A nagyvárosi kutyatartás: alternatív, de nem egyedi életforma. A sűrűn lakott,
aszfaltutcás lakónegyedekben, a többnyire szabványlakásokban élő négylábúak
átformálják gazdáik életét - s igencsak kéretlenül - a környezetüket is. Ma
Budapesten többször annyi eb jut egy kétlábú városlakóra, mint a nyugati
nagyvárosokban, s ez közvetett jelzés gazdáik és a többiek, tehát általában az
emberek közti kapcsolatokról is. Nyomós oka lehet ugyanis annak, ha valaki egy kutyát
tart legjobb barátjának, és a lakótárs, sőt a családtag szerepébe emelve
kényezteti háziállatát...
Sokak szerint bonyolult folyamat végeredménye, amíg egy nagyvárosi, kődzsungelbe
zárt emberből elkötelezett kutyás lesz. Talán születni kell rá? Ez a
valószínűtlenebb magyarázat. Gyakoribb, hogy a kutya menet közben érkezik a
családba, s a gyerek kedvencéből a család rendes tagjává válik. A tragikusabb
változat pedig így hangzik: válás vagy haláleset miatt egyfősre zsugorodik a
háztartás, egy idő után nyomasztóvá nő a csend, kellene valaki, akiről gondoskodni
lehet. Aki hagyja, hogy szeressék...
És ekkor lép be az elszürkült élettérbe a Kutya. A hűséges, az emberbarát, aki
egy idő után saját zugot harcol ki magának, majd szigorúan beosztja a gazda életét:
séta reggel, séta este, katonás pontossággal.
A honi kutyák térfoglalását mutatja, hogy évente nem kevesebb mint 200 ezer tonna
táplálékot fogyaszt el a magyar családok közel felében tartott 1,7 millió eb.
Érthető tehát, hogy e jelentős piac ellátásán ma már 25-30 gyártó szorgoskodik,
s köztük az öt legnagyobb érdekvédelmi egyesületet hozott létre - többek
között az 50-60 ezer tonnányi előregyártott kutyaeledel minél hatékonyabb
célbajuttatására. Nem aprópénzről van szó, hanem évi 8-10 milliárdos üzletről.
Valamikor a rendszerváltás idején ugrott meg a kutyák száma. Ma már - a népesség
arányában - csak az Egyesült Államok lakosainak állatbarátsága versenyezhet a
mienkével. Ám a sokasodással korántsem járt együtt az állatok tartásának minden
kötelezettségét felvállaló magatartás elterjedése. Juhász László, a
Kutyaszövetség című érdekvédő szaklap felelős szerkesztője kérdésünkre
elmondta, hogy ez a fajta kulturálatlanság nem pusztán a kutyatartás, de az egész
társadalom hiányosságait jelzi: a mai iskolai tankönyvekben nincs is szó
állatvédelemről. Mivel a kutya az ember társállata, általános joga mindenkinek -
lakjék akár a „csupaaszfalt” Belvárosban -, hogy állatot tartson. Persze a
„maradványokat” össze kellene szedni, és jó volna eljutni odáig, hogy egy nagy
testű, sok mozgást igénylő jószág tartására - éppen állatvédelmi szempontból
- ne vállalkozzanak például a hetedik kerületi viszonyok között. Bármennyire
sóvárog is utána a kutyabarát.
Juhász László megerősítette, hogy Magyarországon valóban irreálisan sok a kutya:
míg Ausztriában kilencezer, addig nálunk százezer kutyát törzskönyveznek évente.
Az ezzel kapcsolatban felmerülő kérdést, mint mondta, lélektanilag is meg lehet
közelíteni, a zsákszámra való termelésnek ezzel szemben nagyon is kézzelfoghatóak
az (anyagi) indokai. Jobb lenne fajtákra bontott tenyésztői rendszert működtetni,
tette hozzá Juhász, hiszen mind a 343 kutyafajt eltérő céllal tartják, ezekhez pedig
saját szakértőkre lenne szükség.
Flaszter-fíling
Erről a problémáról mindenki tud. És elvben mindenki - állatvédő és
emberbarát - nagyon helyteleníti, hogy a nagyvárosi kutyák napi rendes sétáikon
„köztisztaságba ütköző” nyomokat hagynak hátra.
A helyzet az esőszegény időszakokban fokozódik. A járdákra, falak tövébe, boltok
és lakóházak bejárati ajtaja elé lehelyezett „csomagok” és odaszáradt foltok
szaporodásával egyenes arányban keményedik be az adott körzetben a kutya és
kutyatartó elleni közhangulat. Ma még ez legtöbbször csak passzív, morgolódó
jellegű, amint ezt a kerületi lapok levelezési rovataiban időnként fel-fellángoló
vita is jelzi. A közelmúltban elfogadott állatvédelmi törvény pedig kifejezetten
úgy rendelkezik a kutyapiszok sorsáról, hogy azt minden esetben maguknak a
kutyasétáltatóknak kell eltüntetniük. De látott bárki is az utcán kis lapáttal, e
célra rendszeresített zacskóval szorgoskodó kutyást? Egy konkrét esetre azért
emlékszem...
A friss törvényt a betartatásával megbízott közterületfelügyelők meglehetős
iróniával szemlélik. Akad más dolguk elég - mondják. „Tessék csak délidő
tájt a Moszkván vagy az Örs vezér terén körülnézni!” Meg aztán: a cselekményt
egy jogállamban bizonyítani is kell, ami a dolog természeténél fogva nem ígérkezik
könnyűnek.
Szabályra új szabály
Maguk a polgárok is kezdeményezhetnek eljárást, amire bizonyára a
„belelépésnél” jóval durvább élmények (például a gyermek és a kutyagumi
találkozása a homokozóban) adhatnának késztetést, de a szabálysértési hatóságok
szerint idáig kevesen jutnak el. A már szóba hozott VII. kerület szabálysértési
csoportjánál - noha az a második legnagyobb ügyfélforgalmú Budapesten - évente
20-30 „kutyaesetet” (az ügyek egy százaléka) jeleznek a polgárok. A kiszabott
büntetés 3-5 ezer forint a lehetséges 20 ezerből, amit a szabálysértők
„általánosan nehéz anyagi helyzete” indokol. Gondolhatnánk, kevéssé
feljelentgetős már a magyar. De éppenséggel gondolhatnánk azt is, hogy még nemigen
tudnak a polgárok saját érdekeikért jogszerűen és pláne hideg fejjel lobbyzni: a
szitkozódás annál gyakoribb.
Mint Marosi János csoportvezetőtől megtudtuk: ennél jóval több, tízszázaléknyi az
állatorvosoktól érkező, az eboltások elmulasztása miatti eljárás, ami tekinthető
újabb mozaikdarabkának a kutyabarátság és a felelősségvállalás nehézkes
egymásratalálásáról.
Egész Budapestről hasonló adatok futnak be a Fővárosi Közigazgatási Hivatalhoz.
Kérdésünkre elmondták: az arányok hasonlóak, sőt részletes adatsorral is
rendelkeznek. Ám mi, érintettek (úgymint városlakók) csak írásos kérelem, valamint
a főnökség engedélyével juthatnánk hozzá.
„Sok az eszkimó...”
Budapesten a hasonló méretű nagyvárosokhoz képest kevés a park. Ám rendszeres
parklátogató bőven akad. A közeli „zöldbe” - ha az csak néhány fa
szegélyezte aprócska gyep is - jó idő esetén szívesen ülnek ki sütkérezni a
nyugdíjasok, és az anyukák is rendszeresen itt futnak össze. Csúcsidőben, egy-egy
derűsebb napon már ki lehetne függeszteni a „megtelt” táblát, amikor még ott
vannak a kutyák is, melyek persze futkosni vágynak. És elvégezni biológiai
szükségleteiket. Az erre érzékeny önkormányzatok, látván a kényszerű
összezártságot, néhol kerítéssel elzárt kutyafuttatókat létesítettek. Ezzel
párhuzamos és üdvözlendő tendencia, hogy egyre több park válik elkerített,
zárható kapuval ellátott, modern, „európai” színvonalú játszótereket rejtő
oázissá. Mindez némi reményre ad alapot kutyaügyben, hiszen így mindkét, gyakran
ütközni kényszerülő érdekcsoportnak, a kutyásoknak és a gyerekeseknek is
biztosítanak egy kevés teret. A nagyvárosi összezártságban ez sem kevés.
Ahogy a költő mondta: „Élni és élni hagyni...”
Ebterminátorok
Tudvalevő, hogy a falusi kutyák nem városiak. Sokszor már önmagában ez is
javukra szolgál a harcos antikutyások szemében. A kertes házban lakó ebek jelentik a
kutyák „alapállapotát”, vagyis nem ölebek, hanem házőrzők és haszonállatok a
javából. Tartásuk indoka belátható, kifogást ellenük ki is keresne? Igaz, pórázt,
szájkosarat nemigen látnak, sőt esténként eleresztik őket a láncról, de ez csak a
jogtalan behatolást megkísérlőt zavarhatja.
Ilyen ebeket sétáltatni sem szokás. A kerítés mentén a helyük, és csak kevés
dédelgetés jár nekik: százszázalékos őrkatonák.
A pitbull is lehetne az, de ő más kategória. Már eredetét is homály fedi:
állítólag ilyen állat a teremtéskor még nem volt, ezt az állatfajt egyes agresszív
fajok különösen vérszomjas utódainak továbbkeresztezésével alkották meg. S ha
már létrehozták, adottságait igénybe is veszik. E (szó szerint!) fenevad tartása
többnyire a „kigyúrtságot” megkívánó munkakörű, sokféle balesetveszélynek
kitett „sportemberek” státusszimbóluma lett. Mivel elkötelezett kutyarajongók, kis
kedvenceiket időnként más sportbarátokhoz is elviszik egy kis testmozgásra. Veszett
marakodás kezdődik ilyenkor fül-, kutyapofa- és végtagszaggatásokkal egyben. Be is
tiltották e tornát, ami nem nagyon zavarja a kutyagladiátorokra fogadókat. A pitbull
kicsit összenőtt a rendszerváltással is. A személyes szabadság megnövekedése e
téren is megteremtette a maga vadhajtásait, a versenyeztetésre vagy éppenséggel
felvágásból tartott állatok szomszéd kisgyerekekre támadtak rá, nagymamákat öltek
meg a nyílt utcán. Egy tavalyi rendelet külön engedélyhez köti a pitbullok és más
veszélyes kutyák tartását, amelyek nyakbőre alá azonosító mikrochipet is
kötelező lenne beültetni, ezenfelül ivartalanítani is kell(ene) őket.
Ezek után villámgyorsan pitbullmentessé vált a főváros. A pitbullok ugyan nem
tűntek el, viszont átalakultak - a legtöbbször staffordshire terrierré -, az
azonosítás pedig ugye nem a szakemberek, hanem az e téren járatlan önkormányzati
tisztviselők feladata. Itt tartunk most. A legendás magyar leleményesség ismét
győzött, a passzív ellenállás masszívan maga alá gyűrte a törvény betűjét. Ja
és igen, végezetül néhány adat: a kétezer - papíron nem is létező - pitbull
közül becslések szerint háromezer él, hisz az „iparág” kétmilliárdos hasznot
hajt. A becsült adat valódiságát a kutyakölykönként elkérhető százezer forint
és a harcikutya-viadalon elérhető, ötmilliós összegű nyeremény támasztja alá.