TIHANYI PÉTER
Beszélgetés Demjén Ferenccel

Demjén Ferenc, „Rózsi”. „Én a legnagyobb koncerteket is, ahol több tízezer ember van, úgy csinálom, hogy az ne múljon el”

- Rózsi, te ötszáz éve a pálya csúcsán vagy...
- Hogy hány száz éve, nem is tudom pontosan...
- Mikor én kissrác voltam, te már akkor is ,,a Demjén" voltál, és egy pillanatra sem kerültél a pálya szélére. Az elmúlt években, évtizedekben sokszor - szinte a semmiből - hirtelen feltűntek mindenfajta előadók, zenekarok, kétszer rájuk sütött a nap, aztán eltűntek a süllyesztőbe. Divatok, stílusok jöttek- mentek, de te változatlanul maradtál az, aki vagy. Nem lovagoltál meg egyetlen hullámot sem, nem hajtottál végre ,,átmaszkírozási” bravúrokat sem.
- Úgy látom, hogy a világ ezen részének, ahol élünk, nagy hibája, hogy mindig utánozni akar valamit, vagy valakit. Ha egy nyugati zenekar csinál valami jót és sikeres lesz, akkor Magyarországon rögtön hárman ráugranak és utánozni próbálják. Én olyan kategóriába tartozom, hogy engem nem tudnak lekoppintani. Látom ezeket a gyerekeket, ahogy szétugrálják, szétdrogozzák magukat a színpadon, látom, ahogy szétmossák az agyukat és tönkreteszik az életüket. Én egészen másról és másért énekelek. Megpróbálok olyan zenét és szövegeket írni, hogy a kisiskolástól a nagymamáig mindenkinek adjon valamit, szóljon hozzájuk.
- Ahogy én láttalak színpadon, soha nem diktálsz erőszakosan senkire semmit: se ízlést, se stílust, se „mondanivalót”, csak egyszerűen és természetesen ott vagy. Én erre a „csakra” lennék kíváncsi. Vagy hogy is kérdezzem másképp...?
- Hogy mi a titkom?
- Nem szeretem ezt a szót, de... igen, valami ilyesmire gondolok.
- Egyrészt nincs titkom, másrészt meg ez abszolút olyan dolog, amit nem szokott elmondani az ember.
- Pedig pontosan ez érdekelne.
- Hát... nézd... én nem vagyok író és sokszor meglepve tapasztalom, hogy a szövegeim milyen tisztára, őszintére, és mégis milyen hatásosra sikerednek. Ezek sokszor úgy jönnek, mintha berepülnének a fejembe. Könnyűzene ide vagy oda, egy jó zenét és jó szöveget összehozni nem olyan könnyű. Elég kemény éjszakákat élek meg, mikor ez az egész bennem kavarog. Emellett nekem mindig van egy olyan érzésem, hogy ezt nem én csinálom.
- Ezt hogy érted?
- Tudod az életformám, az életstílusom alapján nem lehet azt mondani rám, hogy hívő vagyok, de én mégis erősen hiszek Istenben. Nem tudom, hogy egész pontosan ki is ő, milyen ő, milyen formában létezik, de hogy van bennem egy darab belőle, az egészen biztos. Nagyon sok gondolatot, belső érzéseket, információt kapok tőle. Ez lehet, hogy kicsit túlzásnak tűnik számodra, de így van. Nem lehetek tehetséges anélkül, hogy valaki ne adta volna nekem, ugyanakkor, mondom, nem úgy élek, mint egy hívő. De bízom abban, hogy aki eddig segített, ezután is segíteni fog. Hát... ez van.
Az elmúlt ötven év alatt megtanultam, hogy minden megtartott harag rosszat tesz, és semmiben nem segít, csak elválaszt. Ez egy olyan dolog, amire nagyon lassan jöttem rá. Soha többet nem akarok haragban lenni senkivel. A koncertjeimen is az embereket feloldani, öszzehozni, kibékíteni szeretném egymással és önmagukkal is. Talán ettől is van az, hogy minden fajta, féle - és minden generációhoz tartozó - ember talál bennem valamit önmagából.
A másik, amit nagyon fontos tudni ebben a műfajban, az az, hogy - amit talán az öregebbek még tudnak - ha sok emberhez akarsz szólni, nem szabad túlságosan elemelkedned a földtől. Ha nagyon a föld alá mész, az sem jó, de ha méterekkel a föld fölé, az sem. Én azt mondom, hogy két centivel a föld fölött, ott még „el tudnak kapni”. Ez a populáris pop műfaj. Két centivel a föld fölött. Az soha nem jó, ha mindig két lábbal a földön állsz, és hidegen és szárazon a jelen problémáit boncolgatod. Kell egy kis költészet, egy kis reménység, egy kis jövő felé tekintés. Ez az a két centi.
- Ez a hasonlat telitalálat.
- Sőt élni és létezni is két centivel a föld fölött kell.
- Megdöbbentően pontosan és költőien fogalmazol. Tulajdonképpen te hány éves vagy?
- Ötvenkettő. De nem a kor számít. A kor akkor is kevés lesz, ha kilencvenkettő leszek. Sajnos ezt úgy osztották be, hogy nem elég semmire. Se arra, hogy hosszan jól érezd magad, se arra, hogy igazából megtanulj valamit, se arra, hogy megértsd a dolgokat. Arra talán jó, hogy keresgéld az igazságot. Hetven, nyolcvan év az átlag. De lehetséges, hogy én ezt megduplázom...
- Hogyhogy?
- Tudod én kicsit az álmok világába tolódott, romantikus zenész vagyok, aki nagyon szeret élni. Azért mondom, hogy romantikus, mert az álmodozók mind azok. Világ életemben az volt mindig is a legnagyobb hajtóerőm, hogy szerettem és szeretem az életet. Most ez nem azt jelenti, hogy nagykanállal falom - mint pár tíz évvel ezelőtt -, csak annyira, amennyire megillet. Erről nem mondok le, még mások kedvéért sem. Tudniilik, ez az, ami életben tart. Ez megint csak egy hitbéli valami, nem? Istentől nem azért kaptuk ezt a csodálatos, gyönyörű életet, hogy ne használjuk azt?
- Te boldog ember vagy?
- Vannak pillanataim, mikor azt mondom, ezért érdemes volt megszületni. Ilyen pillanatok mindennap vannak - naponta négy-öt. Tehát mindennap négy-öt perc boldogság. Nem rossz arány. Szóval hivatalosan nem mondhatnám, hogy nem vagyok boldog. Sikeres vagyok minden szempontból. A napi próbák és a koncertek - ez is boldogság... Illetve... ezeket inkább mind... sikernek mondanám. Az igazi boldogság, az valami más. Egyfajta nyugodt létezés...
- Próbáld megfogalmazni.
- A boldogság nem a siker, nem a nagyság, nem a hírnév, és nem is a pénz körül van. Persze ez mind-mind jó dolog, de mégsem ez az igazi boldogság. Tudod, mikor a zajos napok és koncertek után otthon vidéken kifekszem a függőágyba, hallom a lovaim horkantását, nézem a csillagokat, a feleségem alszik, vagy mellettem ül, és egyszer csak rádöbbenek arra, hogy hol a helyem a világban, és rádöbbenek arra, hogy jó helyen vagyok. Ez a boldogság. Érzem, hogy a világ közepe éppen ott van, ahol éppen én vagyok, ahová Isten helyezett, és akkor egyszercsak jól érzem magam, boldog vagyok.
- Említetted, hogy több évtizedes kemény munkádba tellett, amíg ezt a fajta szabad vidéki életet - ház, park, lovak stb. - megteremtetted magadnak.
- Itt nem pár évtizedes kemény munkáról van szó. Magához az élethez kell a munka, ameddig vagy, ameddig létezel, az mindig kemény lesz. Nem is főleg a munka része a kemény, hanem a dolgok megteremtése, a folyamatos végrehajtás. Végig teljesítened kell ahhoz, hogy ne essél ki sehonnan. Ha már annyira kérdeztél a boldogságról, hadd mondjak még valamit.
- Persze, parancsolj.
- Ahogy én élek, az a szabadság megélésének is egy sajátos formája, ami szintén boldogságot ad a számomra. A fiatalok lehet, hogy nem értik ezt pontosan, hiszen most akkor mehetnek nyugatra, amikor csak akarnak. Én a háromnegyed életemet úgy éltem le, hogy csak álmodtam arról, ami kint van. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ami kint van, nekem az sem felel meg. Nekem sokkal jobb itthon lenni, de azzal a tudattal, hogy bármikor kinyithatom az ajtót, és kirepülhetek.
Ez a legfontosabb. Számomra a boldogság nem működik szabadság nélkül. Na most, ha a szabadság mellé társul még a szerelem, a szeretet, ilyenkor érzem azt, hogy fantasztikus dolog élni. Azért ne gondold, hogy én egy szent vagyok. Régen sokat ábrándoztam arról, hogy ki kéne mennem. Abban az időben minden normális, őszinte emberben - aki akart is valamit az életével kezdeni - ez felmerült. Akiben nem, az szinte gyanús volt. Nem is az önmegvalósítás miatt, hanem amiatt, mert egyszerűen nem tudtam az elvtársakra ránézni. De ezt azért sem tettem meg, mert a zenélést már akkor is a hivatásomnak tekintettem. Már akkor is több ezren jártak a koncertjeimre, drukkoltak nekem, szerettek. És ha érzed, hogy szeretnek, elég furcsa, elég önző dolog lenne elhúzni innen a csíkot.
- Neked amerikai feleséged van, ugye?
- Nyolcvankilencben voltam kint Amerikában kicsit hosszabb időre, ott ismertem meg Rebekát. Annyi mindent tanultam tőle az optimizmusról, a hitről, a dolgokhoz való pozitív hozzáállásról. Azt is Rebekától tanultam, hogy nem arra kell mindig gondolni, ami velünk a múltban történt, hanem a jövőre. Napról-napra, mint a fogaskerék. Így lehet előre haladni. Most leszünk tízéves házasok.
- Szerelmes vagy?
- Persze, hogyne.
- Nagyon érzelemdúsak és katartikusak a szerelmes nótáid.
- Szükségem van ezekre a dalokra, mert szeretek élni.
- Mondd, hogyan lettél Te „Rózsi”?
- Ezt a Verebes Pista, meg a többiek találták ki - a te szavaiddal élve - még ötszáz évvel ezelőtt, hogy akinek a legnagyobb orra van, az a rózsi. Ez a legelső klubban, ahol játszottunk, ragadt rám, mert ott nekem volt a legnagyobb orrom.
- Ez mennyire volt degradáló?
- Ez felemelő volt, és most még inkább az. Különben ez valóban gúnynévként indult, de az emberek szeretete ezt a legkedvesebb becenévvé tette. Mindenki azt mondja, hogy én vagyok a legszeretettebb „Rózsija”. Mellesleg, ha már itt tartunk, egy területen van bennem egyfajta meg nem bocsátás. A katolikus egyháznak nem tudok megbocsátani azért, amit XII. Pius Pápa tett - illetve nem tett - a fasizmus idején. Különben ez tart vissza attól is, hogy én igazi hívő akarjak lenni. Az is elképesztő, ami Írországban történik a katolikusok és a protestánsok között. Tragikomikus. Ölik egymást a semmiért. Úgyhogy ezek az egyházak ne beszéljenek nekem hitről, meg reményről, meg szeretetről. Röhejes. Átvinni ezeket a harmadik évezredre, ez borzasztó bonyodalmakat okoz.
De nem akarok ebbe belefolyni, van ebben az országban elég probléma, ami megoldatlan. Mindenesetre a koncertjeimen, mikor a közönség egymás kezét fogva velem együtt énekel a szabadságról, szerelemről, hitről, jövőről, ha nem is sokat, de a magam módján teszek valamit az emberek jobbításáért. Persze az is röhejes, ahogy a politikusok a parlamentben verik egymást. Mint gyerekek a homokozóban. Az én „pártom” nem ingyen, hanem nagyon sok pénzért lép be a csarnokba mindig, amikor fellépek. És ők rám szavaznak évtizedről-évtizedre, hónapról-hónapra.
- És mit kapnak „szavazatukért” cserébe?
- Mikor elkezdtem a zenélést, kis helyiségekben játszottam, ahol mindenki ismert mindenkit. A szünetben lejöttünk a színpadról, beszélgettünk, mindenki családtag volt. Én a legnagyobb koncerteket is, ahol több tízezer ember van, úgy csinálom, hogy az ne múljon el. Mindnyájan egy nagy partin vagyunk. Lehetséges, hogy megpróbálok különböző szórakoztató elemeket is beletenni a buliba, de ez akkor is arról szól, hogy találkozunk, és egyszer csak elkezdünk énekelni. Én régóta azt érzem, hogy az emberek kívánják, keresik és szeretik azt, ami eggyé teszi az emberiséget, ami összetartozást hoz az emberek közé. Mondtam neked, hogy mennyire életpárti vagyok.
Azt hiszem, ennek az emberi fajnak fenn kell maradni egészen addig, amíg ezt a természetinél, vagy fizikainál egy sokkal hatalmasabb erő meg nem változtatja. Addig fenn kell maradni és együtt kell maradni. Megpróbálom a dalaimban valahogy errefelé vezetni az embereket. Minden koncertemen ennek tudatában lépek a színpadra. Nem pózolok, úgy mozgok a mikrofon előtt is, mint a saját lakásomban. Az őszinteségért nagyon hálás a közönség. Nem nagyzásból és nem reklámból mondom, de bárhol vagyok - akár vidéken, azon a környéken, ahol lakom, akár Budapesten - állandóan rámköszönnek emberek, akiket soha életemben nem láttam, és azt mondják: szervusz. Ez a „szervusz” az, ami ideköt, ami kötelez, ami Magyarországon tart.
Amikor mész a színpadra, sőt mikor látják, hogy az öltözőbe tartasz, már tapsolnak - maguktól teszik, senki nem mondja nekik. Ez egy olyanfajta szeretet, amit nekem kötelességem visszaadni. Ezt meg is teszem minden egyes alkalommal. A koncert végén, mikor beszállok a kocsimba, odajönnek, megveregetik a vállamat, azt mondják : „vigyázz magadra, Rózsi”. Erre én azt mondom nekik: „a Jóisten vigyáz rám, mert én már régóta nem tudok magamra vigyázni”. És tényleg.