RÁCZKI ZSUZSA
Variációk egy tartományra

A koszovói válság megoldására számos hivatalos, illetve nem hivatalos javaslat született már. A kilencven százalékban albán többségű tartomány ma kétszeres alárendeltségben áll: mivel nem Jugoszlávia, hanem csupán az egyik tagköztársaság, Szerbia része, így politikai és közigazgatási kérdésekben kiszolgáltatott a szerb kisebbség akaratának. A megoldási lehetőségek elméletileg a jelenlegi helyzet konzerválásától a függetlenség fegyveres úton történő kivívásáig terjedhetnek. Cikkünk az eddig napvilágot látott legfontosabb terveket foglalja össze.

Tüntető szerb diákok Koszovó fővárosában, Pristinában. „Ez a föld Szerbia” Fotó: Hetek archív

A nemzetközi közösség által kívánatosnak tartott megoldás Koszovó autonóm státusának létrehozása az 1974-es szabályozás mintájára. A diplomáciai nyomás hatására Albánia az autonómiát hivatalosan elfogadja egyfajta „minimális elfogadható megoldásként” vagy a Koszovóról szóló szerb-albán tárgyalások „kezdőpontjaként”. Az „autonómia, de Szerbián belül” tervnek két változata létezik. Az első az 1974-es „autonómia mínusz” elképzelés, amely az államiságról szóló részeket törölné a korábbi szabályozásból. Ezt a verziót a jelenlegi szerb vezetés és az ellenzék nagy része is támogatja. Az „autonómia plusz” javaslat ezzel szemben nagy hangsúlyt fektet az államiság elemeinek megerősítésére, így átmeneti megoldás lenne a Koszovó függetlensége felé vezető úton. Ez a megoldás elsősorban a koszovói mérsékelt szárny és a külföldön élő albánok között népszerű. Az autonómia létrehozását azonban mindkét oldalon sokan ellenzik: a szerbek szeparatizmustól tartanak, míg a koszovói albánok egy idejétmúlt ötletnek tartják.
Egy fokkal nagyobb önállóságot jelentene az a megoldás, hogy Koszovót kiemelik a szerb alárendeltségből, és önálló köztársaságként Jugoszláviához csatolják. A „Balkániának” elkeresztelt konföderációs javaslat három egyenrangú és szabad államot - Koszovót, Szerbiát és Montenegrót - kapcsolna össze. Minden tag külön venne részt az ENSZ-ben és minden más nemzetközi szervezetben. Az egykori Jugoszlávia felbomlása óta azonban ez is idejétmúlt javaslatnak tűnik a koszovói albánok számára.
Bár a nemzetközi közösség tagjai a független Koszovó lehetőségét nem zárják ki, hangsúlyozzák, hogy a határokat csak békés úton lehet megváltoztatni, mindkét érintett fél egyetértésével. A radikális szerb és jugoszláv politikai tényezők, köztük a miniszterelnök-helyettessé előlépett Seselj vajda és követői ezt kategorikusan elutasítják, ezért Koszovó függetlensége csak fegyveres konfliktus árán lenne megvalósítható. A független Koszovó létrejötte nemcsak Belgrád ellenállását váltaná ki, hanem veszélyes lehetne a térség biztonsága és stabilitása szempontjából is, amennyiben az új tagköztársaság megkísérelné a szomszédos albánok lakta területek egyesítését is. Ezt a megoldást támogatja a koszovói albánok legerősebb politikai szervezete, a Koszovói Demokratikus Párt.
Az albán nacionalista mozgalom kemény vonalas szárnya szerint Koszovónak a Balkánon létező egyetlen albán állam, azaz Albánia részévé kellene válnia. Így valamennyi albán többségű terület egyesülne Albániával. A közelmúltbeli albániai zavargások után az ötlet a határ mindkét oldalán veszített népszerűségéből: a biztonságos életfeltételekért küzdő albániai albánok nem tekintik elsődleges politikai kérdésnek Koszovót, míg a koszovói albánok nem szívesen csatlakoznának az anyaországbeli szegény és veszekedős testvéreikhez.
A koszovói albánok többsége - köztük a Koszovói Demokrata Párt elnöke, Ibrahim Rugova is - egy nemzetközi protektorátus felállítását javasolná átmeneti megoldásként. E terv szerint Koszovó egy olyan demilitarizált zóna részét képezné, amely meghatározott ideig ENSZ-kormányzás alatt állna, majd később a koszovói lakosság döntene a terület végleges státusáról.
A fegyveres konfliktus az utolsó, nem a legvalószínűtlenebb, de a legkevésbé áhított megoldás. Noha mind a szerbek, mind az albánok szeretnék elkerülni a nyílt összetűzést, az elképzelhető forgatókönyvek közül nem lehet kizárni a fegyveres konfliktust sem. Egy háború - még ha helyi jellegű is lenne - a gerilla- és terroristaakciók mellett újra a „felégetett föld” Horvátországból már ismert hadműveleteit idézné fel. Még ennél is súlyosabb következményekkel járhat, ha a harcok a Balkán további, albánok lakta térségeire - így a 25 százalékos albán kisebbséggel rendelkező Macedóniára is - kiterjednének.
Az utóbbi hónapok során fokozatos átrendeződés ment végbe a koszovói erőviszonyokban. Az elszakadásért harcoló Koszovói Felszabadítási Hadsereg, az UCK felemelkedéséig a koszovói albánok nagy része Ibrahim Rugovát követte, aki a békés ellenállás híve volt. Rugova azonban rohamosan veszít népszerűségéből, miközben a gerillák megvetéssel tekintenek az erőtlennek tartott „pristinai intellektüelekre”.
A nyugati hatalmak tudják, hogy a koszovói függetlenség kivívásához nyújtott segítség súlyos következményekkel járhatna. Egyrészt felbátorítaná az egykori Jugoszlávia területén élő többi kisebbséget, így a horvátországi szerbeket, a bosznia-hercegovinai horvátokat és a macedóniai albánokat az elszakadásra. Emellett veszedelmes nemzetközi precedenst is teremtene: a koszovói példára hivatkozva Belfasttól a Baszkföldig európaszerte fellángolhatnak a függetlenségi harcok.