BURIK GÉZA
A megosztott iszlám

Az egyik tényező, amely lehetővé tette a zsidó állam fennmaradását, sőt gyarapodását a Közel-Kelet nyilvánvalóan ellenséges környezetében, az, hogy az arab világ mind etnikai, mind vallási szempontból megosztott. Nem minden közel-keleti muzulmán arab, s a nem arabok között vannak törökök, kurdok, irániak, azerik és berberek is. Az iszlám valláson belül pedig számos egymással szembenálló irányzat létezik.

Etnikumok az iszlám világban

Önmagában is elégséges az arabok törökökkel szembeni ellenséges magatartásához az a tény, hogy a törökök túlélték az Oszmán Birodalom bukását. Az évszázadok során az oszmán törökök uralmuk alá hajtották Egyiptomot, Palesztinát, Szíriát, Mezopotámiát - ma Irak -, Arábia egy részét és Észak-Afrikát.
Ezek a történelmi gyökerek - de van más okuk is az arab muzulmánoknak, hogy ne bízzanak Törökországban. A muzulmán radikálisok a modern, világi berendezkedésű Törökországot, melyet Atatürk hozott létre a birodalom romjain, tüskének érzik a muzulmán világ oldalában. A hadsereg ellenőrzése alatt tartja a közéletet, és lehetetlenné teszi a radikális muzulmánok előretörését politikai téren. Épp 1997 nyarán mondatták le az iszlám beállítottságú Erbakan-kormányt, az iszlám felé nyitott Refah Pártot betiltották, és Necmettin Erbakan miniszterelnököt öt évre eltiltották a közügyek gyakorlásától.
Törökország muzulmán szomszédait mégis leginkább az dühítette fel, hogy 1996 februárjában a török kormány katonai együttműködési egyezményt kötött Izraellel. A paktum szerint amennyiben Szíria megtámadja Izraelt, akkor Törökország katonailag is segítséget nyújt Izraelnek.
A kurdkérdés szintén fájó pont a török-szír-iraki kapcsolatokban. Bár a kurdok a negyedik legnépesebb etnikumként vannak jelen a közel-keleti térségben, a közös nyelv, a közös vallás hiánya eddig gátat szabott függetlenségi törekvéseiknek. A kurdok kb. 20 millióan élnek Törökország, Szíria, és Irak metszéspontjában. Egyes kurd politikai-katonai tömörülések és pártok gerillamozgalmat indítottak a török hatóságok ellen. Észak-Irakban a rivális Kurd Demokrata Párt (KDP) és a Kurd Hazafias Unió (PUK) egymás ellen küzdenek. Így nem is csoda, hogy a független Kurdisztán reménye távoli.
Ami a perzsa népet illeti, Irán egyik fő célja az, hogy az iszlám világ vitathatatlan vezetője legyen. De az, hogy lakossága nem arab eredetű, sorompóként áll e terv útjában, s nemkülönben az is, hogy lakosságának 95 százaléka az iszlám síita ágához tartozik. Az iszlám világ túlnyomó többsége ugyanis szunnita, csak a maradék a síita muzulmán.
Teherán tervei az atomfegyver megszerzésére is irányulnak, hogy a Jeruzsálemért vívott háború győzteseként és az iszlám világ vezető hatalmaként csapatai elsőként vonulhassanak a szent városba.
De ugyanerre a vezető szerepre törekszik Egyiptom is, mivel Kairóban úgy gondolják, hogy geopolitikai helyzetük erre jogosítja fel őket: mintegy kapocsként szolgálnak az észak-afrikai arab nemzetek, és a közel-keleti arabok között. Irán ezzel szembenállva folyamatosan emlékezteti az arab közvéleményt arra, hogy 1967-ben Egyiptom Camp Davidben békét kötött Izraellel. Teherán szerződést is kötött Damaszkusszal arról, hogy katonai támogatást nyújt egy Tel Avivval folytatandó háború esetén.
Szíria most a híd szerepét szeretné betölteni Irak és Irán között, és egy orosz hátterű szövetségen munkálkodik Izrael ellen. A szálak Irán és Szaúd-Arábia között is egyre szorosabbra fűződnek.
Az azeri nép 83 százaléka Azerbajdzsánban él. Háromnegyedük síita muzulmán. Egyes azerbajdzsáni csoportok örülnének Nagy-Azerbajdzsán létrejöttének, mely magában foglalná Irán északi részét is. Irán lakosságának 24 százaléka azeri. Azerbajdzsánnak is megvan a maga Boszniája. Karabah térségében még most is a fegyverek nyelvén tárgyalnak a muzulmán azerik és a keresztény örmények.
Észak-Afrikát már az ősidők óta berber törzsek lakják. A hetedik században vették fel az iszlámot, mikor érintkezésbe kerültek az arabokkal. Túlnyomórészt szunniták. Napjainkban lélekszámuk nem haladja meg a 10 milliót. Főleg Marokkóban élnek, de Algériában is jelentős szerepet játszanak a gazdaságban, s Líbiában és Tunéziában is megtalálható egy kis csoportjuk. Az arabok és a berberek közötti ellentétnek napjainkban az a forrása, hogy a berberek nem hajlandók magukévá tenni az iszlám törvénykezést. Az ellentétek esetlegesen törnek felszínre, de a berberek úgy érzik, hogy az arabok kultúrája magába akarja olvasztani az övékét. Az algériai terrorcselekmények egy részéért - egyes források szerint - egy berber szélsőséges csoport felelős.

Vallási megosztottság

A fő ellentét és viszály forrása az arab világban az, hogy a muzulmán vallás sem egységes. Két fő irányvonaluk doktrinálisan nem hozható közös nevezőre. A szunnita muzulmánok abszolút többségben vannak (85 százalék), de a síita muzulmán tábor lélekszáma sem elhanyagolható.
A szunnita muzulmánok az első három kalifa legitimációját vallják, akik Mohamed örökösei voltak. Életüket a Korán határozza meg, valamint a Hadit (Mohamed összegyűjtött tanításai, élettörténete) és a saria, az iszlám állam törvénykezési rendszere. Az imámok - a papság - szava az élet minden területén döntő és meghatározó. A „szunni” név az arab „szunna” szóból származik, mely viselkedési törvénytárt jelent.
A síita muzulmánok nem fogadják el az első három kalifa legitimitását, hanem Mohamed unokaöccsének legitimitását vallják, és eredetileg Ali pártjának nevezték őket. Sokkal inkább rituálisak, mint a szunniták. Úgy hiszik, hogy Mohamed és egyes leszármazottai isteni jellemvonásokkal rendelkeztek - ezt a szunniták elvetik. A síiták között a papság befolyása sokkal inkább domináns, mint a szunnita imámoké azok között.
Egy fontos szunnita irányzat a wahhabita mozgalom, amelyet Muhamad ibn Abd al-Wahhab (1703-92) alapított. A wahhabitizmus meg akarja újítani az ortodox szunni irányzatot, és vissza akar térni a gyökerekhez. A fundamentalista wahhabiták minden más irányzatot eretneknek tekintenek. A wahhabitizmus az iszlám puritán formája, amelyet főleg Szaúd-Arábiában gyakorolnak, ahol a királyi család mindig a wahhabita mozgalmat támogatta.
Az alaviták a síita irányzat egyik ágazata, melyet a XIV. századi nagy konzervatív iszlám jogtudóstól, Ibn Taimijától eredeztetnek. Az alaviták az uralmon lévő csoport Szíriában, ahol a lakosság háromnegyede szunnita.

Fundamentalisták és világi nacionalisták

A szunniták és a síiták ellentéte mellett egy másik törésvonal mentén további megosztó tényező a szakadás a fundamentalisták és a világi nacionalisták között. Mint az iszlám oly sok aspektusát illetően, itt sem lehet éles választóvonalat húzni. Az iszlám fundamentalisták mindenhol megtalálhatóak a Közel-Keleten, még olyan országokban is, melyeknek kormányzata sokkal inkább világi nacionalista mint vallásos.
De az állami szintű fundamentalizmus leginkább Iránt és Afganisztánt jellemzi. Amióta az iráni iszlám forradalom 1979-ben Khomeini Ajatollah vezetésével elsöpörte a sah uralmát, Irán a fundamentalista síita klerikusok acélökle. A rendszer terrorizmust exportál, és támogat világszerte az iszlám világban. Napjainkban egyes jelek arra engednek következtetni, hogy Khatami elnök mérsékeltebb, mint elődje; az enyhülés híve, és fel akarja venni a kapcsolatot a Nyugattal.
De a konzervatívok, Ali Khamenei ajatollah vezetésével - aki ellenőrzése alatt tartja a bíróságokat, a parlamentet, a hadsereget és a rendőrséget - mindent megtesznek azért, hogy ez ne járjon sikerrel. A Forradalmi Gárda is közvetlenül neki van alárendelve. Idén májusban erőszakos és tömeges megmozdulások voltak Teheránban a keményvonalasok és a mérsékelt diákok között.
Afganisztán 80 százalékát ellenőrzi egy szélsőséges fundamentalista tálib csoport, amelyet Pakisztánból támogatnak. Az országban még dúl a polgárháború, de azokban a körzetekben, ahol a tálibok uralmon vannak, az iszlám törvénykezést vezették be, amelynek értelmében a férfiak nem vághatják le szakállukat, a nők nem léphetnek csador nélkül az utcára, és így is csak valamely férfi rokonuk kíséretében. A tálib rendszer sokal inkább vallási színezetű, mint politikai, és az említett esetek csak kóstolót adnak abból, hogy mit is akarnak bevezetni az egész országban.
A többi közel-keleti iszlám ország - mint Líbia, Szíria és Irak - kormányai sokkal inkább világi nacionalista irányítottságúak, bár az iszlám nagyon fontos szerepet játszik a nemzeti kapcsolataikban.
Líbia népessége 97 százalékban szunnita, Kadhafi ezredes hagyományos iszlám oktatást vezetett be, és a törvényhozás is főképp iszlám törvényeken nyugszik, vallási bíróságokkal. De ezek ellenére Líbia világi, szocialista alapelveken nyugszik és katonai diktatúra van az országban.
Szíria lakosságának mintegy 74 százaléka szunnita muzulmán. Asszad elnök az alavita (síita) kisebbséghez tartozik. Akárcsak Líbia, Szíria is egy baloldali katonai diktatúra, és nem iszlám berendezkedésű állam. Az 1979-82-es fundamentalista iszlám felkelést leverték. Az uralmon lévő, erősen világi berendezkedésű Ba’ath párt a tradicionális muzulmánok nagy ellensége.
Irak lakosságának mintegy 60-65 százaléka síita, és több mint 30 százaléka szunnita muzulmán. A rendszer alapja itt is az iszlám törvénykezésre épülő bírósági rendszer, de az országot egy katonai diktatúra vezeti, mely a lényegét tekintve világi nacionalista.
Hasonló ezekhez a Palesztin Felszabadítási Hadsereg is, amelyet szintén a világi nacionalizmus vezet, és az a céljuk, hogy világi palesztin államot hozzanak létre. Ezért az iszlám-zsidó ellentét képe rendszeresen visszatérő eleme retorikájuknak. A Hamasz szervezet a másik véglet, mely vallási fundamentalista csoport és az iszlám dzsihadba, a fegyveres „szent” háborúba vetett hit jellemzi őket. Az idén májusban Ahmed Jasszin sejk, a Hamasz vezetője, azt követően, hogy megegyeztek a Palesztin Felszabadítási Népi Fronthoz való csatlakozásról, a következőket nyilatkozta: „A jövő évszázad első negyedében lesztek tanúi annak, hogy megsemmisül a zsidó közösség, és létrejön a Palesztin állam egész Palesztina területén.”

Nemzeti ellentétek

A közel-keleti iszlám államoknak sok mindmáig húzódó viszálya egyelőre elérhetetlenné teszi az egyesült iszlám front létrejöttét. A legtöbb a mai napig élő viszály forrása az Oszmán Birodalom felbomlása, és az, hogy a gyarmataikról visszavonuló britek és franciák területeket osztogattak a különféle államok között. Az alábbiakban e viszályok főbb pontjait fogjuk áttekinteni.
Szíria és Törökország viszonyát meghatározza, hogy 1939-ben Alexandra Szandzsákság Törökország része lett, elszakadt a francia fennhatóság alatt álló Szíriától, és most a Hatay tartomány nevet viseli. Szíria sohasem fogadta el ezt, idén májusban a szír washingtoni nagykövet ezt mondta: „Miután a Golán-fennsíkot viszavettük Izraeltől, elérkezett annak az ideje, hogy visszaszerezzük Hatayt Törökországtól.”
Szíria vitában áll Törökországgal a Tigris és az Eufrátesz folyók vízkészletei miatt is. Szíria és Irak azt állítják, hogy az Atatürk duzzasztógát üzembe helyezése veszélyezteti a vízellátásukat. Végezetül a két ország kapcsolatait az is feszültté teszi, hogy Szíria támogatja a kurd gerillákat Törökországban.
Ami Szíriát és Irakot illeti, bár mindkét országban a Ba’ath párt van uralmon ez mégis szembeállítja őket egymással. Az iraki ba’athista párt főleg szunnita (bár eredetileg nem volt az) és a főleg síita lakosságon uralkodnak. Szíriában viszont a törpe alavita kisebbség uralkodik a szunnita többségű lakosságon a hatalmon lévő Ba’ath Pártot és a hadsereget is uralmukban tartva. Asszad elnök is alavita. A rivalizálás folytatódik - ez magával vonja a Szíria és Irak közötti feszültség növekedését is.
Szíria és Libanon viszonya közismert: 1976-ban az előbbi lerohanta az utóbbit, és jelenleg 30-35 ezer szír katona tartózkodik Bejrútban, Észak-Libanonban és a Beeka-völgyben. Most Szíria az egykori Nagy-Szíria részének tekinti Libanont, és annektálni akarja az egész országot.
Jordánia területe az Oszmán Birodalom fénykorában szintén Nagy-Szíria része volt, és Szíria hosszú távú tervei között az is szerepel, hogy Jordánia is Szíria része legyen. A szírek libanoni bevonulása vészjel volt az amanni kormány számára. Jordánia ezért Irakot támogatta az 1980-1988-as háború idején, mivel Irak és Szíria riválisok.
Egy másik érzékeny pont, hogy a Jordán folyó vízhozama csupán 1,8 milliárd köbméter évente. Szíria, Libanon, Jordánia és Izrael osztozik ezen a gyér vízkészleten. Izrael megsemmisítése, Libanon és Jordánia bekebelezése lehetővé tenné Szíria számára ennek a létfontosságú forrásnak az ellenőrzését.
Irak és Irán az 1980-88-as véres háborút követően helyreállították a diplomáciai kapcsolatokat. Ez a konfliktus egy határvitával kezdődött és hamarosan egy totális háborúvá nőtte ki magát. A két ország máig nem rendezte a pontos határ helyét, akárcsak a Shatt al Arab vízi folyosó feletti uralom kérdését és a navigáció szabadságát a szorosban. Valójában a feszültség hátterében az húzódik meg, hogy mindkét ország magáénak akarja tudni a Perzsa-öblöt. Iraknak egy régóta dédelgetett álma az is, hogy bekebelezi azt a két kicsi kuvaiti szigetet, melyek révén jobb hajózási útvonalat alakíthat ki a Perzsa-öbölben. Irak egész - 1961 óta független - Kuvait területére igényt formál azon a címen, hogy az Baszra tartomány része volt az ottomán birodalom idején. Irak viszont sem Kuvait függetlenségét nem hajlandó elismerni, sem az ENSZ által kijelölt határokat. Nyilvánvaló, hogy a kuvaiti olajkincsre áhítozik.
Az Irán és az Egyesült Arab Emirátusok (EAE) közötti viszály alapjául három apró sziget feletti fennhatóság kérdése szolgál, melyek a Perzsa-öböl bejáratánál fekszenek. A szigetek egy részét Irán még 1971 novemberében foglalta el, két nappal az Egyesült Arab Emirátusok létrejötte előtt. Jelenleg a szigetek miatt meglévő egyet nem értést félretéve erőfeszítéseket tesz azért, hogy javítsa kapcsolatait az öbölbeli Együttműködési Tanács Arab-félszigeten fekvő államaival, kísérletet téve az amerikai befolyás csökkentésére az Öbölben.
Szaúd-Arábia és Jemen között a határ nagy részét nem határozták meg pontosan. 1980-ban, mielőtt Jemen egyesült volna, fegyveres összecsapások voltak észak-jemeni és szaúd-arábiai csapatok között a határövezetben. Bár sem Szaúd-Arábia, sem Dél-Jemen hivatalosan nem lépett fel területi követeléssel a másikkal szemben, és határvonalukat sohasem jelölték ki, Szaúd-Arábia élesen szemben áll az adeni marxista rendszerrel.
Észak- és Dél-Jemen 1990-es egyesítése óta a jemeniek szeretnék rendezni a határok kérdését, de ez idáig nem történt előrehaladás az ügyben. A jemeni nacionalisták azonban vissza akarnak szerezni olyan jemeni tartományokat is, amelyeket átengedtek Szaúd-Arábiának egy 1934-ben megkötött szerződésben. Most májusban szaúd-arábiai csapatok elfoglaltak egy kicsiny, Jemenhez tartozó lakatlan szigetet, Harimot az észak-jemeni partok mentén.
Marokkó és Algéria: előbbi már 1956 óta igényt tart Nyugat-Szaharára. 1973-ban egy függetlenségi mozgalom bontakozott ki itt, melyet az Aranypart Népi Felszabadítási Front (Polisario) vezetett. Franco tábornok 1975-ös halálát követően Spanyolország feladta a területet, melyet 1976-ban felosztottak Marokkó és Mauritánia között. 1979-ben Mauritánia lemondott az általa ellenőrzött Nyugat-Szaharáról, melyet Marokkó azonnal megpróbált megszállni. A Polisario gerillái algériai támogatással a hátuk mögött ellenálltak a marokkói fegyveres erőknek, és azóta folyamatosan a függetlenségükért küzdenek. Az ENSZ fennhatósága alatt 1992-ben népszavazást rendeztek volna Nyugat-Szahara jövőjéről, de a terv megbukott azon a kérdésen, hogy ki jogosult a szavazásra. Az ENSZ kétségbeesetten próbálja fenntartani a tárgyalásokat a küzdő felek között.
Hosszú idő óta tartó törekvése az arab országoknak, hogy a nyugati világ és Izrael ellenében iszlám egységfrontot hozzanak létre. De mint láthattuk, a vallási és nemzeti viszálykodások e keveréke eddig megakadályozta az egység létrejöttét, és egyelőre úgy tűnik, meg fogja akadályozni a jövőben is. Az eddigi tiszavirágéletű koalíciók mind hamar szétestek, mikor a hagyományos rivalizálás szembeállította őket egymással. Ez a viszálykodás megnöveli Izrael túlélési esélyeit, de nem jelent megnyugtató védelmet a zsidó államnak. Izraelt olyan ellenség veszi körül, amely megosztott. De ellenség veszi körül.