Hetek - II. évfolyam, 30. szám, 1998. július 25

Az idei nyár nem szűkölködik természeti katasztrófákban. Szökőár, árvíz, földrengés, ciklonok, földcsuszamlás, kánikula: a rendkívüli helyzetek emberek ezreinek az életét követelik szerte a világon. A csendes-óceáni szigetvilágban fekvő, 4 millió lakosú, javarészt érintetlen természeti szépségekkel rendelkező Pápua Új-Guinea sekély, tengerparti szakaszán múlt hét pénteken harminc kilométeres sávban egy félelmetes szökőár, a cunami tombolt. A kegyetlen víztömeg több mint tízezer embert sújtott: körülbelül hatezren meghaltak, és ezrek tűntek el nyom nélkül. Az évszázad katasztrófájaként emlegetett szökőár a január, február hónapokban pusztító El Ninonál is sokkal kegyetlenebb pusztítást végzett. A víz súlyos károkat okozott Ausztráliában, Kínában és Európában is. Másutt pedig - például az Egyesült Államokban - éppen az aszály és a tűzesetek jelentenek komoly problémákat. Összeállításunk a világ különböző pontjain történt katasztrófákkal foglalkozik.

Lusien Romme éppen a Sissano lagúna közelében levő otthonában tartózkodott, amikor váratlanul megmozdult a föld. A földrengés nyomán először csak halk morajlást lehetett hallani, mintha szél fújna, aztán pár perc múlva óriási robajjal tört utat magának a hatalmas víztömeg a lagúnában. A teljesen váratlanul érkező vízfal megállíthatatlanul hatolt be mintegy harminc kilométer mélyen a szárazföld belsejébe. Az emberek hirtelen sikoltozni és ordítozni kezdtek, és tíz perccel később már ezrével szaladtak felfelé a hegyoldalon. Lusien is rohanni kezdett, hogy megkeresse feleségét és hat éves kislányát, Martinát. „Az ár átcsapott a házunkon és a kókuszfákon.”- mondja. A víz úgy sodorta el az épületeket, mint a gyufás skatulyákat, feltépte az utakat és a hidakat. Lusien felesége belefulladt a vízbe. Neki csak két ujja tört el és a bordája illetve a válla sérült meg, amikor az ár belesodorta a lagúnába. De a kislánya életben maradt.
Nem mindenki mondhatja ennyire „szerencsésnek” magát. Pápua Új-Guinea partjai mentén ugyanis egész egyszerűen eltűnt két nemzedék: a legtöbb áldozat ugyanis kisgyermek vagy idős ember volt. Ők sem elég gyorsak nem voltak ahhoz, hogy elszaladjanak az ár elől, sem elég erősek ahhoz, hogy felmásszanak a kókuszpálmákra. Számos csecsemőt az anyja karjából tépett ki az ár. Az emberek azt mondják, nincs értelme újjáépíteni az iskolákat: nincs aki oda járjon. Szinte minden gyerek meghalt a szökőárban.

A halál lábnyoma

Az ország miniszterelnöke, Bill Skate egy nyilatkozatában így foglalta össze a történteket: “Teljes a káosz, senki nem tudja, valójában mi történt az eltűnt emberekkel.” Az ár több falut teljes egészében belemosott a tengerbe: nyomuk sem maradt. A CNN egyik riportere szerint a túlélők úgy festettek, mintha a pokolból jöttek volna vissza. A lagúna vize alig látszik a hulláktól, a gyökerestől kitépett kókuszpálmáktól és az épületek törmelékétől. Egy helyi halász, Jerry Arpuan így számol be erről: “Olyan sok test úszik a vízen, hogy alig tudok tőlük haladni a csónakommal. Soha életemben nem láttam még ennyit.” Számos mentőcsónaknak kellett munkába állnia, hogy kihalássza a holttesteket a vízből, mielőtt felfalnák őket a krokodilok.
A parton szintén tragikus állapotok uralkodnak: a bomlásnak indult hullák, a rothadó növényzet és az állati tetemek szaga elviselhetetlenné vált a trópusi hőségben. A kutyák és a disznók szintén elkezdték szétmarcangolni az emberi tetemeket. Mezítelen hátú férfiak ásóikra görnyedve ássák a sírokat a tikkasztó trópusi nap hevében: a munkának nem akar vége szakadni. Mezítlábas túlélők a karjukon cipelik a sebesülteket a máris túlzsúfolttá vált kicsiny kórházakba. Az Altapei Egészségügyi Központban olyan sok sebesültet ápolnak, hogy az újonnan érkezőket már csak a földön tudják ellátni. A helyzetet súlyosbítja, hogy az emberek gyakran csak napokkal később részesülnek orvosi ellátásban, a sebekben pedig addig benne marad a sár és az iszap. Számos embernél amputációt kellett végrehajtani, mivel a baktériumokkal teli korall-szemcsék elfertőzték a sebeket, és üszkösödést okoztak. A mentőcsapat tagjai attól tartanak, hogy a vízben úszó és a szárazon heverő, bomlásnak induló holttestek további fertőzés veszélyét rejtik. A kormány ezért elrendelte a holttestek elégetését. “Sebesültek százai vannak még kinn a nyílt terepen, akiket meg kell találnunk. Napról napra több százan halnak meg,” - mondja egy túlélő.
A tragédiát követően Ausztrália és Új-Zéland azonnal segélyszállítmányokat indított a szökőár sújtotta térségekbe. A kormány mozgó kórházakat állított működésbe. A Királyi Légierő három Herkules gépén katonai orvosok, nővérek és egészségügyi személyzet indult a katasztrófa sújtotta részek felé, a kockázatos leszállást is vállalva a szökőár mögött maradt romokban. A kormány minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy segítsen a károsultakon, akik a halál árnyékában már hozzá is láttak az új kunyhók, falvak felépítéséhez.
Az elsőként elkészült új házak egyike Asupoté, aki szintén túlélte a tragédiát. A fiatalasszony a trópusi hőségben az árnyékban ülve egy macsétával kókuszdió belét vájja ki a kunyhóban békésen szunyókáló két kisfia, a kétéves Frank és az egyhónapos Nasson számára.

Pápua Új-Guineán kívül a világ többi részén is súlyos pusztítást végeztek az áradások. Kínában a hetek óta tartó monszunévszak az egyébként szárazabb területeken, például Senhszi tartományban is annyi esőt hozott, mint még soha. A megáradt Jangce folyó eddig száznál több áldozatot követelt, és több mint 22 ezer házat sodort el. A sebesültek száma meghaladja a kétezret. A gabona tönkrement, és több városban kockázatossá vált az élet. További veszélyforrást a Sárga-folyó jelent, amelynek szintje szintén nagyon megduzzadt. Ez azért ad okot az aggodalomra, mert a Kína történelmében előfordult legkegyetlenebb árvizekért a Sárga-folyó a felelős.
Ausztrália Új-Dél-Wales nevű tartományában a hét eleji erős esőzések elzártak egy várost, és több út is használhatatlanná vált. A hat órán keresztül zuhogó felhőszakadás nyomán a folyók megáradtak, és több terület is víz alá került.

Falu a föld alatt

A katasztrófák Európát sem kímélték. A Pápua Új-Guinea-i cunami „kisöccse” a múlt hét végén Kelet-Szlovákiában pusztított. A túlzott esőzések miatt hirtelen megduzzadt Kis-Szinye és Tarca-patak kiáradó vize több falvat elsodort. A főként romák által lakott települések szegényes viskói pillanatok alatt kártyavárként sodródtak tova a hegyről lezúduló sűrű sártengerben, amely emberek százait is magával ragadta. A víz hordaléka, a sár és az iszap néhol a kétméteres vastagságot is elérte. Az áldozatok között főleg gyerekek voltak. Több falut „megkímélt” ugyan az áradás, ám napokra elzárta őket a külvilágtól. Az ivóvíz elfogyott, az állatokat elsodorta a víz, így az élelem utánpótlás is gondot okozott. A helyi hatóságok minden erőfeszítése ellenére az éhes romák az elhullott állatokból akartak ételt készíteni maguknak. Sok túlélőnek a rajta levő ruhán kívül semmije sem maradt.
Egy szomszédos országban ugyancsak az elmúlt hét végén történt tragédia. Az ausztriai Lassing nevű faluban tizenegy férfi lelte halálát egy bányában. A szerencsétlenség itt is úgy kezdődött, hogy az esőzések miatt meglazult talaj földcsuszamlást idézett elő az egyik tárnában. A bányász segítségére siető mentőosztag tíz tagját szintén elsodorta a víz. A bánya fölött épült falu közepén ma holdbéli tájba illő kráter tátong, miután a föld óriási száját feltátva egyszerűen elnyelte a falu egy részét.

Az északi félteke másik felén, az Egyesült Államokban a szárazság miatt „fő” az emberek feje. Az USA-ban már több mint 45 napja tart a hőhullám, amely eddig 129 ember életét követelte. A meteorológusok szerint azonban a kutyamelegnek koránt sincs még vége: valószínűleg legalább augusztus első hetéig fog tartani. A tikkasztó hőség 45 Celsius fokkal a kaliforniai Death Valley-ben, azaz a Halálvölgyben érte el az eddigi legmagasabb csúcsot.
A meleg elsősorban az időseket és a betegeket sújtja. A 76 éves James Mitchellre nemrégiben találtak rá otthonában: a házban nem volt légkondicionálás, a hőmérő pedig 43 fokot mutatott. A texasi kormányzóság felhívást intézett a lakossághoz, amelyben arra kéri az embereket, hogy figyeljenek oda a betegekre, az idősekre és különösen azokra, akik egyedül, vagy elszigetelten élnek. Ilyen hőségben a légkondicionáló berendezés többé már nem luxuscikk: sokkal inkább élet-halál kérdése, hogy van-e a lakásban. A hatóságok és különbözo segélyszervezetek Oklahomában ingyen ventilátorokat osztogatnak a rászorulóknak. Eddig négyszáz hűsítő berendezés talált gazdára, a várólistán azonban még legalább százan vannak.
Az elviselhetetlen hőséget még elviselhetetlenebbé teszi, hogy szinte mindenütt aszály kíséri. Texasban a farmerek kénytelenek eladni nyájaikat, mert a szárazság miatt teljesen kiégtek a legelők, és nem lehet etetni az állatokat. Oklahomában Frank Keating kormányzó a helyzetet látva arra szólította fel az embereket, hogy imádkozzanak esőért.
A nap azonban nem csak a mezőket perzselte meg: Missouriban például le kellett zárni egy útszakaszt, mivel az aszfalt teljesen megolvadt a negyven fok feletti hőmérsékletben. A hőség a városok aszfalt-dzsungeleiben még kibírhatatlanabb. A meleget növeli a beton, az aszfalt és a légkondicionáló berendezések által kibocsátott hő. Az elektromos műveknek sok helyen komoly problémával kell szembenézniük: a légkondicionálás miatt ugyanis annyira megnőtt az energiafogyasztás, hogy most választás előtt állnak: vagy a csillagos égig emelik az áram árát, vagy egész egyszerűen elzárják az utánpótlást.
Az amerikai optimizmusra jellemző módon azonban a sok tragédia sem tudta elvenni az emberek életkedvét. A nehézségek ellenére számukra nem áll meg az élet. Számos üzletág a meleg következtében kifejezetten fellendülőben van: óriási például az igény a vízpermetezőkre. Kelet-Oklahomában is egyre több fogy: a farmergazdaságokban ezzel permetezik a tyúkokat, hogy túléljék a nagy kánikulát. A kerékpár-eladás tíz százalékkal csökkent ugyan, ám a leleményes üzletemberek megtalálják a módját annak, hogyan lehet átvészelni a nehéz időszakot: most beköszöntött a szobabiciklik szezonja. A légkondicionált szobában, főleg ha még a ventilátor is kellemes hűst fúj a feszülő izmokra, minden amerikai szabadon hódolhat kedvenc sportágának.

A cunami elnevezés olyan szökőárt jelöl, amit tenger alatti földrengés, földcsuszamlás vagy vulkánkitörés okoz. Néha „nagy tengeri ár” néven is emlegetik. Az ár nem egyetlen hullámból, hanem hullámsorozatból áll. Előfordul, hogy a hajók alatt észrevétlenül siklik át, ám amint a part közelébe ér, óriásivá növekedik és mindent szétzúz, ami az útjába kerül. Sebessége elérheti a 720 km/órát is, ám előfordult már, hogy 1000 km/órás sebességgel szelte át az óceánt. A cunami a partokhoz érve „lelassul”, a hullámok mérete azonban feldagad, s akár 30 méterre is feltornyosulhatnak. A Pápua Új-Guineát múlt hét péntekén sújtó hetes erősségű földrengés 7-8 méter magas hullámokat gerjesztett. A cunami a Csendes-óceánban a leggyakoribb, de tulajdonképpen bárhol elofordulhat. A szökőár japán elnevezése is utal arra, hogy a legsebezhetőbb terület Japán, mivel két tektonikus lemez találkozásánál fekszik. Az ország eddig 250 cunamit élt át, amelyek során összesen százezer ember pusztult el. Az egyik legsúlyosabb cunami a múlt században történt, a kelet-indiai szigetvilág Krakatau vulkánjának kitörését követően, amikor a szökőár Jáva és Szumátra partjait elérve egyszerre 36 ezer emberáldozatot követelt. Századunkban 1960. február 29-én Marokkóban, Agadírban volt szökőár, amely 12 ezer embert ölt meg, 1976-ban pedig a Fülöp szigeteken, amelynek ötezren estek áldozatul. Öt éve, 1993. július 12-én, a Japán tengerben volt földrengés. A 35 méter magasra feltornyosuló hullámok 200 ember életének vetettek véget.