TIHANYI PÉTER
Beszélgetés Doszpot Péter nyomozóval

Doszpot Péter, alezredes. Harmincöt éves. Két éve a BRFK életvédelmi alosztályának vezetője. 1997-ben az év rendőre. Látványos sikereinek egyik titka különleges emberismeretében rejlik.

„Óriási örömként élek meg minden ügyet, ahol megtaláljuk az elkövetőt” Fotó: Korbely Attila

- Mi az, ami a nyomozótársaid fölé emelt téged? Vagyis te és az általad vezetett stáb mitől ilyen sikeres?
- Szerintem, ami engem a kollégáim fölé emelt, és amiért ilyen fiatalon főnök lettem az az, hogy szinte azonnal meg tudom állapítani, megérzem, hogy milyen szinten és milyen stílusban kell beszélnem, kommunikálnom a feltételezett gyilkossal. Úgy tűnik, a személyiségem alkalmas arra, hogy „együtt dolgozzam” velük. Tehát, hogy kihozzam belőlük a gyilkost. Ezt itt bent úgy mondjuk, hogy „elvitetem vele a balhét”. Nagyon hamar észre tudom venni, hogy az az ember, aki előttem ül, egyszerűen... gyilkos-e vagy sem.
- Hogyan...?
- Azt hiszem, a személyisége, a levegője alapján megérzem benne a gyilkost. Hamar rájövök, hogy potenciális elkövetőként érdemes-e vele foglalkozni vagy sem. Ez engem nagyon sok plusz munkától szabadított meg.
- Az első benyomásnak ekkora jelentősége van?
- Óriási. Legalábbis nálam. Ez idáig nyolcvan százalékban bejött. A másik fontos dolog az, hogy fel kell tudni vállalni az esetleges kudarcokat is. Igenis, le kell ülni vele beszélgetni, ki kell hallgatni, állandóan kommunikálni kell vele. Lehet, hogy az első öt beszélgetés után teljesen megalázottnak érzed magad, és úgy tűnik, ő fog győzni. Merthogy, semmit nem tudtál belőle kiszedni, pedig a „belső készüléked” azt mondja, hogy ő a gyilkos. Lehet, hogy ez a párharc hónapokig, vagy akár egy évig is eltarthat, de fel kell tudni vállalni ezt a látszatkudarcot is. Aztán valamikor csak elfárad a fazon. Kilazít egy kicsit, mond vagy tesz valamit - akár egy teljesen lényegtelennek tűnő dolgot -, amivel végül is lebuktatja magát. Azt tudnod kell, hogy mire idekerül egy ember, mint lehetséges gyilkos, addigra már egy nagyon nagy nyomozás van mögöttünk. Ezt én nem egyedül csinálom, hanem mondjuk tizenöten. Amikor ott ül velem szemben, én már a magánéletétől kezdve, a hobbiján át a munkájáig, mindenről mindent tudok. Természetesen ezt ő nem is sejti. Az ő érdeke és célja viszont végig az, hogy körmeszakadtáig tagadjon. Itt az a kérdés, hogy azokat a dolgokat, tényeket, bizonyítékokat, amiket tudok róla, hogyan tudom a beszélgetés során ellene felhasználni. Tudnom, és éreznem kell, hogy a kérdéseimet hogyan, mikor, hova kell elhelyeznem, hogy a végén azt érezze: én vagyok az erősebb.
- Ez tulajdonképpen egy olyan „pszichikai párbaj”, ahol ha te győzöl, ő beismeri a bűncselekményt?
- Pontosan így van. Sőt, ez egy igazi szellemi harc, ami két ember között zajlik. Ő azt figyeli, mi az, amit én már bizonyíthatóan tudok, és mi az, amit csak sejtek. Én pedig azt, hogy az életének melyik területe az, ahol valamibe még bele tudok „csípni”. Ahol meg tudom fogni, meg tudom szorítani az illetőt. Sokszor egy gesztuson, egy hangsúlyon, egy elkapott pillanaton, egy kicsúszott félmondaton múlik minden. Van úgy, hogy hihetően mond valamit, de a szemében mást látok. Tehát hazudik. Tudod, minden egyes bűnözőhöz más stílusú „kulcs” kell. Egy profi bérgyilkoshoz - sok van mostanában - úgy kell viszonyulnom, hogy ez egy hideg, számító ember, aki a munkáját végzi. Akinek az a foglalkozása, hogy ötszázezer forintért embert öl. Tehát, ha én nagyképű, flegma leszek, ő is olyan lesz velem. Ez egy baromi izgalmas párharc, ahol a gyilkosok nagy része nincs megijedve tőlünk. Ez egy „ki mit tud” és egy adok-kapok játék. Ebben kell neked győznöd. Különben információkat csak akkor kapsz, ha te is adsz. Tehát, ha azt akarom, hogy ő elmondja nekem, miért és hogyan ölte meg Mariskát - ha nem is így buciba (élesbe) -, nekem is el kell mondanom, hogy miért gondolom, hogy ő a gyilkos. Mi szól ellene stb., stb. Nekem az is információ, ha ő kiröhög engem, és azt mondja: „ugyan már, semmi közöm az egészhez”.
- Nem volt még olyan, hogy anynyira irritált az illető személyisége, hogy nem tudtál mit kezdeni vele?
- Dehogynem. Volt olyan, hogy leültem valakivel, és öt perc után felálltam, mert biztos voltam benne, hogy nem tudok mit kezdeni vele. Egyszerűen idegesített a hülye stílusa. Én ettől agresszív lettem vele, ezt ő vette, és ő is agresszív lett velem. Ő nem fogadott el engem, és én sem fogadtam el őt. Ilyenkor teljesen felesleges küzdeni egymással. Azért van itt az alosztályomon ötven ember, hogy találjunk egy másik nyomozót, aki egy hullámhosszra tud vele kerülni. Kész. Ilyen egyszerű a dolog.
- Az szempont lehet esetleg, hogy megkedveljétek egymást, és ilyen módon nyíljon ki az illető?
- Érezni kell, hogy mit igényel. Van, aki azt igényli, hogy haver legyél, van aki nem. Meg kell érezned már a legelején, hogy a te személyiséged mennyit tud fogadni, vagy mennyit tud elbírni belőle.
- Ez tanulható?
- Szerintem nem, illetve csak az állandó munkában lehet megtanulni. Minden helyzetben ki kell próbálnod magad, és nem szabad félned, hogy esetleg veszítesz. Az én alosztályom azért van magasabb szinten minden más hasonló egységnél az országban, mert szakmailag a tapasztalataink sokkal-sokkal nagyobbak. Gondolj csak bele. Egy megyében van évente négy gyilkosság. Nálunk a BRFK-n van negyven. Itt már szinte minden előfordult. Emiatt aztán nehéz minket behozni.
- Említetted, hogy volt egy srác, akivel közel egy évig csatáztatok, és a végén beismerte a gyilkosságot.
- Igen, ezelőtt hat évvel ez a srác megölt egy vállalkozót, a legjobb barátját. Már egy éve dolgoztunk az ügyön, és sehol semmi bizonyíték. Meg kell, hogy mondjam neked, én az első perctől kezdve azt éreztem, hogy esetleg ez a srác volt a gyilkos, de mondom, semmilyen konkrét nyom vagy jel nem utalt erre. Ezalatt az egy év alatt szinte minden nap valahol találkoztunk a városban, átbeszéltük a gyilkosságot, azaz kóstolgattuk egymást. A srác ugyanannyi idős volt mint én, ugyanúgy két fia volt mint nekem, azonos küzdősportot űztünk, sőt majdnem ugyanott lakott, ahol én. Annak ellenére, hogy én végig benne éreztem a gyilkost, majdnem hogy barátságba kerültünk egymással.
- Min csúszott el, hogyan jöttél rá?
- Miután már százszor átbeszéltük a dolgot, egyszer azt mondtam neki: „Laci segítsél már, te voltál a legjobb barátja! Neked tudnod kell, mi történt. Kábítószer, fegyver vagy vörös higany - ez akkor volt divat - vagy miről szól ez a történet?” Erre rám néz, és azt mondja: „Úristen Péter, most látom, milyen hülye vagy. Te tényleg nem tudsz semmit”. És abban a pillanatban rájöttem, milyen igaza van, hiszen a gyilkos itt ül velem szemben. Ezek után nagyon rövid idő alatt be is tudtuk bizonyítani. Utólag elmondta, hogy abban a másodpercben, mikor kimondta ezt a mondatot, rájött, hogy elszólta magát. Látta a szememből, hogy rájöttem, hogy ő a gyilkos.
- Milyen volt az a pillanat, mikor ez a barátoddá lett gyilkos beismerte és aláírta a jegyzőkönyvet?
- Ez a pillanat egészen romantikusra sikerült. Mikor „elvitte a balhét”, sírva fakadt és azt mondta: „Peti, te győztél, te voltál a jobb” - és gratulált nekem.
- Most mi van vele?
- Üli az életfogytiglant.
- Nem sajnálod, hiszen haverok lettetek?
- Na figyelj Péter..., azért ne gondold, hogy összekeverem a helyzeteket. Azt sajnáltam volna, ha valahogy kicsúszott volna a kezemből. Ezek az emberek embert öltek, van, amelyikük többet is. Én napi huszonnégy órából huszonnégyet azért dolgozom, hogy ezeket a bűnözőket elkapjam, és kivonjam a forgalomból. Ez úgy történik, hogy miután elmondja nekem, hogy hogyan ölt, s ezt mindketten aláírtuk, őrizetbe veszik, elviszik innen, és nincs tovább. Kész. Ott van a következő gyilkosság. Egyet hál' istennek megoldottunk. Ennyi.
Óriási örömként élek meg - és élünk meg - minden ügyet, ahol megtaláljuk az elkövetőt. Tudod milyen hatalmas örömben úsztunk két napig, mikor megfogtuk a sorozatgyilkost? Még pezsgőt is bontottunk.
- Ott is te vezetted a nyomozást?
- Igen.
- Volt olyan eseted, hogy a tények és a bizonyítékok amellett szóltak, hogy az a gyilkos, akit elkaptatok? Ebben te is száz százalékosan biztos voltál, de a bíróság mégis felmentette...
- Természetesen.
- Milyen érzés volt?
- Nagyon brutális.
- Ez attól volt brutális, hogy saját kudarcodként élted meg?
- Igen. Attól. A bíróság ilyenkor óhatatlanul a saját munkádat is minősíti. Ez azt jelenti, hogy azok a bizonyítékok, amelyeket összeszedtél, és leírtál az ügyiratban, egy kivülálló számára nem elégségesek. Nem meggyőzőek. A bíró nem ismeri a gyilkost, nem beszél senkivel, ő csak az aktából ismeri az ügyet. És azt mondja: kérem szépen én ennek alapján nem vagyok meggyőződve a gyanúsított bűnösségéről. És nem fogom elítélni.
- Azt nem mondhatod, hogy száz százalékosan érzed és tudod, hogy ő a gyilkos?
- De mondhatom, de erre azt mondják: „Bizonyítsa be.” És igazuk van. Más dolog tudni valamit, és megint más bebizonyítani azt.
El tudod te képzelni, mennyi mindent tudok én ebben a fővárosban? De ha belegebedek, akkor sem tudom bebizonyítani. Most lehet, hogy az a 30 milliós autó annyira lopott, hogy ennél lopottabb már nem is lehet egy autó. És én ezt pontosan tudom. De olyan profi módon „le van papírozva”, hogy egyszerűen sehol nem tudok belekötni. És akkor folytathatnám a sort.
- Olyan nem történt még veled, hogy a tények és a bizonyítékok, és minden egyéb jel az elkövető ellen szólt, de a te mást éreztél?
- Ilyen is volt..., illetve éppen most van. Két hónappal ezelőtt volt egy SHELL-kutas rablás, ahol lelőtték a pénzszállító autó vezetőjét. Sajnos meg is halt. Az elkövető most van előzetesben a vizsgálati osztályon. Nagyon korrekt és meggyőző bizonyítékok szólnak ellene. De miután tíz percet beszéltem a sráccal, ez a tíz perc engem ennek az ellenkezőjéről győzött meg. Egyszerűen nem éreztem benne a gyilkost. Úgy vagyok vele, tán mégsem ő volt az. Majd meglátjuk. Ez az ügy még nincs lezongorázva.
- Egyszer azt hallottam rólad, hogy annyira „megszállott” nyomozó vagy, hogy még a maffiába is beépültél.
- Hát ..., ilyen is volt.
- Egy kicsit részleteznéd?
- Egyszer le is szereltem a rendőrségtől három hónapra. Addig bírtam közöttük. Baromi nagy tapasztalatokat szereztem.
- Melyik terület volt ez?
- A kábítószer. Tudniillik nagyon sok gyilkosság hátterében ez áll. Azáltal, hogy én beépültem, egy európai kábítószer-hálózatot sikerült megbuktatnunk. Csak aztán én is megbuktam... Gyorsan ki kellett, hogy vigyenek közülük.
- Hogy történik egy ilyen „kivitel”?
- Ilyenkor csak az az életbiztosítás, ha gyorsan felfeded magad. Azt mondod: „Bocs fiúk, de én zsaru vagyok.” Nem örülnek neki, de ez egy hallgatólagos dolog, hogy ilyenkor legalább nem ölnek meg.
- És ha nem szálltál volna ki a buliból?
- Akkor már nem élnék.
- Nem félsz attól, hogy egyszer csak kinyírnak?
- Elvileg ez bármikor megtörténhet, benne van a pakliban. De félni, nem félek. Ha félnék, másnap már nem tudnék dolgozni.
- Most lett vége a Diákszigetnek. Tudod, a kultúrszigetnek. Te kint voltál?
- Az kultúrsziget?! Abban a koszban, piszokban, tele kábítószerrel, piával, szexszel? Ez még viccnek is rossz! Ha egy kábszeres kutyát kiviszel a szigetre, meghülyül szegény. Csak forog össze-vissza a szerencsétlen, mert minden irányból csak a drogot érzi. Ha kábítószerest keresnénk, kihozhatnánk a fél szigetet. Úgyhogy nekem ne mondja senki: könnyű drog meg kemény drog! És nincs itt semmiféle holland példa. Ha egyszer drog, akkor az drog és kész. Különben mi csak akkor megyünk oda, ha gyilkosság történik. De akkor azonnal.
- A nap huszonnégy órájában bármikor és bárhova riasztható vagy?
- Természetesen. Ha áldozat van. Ezt igazán hatékonyan másképp nem is lehet csinálni. Ezt szeretem, ehhez értek, ezt csinálom a rendőrségen, amióta az eszemet tudom.
- Mit tartasz eddigi legnagyobb szakmai sikerednek?
- Oké, őszinte leszek, de akkor ne tarts nagyképűnek. Brutális nagy ügyeket megoldottam. Fantasztikusan nagyokat. De eddigi legnagyobb sikerem a sorozatgyilkos volt. Kevés gyilkossági nyomozónak adatik meg - és ne is adasson meg -, hogy sorozatgyilkos után nyomozzon. Mondom, ne legyen ilyen. De ha már van, akkor hatalmas szakmai sikerként könyvelem el. Ez a csapat, amit ráállítottam, éjjel-nappal ezen dolgozott. Hatalmas munkát végeztek.
- Hogy sikerült elkapni?
- Ez egy 27 éves albán srác, aki ráadásul olyan tökéletesen beszél magyarul, mint te. Évekig élt Magyarországon, de kint is magyar területen lakott. Először beismerte, utána visszavonta vallomását. Aztán mindenfelé leveleket írt - még az ENSZ-hez is -, hogy megkínoztuk, és csak azért írta alá, de ő igazából ártatlan.
- Erről mondanál még valamit? Érdekelne.
- Amíg nincs meg a vádemelés, és nincs bíróság előtt, nem mondhatok neked többet. De biztos vagyok benne, hogy a gyilkost kaptuk el.
- És mi volt a legnagyobb kudarcod?
- Volt Budaörsön egy kettős gyilkosság. Egy sátánista fiatal kegyetlenül lemészárolt egy idős házaspárt. Itt is én vezettem a nyomozást. Száz százalék, hogy az a srác volt a gyilkos, akit elkaptunk. Ezt a mai napig fenntartom. A bíróság elegendő bizonyítékok híján felmentette a srácot. Ez bizony az én hibám volt. Nem írtam le elég jól, elég precízen az ügyet. Nagy kudarc volt.
- Tudod azt, hogy amióta az emberek - a sajtó és televízió jóvoltából - látják, hogy te és a stábod hogyan dolgoztok, ezen keresztül az egész rendőrség megítélése is jobb lett?
- Az az igazság, hogy ezt mi a munkánk során a bőrünkön érezzük. Múltkor is az utcán egy idős néni odajött hozzám, és azt mondta: „De jó, hogy maguk vannak”. És megsimogatta a kezemet.
- Péter, én is őszinte leszek hozzád. Élmény volt veled a beszélgetés, mert egy pillanatig sem éreztem, hogy zsaruval beszélek.
- Köszönöm.