ROBERT KAGAN
Ki vezesse az USA helyett a világot

A hatalom elutasítása, még ha az a barát kezében van is, örök emberi reakció - nem kevésbé, mint a hatalom iránti arrogancia. Az Egyesült Államok esetében ez azt jelenti, hogy a világ nagy része, miközben kíméletlenül bírálja az arrogánsnak tekintett amerikai hegemóniát, a válságok idején előszeretettel igyekszik megszabadulni a döntéssel járó felelősségtől. Robert Kagan tanulmánya a Foreign Policy című folyóirat nyári kiadásában jelent meg.

Amikor a Clinton-botrány januárban kitört a médiában, a világ vezető országai körében az aggodalom spontán, és éppen ezért leleplező erejű sóhaja tört fel. Miniszterelnökök és tudósok figyelték aggódva, vajon a nemzetközi gazdasági, biztonsági és politikai rendszerek hajtókereke, az Egyesült Államok elveszti-e erejét, és ha igen, mit fog ez az egész jelenteni a világ számára. Megreked-e a közel-keleti békefolyamat? Kezelhetetlenné válik-e az ázsiai pénzügyi válság? Lesz-e rend a Koreai-félszigeten? Megoldatlanok maradnak-e az európai biztonság nyomasztó kérdései? A londoni Times megjegyzése szerint „a vezetők azt mérlegelték, hogy mi fog történni a világ válsággócain, ha Washington figyelme elterelődik”.

Aggódik a világ

Félretéve az amerikai arrogancia és világuralmi törekvések miatti folyamatos elégedetlenkedésüket, az ázsiai, európai és közel-keleti lapok szerkesztőségi oldalaikon azt latolgatták, milyen következményei lehetnek az amerikai elnöki pozíció meggyengülésének. A liberális német Frankfurter Rundschau, amely alig néhány hónappal korábban még arrogáns fanatizmussal és „álcázott neokolonializmussal” vádolta Amerikát, hirtelen amiatt kezdett nyugtalankodni, hogy a „közel-keleti, balkáni és ázsiai problémák” nem lesznek megoldhatóak „amerikai segítség és egy köztiszteletnek örvendő elnök személye nélkül”. A lap azt követelte, hogy az elnök vádlói az egész világ érdekében mihamarabb produkáljanak bizonyítékokat, vagy pedig fogják be a szájukat. Hongkongban a South China Morning Post arra figyelmeztetett, hogy egy amerikai elnök megalázása „súlyos” következményekkel járna a belügyekre nézve; Szaúd-Arábiában az Arab News kijelentette, hogy „ez nem az az idő, amikor Amerikának vagy a világnak egy befelé figyelő, vagy sebzett elnök kell. A magánélet terheitől mentes, kemény döntések meghozatalára képes elnökre van szükség.”
Az erős amerikai vezetés iránti igényben rejlő irónia nem maradt figyelem nélkül, még Párizsban, az antihegemónia és „multipolaritás” intellektuális és szellemi fővárosában sem. Jacques Amalricnak a Liberationban megjelent vitriolos megjegyzése szerint: „Azok, akik az Egyesült Államokat basáskodással vádolták, ma a vihar mielőbbi végéért imádkoznak.” Ez így volt, és okkal. Aldo Rizzo az olasz La Stampában részben panaszként, részben elismerésként említette meg: „Ilyen időszakokban érezzük, mennyire szükség lenne egy erőre, talán nem is alternatívaként, hanem kiegészítésként Amerika mellett, valamire, amit Európa is betölthetne. Betölthetné, de nem teszi. Ezért sok szerencsét kell kívánnunk Clintonnak, és mindenekelőtt Amerikának.”

Jóindulatú hegemónia

A nemzetközi aggodalom a válság átmeneti elültével természetesen elmúlt, ahogy elmúlt az az őszinteségi hullám is, amely felfedte a világ valódi helyzetét és Amerika központi szerepét a globális rend látszatának fenntartásában. Az elnök, úgy tűnt, visszaszerezte egyensúlyát, a kerék tovább forgott, és a világ fővárosaiban újrakezdődött a panaszkodás az amerikai arrogancia és erőszakosság ellen. A szinte egyetemes aggodalom az amerikai elnöki pozíciójának meggyengülése miatt azonban hasznos gyógyszernek bizonyult a washingtoni hegemónia fölötti siránkozás ellen. Kiderült: a probléma sokkal kisebb, mint amilyennek látszik.
Az Amerika nemzetközi dominanciájával szembeni elutasító, illetve azt támasznak tekintő vegyes érzelmek nem tekinthetők sem furcsának, sem újnak. A hatalom elutasítása, még ha az a barát kezében van is, megszokott, örök emberi reakció - nem kevésbé, mint a hatalom iránti arrogancia. A jelenlegi ellenállás a hidegháború utáni időszak amerikai terjeszkedésének egyenes következménye. A Szovjetunióval való konfrontáció idején, amely ma Amerika számára a szövetségesek közötti édeni harmónia emléke, nemcsak a franciák, hanem a britek is dühöngtek a néha hatalmaskodó Amerika vezetése miatt. Ahogy A. W. DePorte politológus mintegy húsz éve megállapította, az európai egység Jean Monnet francia pénzügyi szakember és Robert Schuman francia külügyminiszter által 1950-ben megálmodott modellje „nemcsak Nyugat-Európa megerősítését célozta az orosz fenyegetéssel szemben, hanem - bár erről kevesebb szó esett - a túlerejű, de nélkülözhetetlen amerikai szövetségessel szemben is erőt képviselt”. A mai sokpólusú világ iránti igénynek tehát megvannak a maga előzményei, éppúgy, mint az amerikai hatalommal szembeni európai összefogás vágyának. Egyik vágy sem tekinthető az utóbbi kilenc év amerikai hegemóniájára adott válasznak, és felmerül a gyanú, hogy egyik mögött sem áll komoly szándék.
Amerikának a világban játszott vezető szerepével kapcsolatban a legtöbb nemzetközi megfigyelő elismeri, hogy a világ lakosságának igen nagy része számára hasznos az Egyesült Államok által gyakorolt „jóindulatú hegemónia”. Az összes reális lehetőség között minden bizonnyal ez a legjobb elrendezés. Aláásása a világ számára sokkal többe kerülne, mint Amerika számára. Samuel Huntington öt évvel ezelőtt, mielőtt még az amerikai hegemónia arroganciáját kifogásoló tudósok csapatához csatlakozott volna, így írt erről: „A világ az amerikai vezetés nélkül az erőszak, a rendnélküliség világává válna. Ebben a világban gyengébb demokrácia és kisebb gazdasági növekedés lenne, mintha az Egyesült Államok folytatja befolyása növelését a világ eseményeit irányítani tudó más államok rovására.”
Amerika még a szovjet fenyegetés elmúltával is széles körben határozza meg a „nemzetbiztonság” fogalmát, egyes politikusai nem kis bosszúságára. Komolyan figyelembe veszi szövetségesei és barátai érdekeit, sokszor az amerikai partoktól távol eső területeken is. Az Öböl-háborúban az iraki hadsereg kiűzésére Kuvaitba küldött katonák 90 százaléka amerikai volt. Vajon a veszélyeztetett érdekek 90 százaléka is amerikai lett volna? Minden elképzelhető felállásban, amelyben Amerika csapatokat küld külföldre, az elsődleges cél szövetségesei érdekének védelme, mint például Boszniában. Más hatalmakról nem mondható el ugyanez.

Nagylelkű önérdek

Mióta az Egyesült Államok nagyhatalommá vált, védelmi és külügyi politikájának központi törekvése mások érdekeinek azonosítása a sajátjaival. Úgy tűnik, az amerikaiaknak második természetévé vált a második világháború óta élő meggyőződés: saját jólétük alapvetően mások jólététől függ; globális jólét nélkül Amerika jóléte sem lehetséges; Amerika szabadsága azon múlik, megmarad és elterjed-e a szabadság máshol; az agresszió eltűrése annak elterjedéséhez vezethet az egész világon; végül, hogy az amerikai nemzet biztonsága nem valósulhat meg a nemzetközi biztonság jelentős mértékű javulása nélkül.
Ne tekintsük önzetlennek ezt a meggyőződést: az amerikaiak éppúgy tisztában vannak a saját érdekeikkel, mint bárki más. De legalább ötven éven át az önérdek egy olyan felvilágosodott formája irányította lépéseiket, amely a gyakorlatban veszélyesen emlékeztet a nagylelkűségre. Ha ma e nagylelkűség lanyhulni látszik (és ez még idő előtti ítélet lenne), ennek nem az az oka, hogy Amerika túlságosan is megszerette a hatalmat. Éppen ellenkezőleg. Egyes amerikaiak belefáradtak a hatalom gyakorlásába, a vezetésbe, és ennek eredményeként kevésbé készek annak a nagylelkűségnek a demonstrálására, amely oly sokáig jellemezte Amerika külpolitikáját. Amit Európában és másutt sokan arroganciának és erőszakosságnak látnak, az talán csak a fáradtságból eredő ingerlékenység.

Van-e alternatíva?

Ha valóban erről van szó, akkor azoknak a nemzeteknek, amelyek sokáig hasznot húztak és ma is hasznot húznak az Amerika ereje által létrehozott és fenntartott nemzetközi rendből, inkább támogatniuk kell ezt a hatalmat, mint befeketíteniük az amerikai hegemóniát. Hiszen végül is milyen alternatíváink vannak?
Bármilyen hibákat követ is el Amerika, ha bármely más nemzet venné át a szerepét, a többi nemzet számára még kedvezőtlenebb lenne a helyzet. Lehet, hogy Amerika arrogáns; lehet, hogy az amerikaiak néha önzőek; talán időnként nem megfelelően bánnak a hatalommal. De - már elnézést - kihez képest? Elhiheti-e bárki is, hogy ha Franciaországnál lenne a hatalom, a franciák kevésbé lennének arrogánsak, önzőek, és kevesebb hibát követnének el? Franciaország mint nagyhatalom vagy akár közepes hatalom történelmében kevés dolog ad okot az ilyen irányú optimizmusra. Nehéz elképzelni, hogy olyan mértékű hatalommal, mint amivel Amerika bír, Kína, Németország, Japán vagy Oroszország felvilágosultabb módon tudna élni. Jogosnak tűnik a feltételezés, hogy még az olyan legkevésbé tudatlan nagyhatalmak is, mint Nagy-Britannia, arrogánsabbban és véreskezűbben élnének a hatalommal, s végső soron a világ ügyeiben alkalmatlanabb intézőnek bizonyulnának, mint az alkalmatlan amerikaiak. Ha szükség van szuperhatalomra, a világ jobban jár az Egyesült Államokkal.

Az egyenlőség ára

Mi a helyzet a multipoláris világgal? Még az Egyesült Államokban is akadnak olyanok, akik szerint a nemzetközi igazságosság csak olyan világban érhető el, amelyet a megközelítőleg egyenlő erők egyensúlya jellemez. Ilyen körülmények között a nemzeti arroganciát elvi síkon enyhíteni, a nemzeti ambíciókat korlátozni kell, és a hegemóniára való törekvést, akár jó szándék vezérli, akár rossz, kontrollálni szükséges. Egy kiegyensúlyozottabb világ, vélik, ahol az Egyesült Államok is leszáll a magas lóról, szabadabb, igazságosabb és biztonságosabb lenne.
A hegemónia elleni minden nyöszörgés dacára nincs olyan nemzet a világon, amely valóban szeretné a sokpólusú világot. Még egyetlen nemzet sem mutatott hajlandóságot arra, hogy a globális válságok kezelésében egyenlő felelősséget vállaljon. Egyetlen nemzet sem volt még hajlandó olyan rövid távú áldozatok meghozatalára, mint amilyeneket az Egyesült Államok vállalt a világrend hosszú távú megőrzéséért. Kína kivételével egyetlen nemzet sem volt hajlandó pénzt költeni az önmagához mérten nagyobb nemzetközi szerepvállaláshoz szükséges katonai erő megszerzésére - Kína katonai erősödését viszont szomszédai nem tekintik a harmonikusabb környezet megteremtésére tett lépésnek.
Ha Európa valóban multipolaritásra törekedne, jelentős mértékben növelné védelmi költségvetését annak csökkentése helyett. Vezető szerepet vállalna a Balkánon, ahelyett, hogy részvételét Amerika részvételétől teszi függővé. De sem Franciaország, sem más európai nemzetek, még Oroszország sincs felkészülve, hogy megfizesse a valóban sokpólusú világ árát.
Az, amit Franciaország, Oroszország és néhány más nemzet ma keres, nem valódi, hanem egyfajta tiszteletbeli multipolaritás. Az egyenlő partnerség látszatát akarják a felelősség árának megfizetése nélkül. Egyenlő szavazatot akarnak a globális válságokat érintő legfőbb döntésekben (mint Irak vagy Koszovó), az egyenlő hatalom birtoklása nélkül. Saját presztízsüket kívánják növelni az amerikai hatalom számlájára, de nem kívánják magukra vállalni az amerikai hatalom visszaszorítása után maradó szakadék betöltésének felelősségét. Ugyanakkor rövid távú, főleg anyagi sikerekre vágynak, kihasználva, hogy az Egyesült Államok továbbra is központi kérdésnek tekinti a nemzetközi rend hosszú távú szolgálatát.

A döntés felelőssége

Nem egyszerűen az a probléma, hogy egyes nemzetek ingyen lovagolják meg az amerikai hatalmat, hasznot húzva az USA által megteremtett nemzetközi rendből, míg egyidejűleg kicsiny lyukakat ütnek rajta rövid távú haszonért. Komolyabb baj, hogy ez a viselkedés fokozatosan, vagy nem is olyan fokozatosan aláássa a nemzetközi rend védelmére rendelkezésre álló összesített erő mennyiségét. Az álmultipolaritás, amire Franciaország, Ororszország és mások törekszenek, csökkenti az Egyesült Államok képességét a közös érdekek védelmére anélkül, hogy bárki más képességeit növelné. Ez az erózió tulajdonképpen már elkezdődhetett. Irak esetében Amerika hosszú távú törekvését arra, hogy megvédje a világot Szaddám Huszeintől, aláásták Franciaország és Oroszország erőfeszítései a rövid távú gazdasági előnyök és nagyobb presztízs elérésére. Mindkét fél elérte a „multipoláris” megoldást: kihasítottak egy szeletet az amerikai hegemóniából. De ennek ára az a hosszú távú fenyegetés volt, amely megmaradt a nemzetközi rendszerre nézve, melyből jelentős hasznot lehet húzni, de amelynek megvédésére önmagukban képtelenek. Nem rendelkeztek az iraki probléma megoldásához szükséges eszközökkel, csak azokkal, amelyekkel megakadályozhatták, hogy az Egyesült Államok megoldhassa azt. A boszniai példa pedig arra bizonyíték, hogy a legnehezebb helyzetekben a leghatékonyabb választ akkor lehet megadni, amikor a legerősebb hatalom elhatározza magát a cselekvésre, akár követik őt a partnerek, akár nem, és csak ezt követően kéri fel a többieket a csatlakozásra. Amennyiben egyenlő beleszólási jogot adunk olyan nemzeteknek, amelyek közel sem rendelkeznek egyenlő erővel, ez gyakran azt eredményezi, hogy a nemzetközi közösség védelméhez szükséges - és egyébként rendelkezésre álló - erő bevetése elmarad.
(Rövidített és szerkesztett változat. Fordította: Szabó Ibolya Anna)