet végző orvos életének megsemmisítésére is -
elfogadhatatlan, őrült fanatizmus.
Pedig az, ami 1998 márciusában Magyarországon történt, már nem áll távol a
nőgyógyászok elleni merényletektől. A Bajai Városi Bíróság meghozta elsőfokú
ítéletét, mely azon az alapon utasította el egy tizenhárom éves kislány
terhességmegszakítási kérelmét, hogy a magzat jogalany, s nevében az anyával és
egész családjával szemben felléphet az Alfa Magzat-, Csecsemő-, Gyermek- és
Családvédelmi Szövetség által delegált ügygondnok.
A sajtó, és nyomában a közvélemény felzúdult, s felvetette, hogy a magzatvédők
törvénytelenül, alighanem a gyónási titok megsértése révén jutottak
információhoz a terhességről, s nyújtották be keresetüket a bajai bíróságra.
Arról a kézenfekvő szempontról is szó esett, hogy miféle erkölcsi alapon állhatnak
azok, akik egy serdülő lány életét képesek tönkretenni egy efféle, a legszélesebb
nyilvánosság előtt lefolytatott „próbaper” kedvéért. Senki sem hívta azonban
fel a figyelmet arra, hogy az Alfa szövetség főtitkára ugyanaz a dr. Téglásy Imre,
aki a Népszabadság hasábjain 1996-ban elindította a ma is tartó hajszát dr. Czeizel
ellen. S bár élelmes zsurnalisztáknak sikerült felderíteni, hogy Téglásy enyhén
pornográf lányregények szerkesztőjeként keresi a kenyerét, fel sem merült, hogy
mennyiben felel meg az általa képviselt fundamentalista eszméknek egész magánélete.
Közben - s ez a legújabb fejlemény - dr. Czeizel Endre ellen a rendőrség két év
elteltével hivatalosan is vádat emelt „családi állapot megváltoztatása” miatt,
vagyis az ügy, a média nagy örömére, szokott mederben folyik tovább. Nehéz
eldönteni, hogy ebben az egyre kínosabb abortusz-örökbefogadás históriában, mely
akár precedens-jellegűnek tekinthető, a rendőrök és az újságírók dilettantizmusa
bizonyult-e erősebbnek, vagy a „liberális minimumot” is semmibe vevő elvtelenség,
mely egyes politikusokat és a hazai sajtó vezető munkatársait a rendszerváltás óta
jellemez. (Pelle János)