Hetek - II. évfolyam, 30. szám, 1998. július 25

„Elveszett Paradicsom, Elsüllyedt Atlantisz, Eldorádó, Boldogok szigete, Tündérvölgy, Utópia” - koronként ilyen és ehhez hasonló néven emlegették az emberiség letűnt aranykorszakát. Szinte valamennyi nép körében születtek mítoszok csodálatos tájakról, szigetekről, amelyek többnyire a korlátlan örömök és lehetőségek birodalmának álomképeibe ringatták hallgatóikat. A különféle mítoszok mellett a Biblia is megőrizte ennek a letűnt, boldog korszaknak az emlékét. A Teremtés könyvének elbeszélése szerint Isten az első emberpárt egy kertbe helyezte, amelyet úgy hívtak: gán Éden, azaz „Éden kertje”. Manapság a legtöbben úgy vélik, a bibliai „Édenkert” sem több puszta legendánál. A közel-keleti régészet legújabb felfedezései azonban ezen a ponton is megerősíteni látszanak a Biblia történeti hitelességét.

A különböző népek mondavilága sok mindent megőrzött az emberiség őstörténetéből, amit a mai tudományosnak nevezett világkép száműzni próbál az emberek gondolkodásából. A mezopotámiai, egyiptomi és görög mítoszok egybehangzóan állítják, hogy az első emberek „aranykori” állapotok között éltek a Földön: halhatatlanok voltak, és a természettel - amely sokkal termékenyebb, gazdagabb, egyszóval áldásosabb volt ekkoriban - tökéletes harmóniában laktak együtt. A görög mítoszok azt is tudni vélték, hogy ez a távoli aranykor egy vízözönnel ért véget, amelyből - itt nem egybehangzóak az elbeszélések - csak egyetlen ember, ill. emberpár menekült meg.
Az ókori emberek képzeletvilága azonban nem elégedett meg a távoli múlt ködképeivel: a nyomorúságos jelen elol egy valóságosan is létező „paradicsomi” világba szeretett volna menekülni. A görögök világképében a lakott világ határain túl: az óceán túlsó partjain, északon, nyugaton, keleten, India közelében, vagy az egyenlítő tájékán mesés vidékek találhatók. Mindenütt bőség és termékenység, az arany- és drágakő a földön hever, ártatlan, természetes emberek élnek gondtalan, hosszú életet. Theopomposz, az i. e. IV. században élt történetíró mesés szigetének lakói nevetve, derűsen élnek, s úgy is halnak meg. Két folyójuk van, a gyászé és a gyönyörűségé. Mindkettőt fák szegélyezik. Aki eszik a gyümölcsükből, az vagy halálra sírja, vagy halálra neveti magát. Hekataiosz, az első „komoly” görög történetíró és földrajztudós (i. e. VI. század), művében a hüperboreusok népéről is ír, akik állítólag az északi sarkkörön túl, elzártan élnek, kétszer aratnak évente, s jókedvvel mulatozva töltik életüket. Ez az aranykor-mítosz szolgált alapul számos utópiának is: Platón Atlantiszról szóló elbeszélésének, vagy a görög mítoszok „Boldogok szigetei”-ről szóló legendáinak, amelyek valódi mesevilágokról szólnak: magától termő földről, évente két-háromszori aratásról, harmonikus, békés életről egy igazságos társadalomban.
Az elveszett aranykor iránti vágyódás oly nagy volt a régi időkben, hogy bátor felfedezők igyekeztek valahol a Földön megkeresni azt a helyet, ahol az elveszített aranykor boldogságát visszanyerhetik. A görögök és rómaiak nyugati irányba hajóztak, mivel a boldogság birodalmát valahol a távoli Atlanti-óceánban képzelték el. A Kanári-szigeteket is ezért keresztelték el „Szerencsés szigeteknek”, amely évszázadokig rajtuk is ragadt: még a középkor végi térképeken is fel-felbukkan ez az elnevezés.

A „földi Paradicsom” nyomában

A középkorban is tovább éltek a „földi Paradicsomra” vonatkozó - némi biblikus mázzal bevont - pogány hagyományok. A keleti országokkal megújuló középkori kereskedelmi kapcsolatok következményének tulajdonítható, hogy az elveszett Édenről szóló elképzelések az ismeretlen Nyugatról Keletre tevődtek át. Ehhez járult hozzá a Biblia némi ismerete is, amely egyértelműen leszögezi, hogy az Édenkert „napkelet felől” helyezkedett el (1Móz 2,8). Egy görögből fordított, i. sz. IV. századi földrajzkönyv szerint például van egy boldogország valahol a távoli Keleten. Lakosai nem vetnek és nem aratnak. Naponta kenyér hull az égből. Ezzel meg vadmézzel táplálkoznak. Királyuk nincs. Betegség nem bántja őket. Folyóikból drágakövet halásznak. Sokáig élnek, s jó illatú szarkofágban várják a halált. A bencés szerzetesek által rajzolt VIII. századi világtérképeken is - amelyeket egyedül bibliai ismereteikre hagyatkozva készítettek-, meghatározott területeket jelöltek ki a földi Paradicsom számára. E térképek középpontja többnyire Jeruzsálem volt, ahonnan kelet felé haladva ért el az ember az Édenkertbe, melynek helyére szokás szerint Ádám és Éva képét rajzolták.
A „mesés Keletről” szerzett valós és téves információk, valamint a középkor Édenkert-elképzelései összegződtek a John Mandeville lovag utazásai a Szentföldre, Indiába és Kínába c. regényes útleírásban, amely 1360 körül íródott és a középkor egyik bestsellerének számított. A fiktív történetben Mandeville lovag megtalálja a földi Paradicsomot, amelyet szintén Keletre helyezett: „a Föld elejére”. Felfogása szerint itt kellett lennie a földgolyó legmagasabban fekvő területének, amelyet még az özönvíz sem érhetett el, és ahol az ismert folyók legfontosabbjai eredtek: a Gangesz, az Eufrátesz, a Tigris és a Nílus. Itt azonban hirtelen elvágja az elbeszélés fonalát: „A Paradicsomról - írja - valójában nem tudok beszámolni, hiszen én nem jártam ott. Messze is van, meg nem is voltam rá méltó.” Az Édenkert pontos helyét egyébként még a máskülönben precíz és megbízható XVII. századi németalföldi geográfusok is feltüntették térképeiken.

Édenkert a Bibliában

A gán Édent persze hiába is keresnénk a Földön, vagy akár a Naprendszer egyik ismeretlen bolygóján. Az emberiség ősi aranykora, amelyet Ádám és Éva az „Éden nevű kertben” töltött, az ember Isten elleni lázadásával ért véget. Bibliakutatók és teológusok Ezékiel próféta egyik kijelentésére alapozva azt állítják, hogy az egykori Édenkert nem semmisült meg, hanem Isten természetfölötti beavatkozása következtében a Föld alatti világba süllyedt le. A próféta képes beszédben egy fához hasonlítja Egyiptomot: „Nem volt hozzá fogható cédrus az Isten kertjében, a ciprusoknak sem voltak hozzá hasonló ágai, és a platánoknak sem voltak olyan hajtásai, mint neki: Isten kertjében egy fának sem volt hozzá hasonló szépsége. Széppé tettem őt dús lombú ágaival, irigykedett is rá Éden minden fája az Isten kertjében” (31,8). Ám Egyiptom fellázadt Isten ellen, ezért neki is alá kellett szállnia a többi nemzetekkel együtt a Seolba: „Kihez hasonlítasz dicsőségben és nagyságban Éden fái között? Le kell szállnod Éden fáival együtt a föld mélyébe, ahol körülmetéletlenek közt fekszel, fegyverrel megöltekkel együtt. Így jár a fáraó és népének egész tömege!” (31,16-18).
Mindazonáltal - vallják a bibliaszakértők - ha a Szentírás valamennyi elbeszélése történetileg is igazolható tény, akkor az Édenkertnek régészetileg kimutatható nyomai is kellett hogy maradjanak, mégpedig pontosan ott, ahol annak helyét a Biblia megjelöli. Hogy ez hol lehetett, nem nehéz meghatározni, mivel a Teremtés könyve maga hivatkozik rá: „Édenből pedig folyó jött ki a kert megöntözésére, amely onnan szétágazott, és négy ágra szakadt. Egyiknek Písón a neve. Ez megkerüli Havílá egész földjét, ahol arany van. Ennek a földnek az aranya jó. Van ott illatos gyanta és ónixkő. A második folyónak Gíhón a neve. Ez megkerüli Kús egész földjét. A harmadik folyónak Hiddekel a neve. Ez Assúr keleti részén folyik. A negyedik folyó pedig az Eufrátesz” (1Móz 2,10-14). A felsorolásban szereplő négy folyó közül hármat könnyen azonosíthatunk: a Gíhon nem más, mint a Nílus, amely Kús (Etiópia) földjét megkerülve folyik; a Hiddekel az Asszíria keleti részén folyó Tigrissel azonosítható; az Eufrátesz nevét pedig a mai napig is használjuk. De mi a helyzet a negyedik folyóval, a Písónnal?

Egy kis klimatológia

A tudósok körében eddig az volt az általános vélekedés, hogy a Közel-Kelet klímája csak nagyon kevéssé változott meg i. e. 9000 után vagy az utolsó jégkorszakot követően. Ezt a klimatikus stabilitást vallották olyan neves izraeli tudósok is, mint Yohanan Aharoni vagy Amihai Mazar. Az utóbbi években azonban egyre több régész és geológus hallatta hangját ebben a kérdésben, az ellenkezőjét állítva. Olyan mesterséges medencékben, mint az Észak-Izraelben található Hula-tóban, vagy Kelet-Afrika természetes képződésű tavaiban előkerült pollenek (virágpor) elemzése mutatja, hogy ezt a területet a rézkorban (kb. i. e. 4500-3500) egybefüggő, sűrű erdőség borította. Ennek az időszaknak valamikor a korai bronzkorban (kb. i. e. 3500-2850) bekövetkező kiszáradás vetett véget. Sőt, a kutatások szerint még a késői bronzkorban (i. e. 1550-1200) is a mainál sokkal kedvezőbb időjárás volt jellemző a Közel-Keletre. A teljes kiszáradás és az elsivatagosodás a jelek szerint csak a bizánci periódustól (i. sz. 324-638) vette kezdetét és tartott folyamatosan a XX. század közepéig.
Az „esős és erdős” közel-keleti rézkor elképzelését támogatják az Arab-félsziget mára teljesen elsivatagosodott két országában, Jemenben és Szaúd-Arábiában végzett kutatások is. Az utóbbi helyen - amit ma a világ egyik legnagyobb, összefüggő kiterjedésű homoksivataga borít - tavak maradványaira bukkantak a régészek. Az igazán nagy szenzációt is ebben a külvilágtól szinte hermetikusan elzárkózó iszlám országban sikerült megtalálni: a legmodernebb műholdas technikával (Shuttle Imaging Radar - a föld alá is behatoló radarhullámok) a Hidzsaz-hegységtől egészen Kuwaitig húzódó, néhol 5 kilométer széles folyómedret sikerült azonosítani, amelyet felfedezője, Farouk El-Baz (a bostoni egyetem kutatója) „Kuwait-folyónak” keresztelt el. A geológusok szerint ez a folyó is valamikor a rézkor végén (i. e. 3500 körül) száradhatott ki.

Az Éden negyedik folyója

A bibliai leírás, amely szerint a Písón „Havila földjét megkerülve” folyik, pontosan ráillik a most felfedezett „Kuwait-folyóra”. Kuwaitban a geológusok régóta foglalkoztak azzal a problémával, hogy miért található nagy mennyiségű bazalt és gránit kavics az országban, mikor ez a két kőzet legközelebb csak kb. 1000 km-re nyugatra, a Hidzsaz-hegységben (Szaúd-Arábia) található meg. A „Kuwait-folyó” felfedezése természetesen megadja az egyetlen lehetséges megoldást: a bazalt és gránit kő ennek a folyamnak hordalékaként került oda, beterítve a mai Kuwait területének kb. kétharmadát és Dél-Irak egy részét. A bibliai leírással való egyezést tovább erősíti, hogy itt, az ősi folyómeder mentén találhatók az Arab-félsziget - amit a bibliakutatók már régen Havilával azonosítottak - legnagyobb, máig is működő aranybányái. Ezt a területet, amely kb. 200 kilométerre Medinától délre, a „Kuwait-folyó” forrásvidékén fekszik, éppen ezért arabul Mahd ed-Dahadnak, „az arany bölcsőjének” is nevezik.
A bibliai szöveg említi még a bdelliumot („illatos gyanta”) és az ónixkövet is, mint amelyek ezen a vidéken őshonos természeti kincsek. Ma ezeknek lelőhelyei inkább délebbre (Jemenben) találhatók, de az ókorban Mekka és Medina vidéke még híres volt ezeknek a rendkívül ritka és értékes növényi és ásványi anyagoknak az előfordulásáról. A Písón és a „Kuwait”-folyó azonosítását ezenkívül az is megerősíti, hogy nincs is más létező vagy kiszáradt folyó néhány ezer kilométeres körzetben, amely az azonosításkor szóba jöhetne.
A Písón-folyó a modern kutatások szerint valamikor a III. évezred végén száradhatott ki. Ebben az időben az egész Közel-Keletet érintő nagy éghajlati változás sújtotta az itt elterülő országokat: i. e. 2000 körül a legtöbb izraeli és jordániai várost jó háromszáz évre elhagyták lakosai. Egyiptomi írott források szintén beszámolnak az ez idő tájt dúló hatalmas éhínségekről. James A. Sauer szerint a Genezis könyvében Józsefről olvasható történet (1Móz 41-47. fejezet) is erre a hosszú száraz periódusra vonatkozik. Márpedig ha igazak a tudósok következtetései, akkor a patriarchák korát az i. e. III. évezredre kell datálnunk az eddig általánosan elfogadott középső bronzkori (i. e. 2000-1550) időszak helyett.