SZAKONYI DÁVID
Autóbusznyi szegény ember

Magyarországot már jó ideje rója keresztül-kasul egy kissé kopott, piros Zsiguli. Többek között ez sem zavarja - mármint az ütött-kopottság - a kocsi tulajdonosait, azt a három férfiút, akik a környékbeli emberek szerint éhbérért dolgoztatnak mintegy negyven-ötven embert. Férfiakat és nőket, vegyesen. A munka kemény. Robotolás a mezőgazdasági vállalkozásoknál: termelőszövetkezeteknél és magángazdáknál. Az elszállásolást is egyszerűen oldják meg: autóbuszban töltik az éjszakát a megfáradt munkások.

Az álmos kocsma. Itt is ismerték őket Fotó: Korbely Attila

Mintegy két hete a Győr-Moson-Sopron megyei Páli lakosaiban nagy megdöbbenést keltett a mintegy félszáz ember feltűnése, akik a földeken eltöltött munkaidő után elözönlötték a települést, és az utcákon sétálgattak, „grasszáltak, mint valami zombik”, ahogy a helyiek mondták. Utóbb kiderült: a különös jelenség oka a már említett három alvállalkozó volt.
A rendőrség a lakossági bejelentések miatt több embert igazoltatott. Egyesek éppen menekültek. Ők azt állították, hogy az embertelen és számukra a továbbiakban elviselhetetlen körülmények miatt egy mezőgazdasági munkát ellátó munkacsoportból szöktek meg, mely a környéken tevékenykedik. Ez felkeltette a hatóság figyelmét, és a megjelölt helyszínre érkezve megdöbbentő körülmények közt élő emberekre bukkantak. Széles László, a társaságot igazoltató rendőrfőhadnagy, a büki rendőrőrsparancsnok elmondása szerint a munkások bérét az alvállalkozók nem adták meg, ezért azok vagy megszökdöstek, vagy pedig megpróbálták valahogy fenntartani magukat. Állítólag előfordult, hogy patkányt kellett megsütniük, hogy egyenek. Ezt már a megyei újságokban meg sem merték írni - tette hozzá a főhadnagy.

A feladatmegosztás

A három személy közül, akik intézik a munkások ügyeit, az egyik a munkát hajtja fel, a másik az embereket, a harmadik pedig felügyelőként vesz részt a sajátos „vállalkozásban”. Munkát nem nehéz találniuk, hiszen fele áron szolgáltatnak munkaerőt. Rendszeresen bombázzák a vállalatokat, akik kapva kapnak a lehetőségen, azaz az olcsó munkaerőn, hiszen a felelősség az alvállalkozóké marad. Nagyjából öt-hat napig dolgoztatnak egy csoportot, utána lecserélik a társaságot, új munkaerőt hoznak. Ezt addig tudják megtenni, amíg annyira közismertek nem lesznek, hogy az emberek nem eszik meg többé a háromezer forintos napszám ígéretét. Ebből ugyanis általában vagy semmit, vagy csak nagyon keveset kapnak meg.
A munkáscsoport tagjai egytől-egyig magyar állampolgárok. Az ország keleti, munkanélküliséggel sújtott megyéiből szedik össze őket. Általában idősebb emberek, főleg ötven felettiek. Volt köztük egy hatvanöt éves hölgy is, aki már nem bírt dolgozni, ő volt hát az, akire a csomagokat bízták, hogy azokat őrizze. Nem olyan emberekről van tehát szó, akik ismerik a jogaikat, vagy végigvinnék a sérelmeik orvoslásának ügyét. Valószínűleg éppen ezért választják ki őket az ilyen munkára - ecsetelte a rendőrtiszt a látottakat.
A határőröknek is feltűntek, többször is igazoltatták őket. Újabban egy nagy Ikarusz buszszal fuvarozták az embereket. A határőrök beszélgetésünk közben lakonikusan jegyezték meg: „Iszonyú görényszag volt a buszban, elég sötét embereket láttam ott. Azt hittük először, hogy szökésben lévő külföldiek. Tudja, mit csinálnának velük az osztrákok? Hazazavarnák őket.”
Az elkeseredett vidéki emberek, akik nem kaptak másutt munkalehetőséget, szinte gondolkozás nélkül elhiszik az üres ígéreteket. Becsomagolnak egy kofferbe, lepedőbe, és elmennek szerencsét próbálni. Hazatérve persze nem keltik jó hírét a toborzóknak, ezért azok kénytelenek a következő turnust egy kicsit odébbról toborozni. Egy hektár cukorrépát százezer forintért szoktak megkapálni. Ez az általános, megszokott ár. Ők ötvenért elvállalták, tehát száz hektárért ötmilliót vettek fel. Tulajdonképpen ez sem lett volna rossz üzlet, ha viszonylag tisztességesen megfizetik a munkát - mondta egy helybéli férfi.
Mikor elmentek Páliból, a rendőröknek megsúgták, hogy egy picit még kényelmetlenebb körülmények lesznek a következő szálláson. Páliban tudniillik egy istállóban laktak, szalmán aludtak, napi ivóvízadagjukat két benzineskannában kapták meg, hogy beosszák egymás közt. Fürdésre és hasonlókra „alternatív” megoldások szolgáltak, azaz mindenki úgy mosdott, ahogy tudott. Az élelmiszernorma fejenként fél kolbász volt, amit nem kaptak meg.

Hűlt helyük

A csapat elhagyta Pálit, a piros Zsiguli Horváthzsidány felé vette útját. A falu szívében, a kocsmában is mindenki ismerte őket. Még a főnökök lakóhelyét is tudták. Az viszont egyáltalán nem hatotta meg az álmos kocsma vendégeit, hogy újságcikk készülne a sajátos munkavállalókról. Egy János nevű férfi egykedvűen magyarázta el, hogy merre találjuk - s milyen kopogási technikával tudjuk előcsalogatni - a sokaknak munkát biztosító kisfőnököt. De hiába vertük a tamtamot a falusi porta ajtaján, a munkaközvetítő már odébb állt. A kocsma „lakóitól” azért annyit megtudunk, hogy a közel ötven fős társaság a falu egyetlen részvénytársaságánál talált munkát.
Horváth Róbert vezérigazgató kérdésünkre kissé tartózkodva, kissé csavarosan, de nyilatkozott: „valóban nem igaz az, hogy nem kerestek meg minket, az sem igaz, hogy nem próbáltuk ki őket.” Szerinte azonban az egész történet, mármint a modern rabszolgatartásról, csak szenzációhajhászás, mivel nem tartja elképzelhetőnek, hogy felnőtt embereket így be lehessen csapni. Persze manapság már ezt is el tudom képzelni, mert már mindent lehet - tette hozzá a biztonság kedvéért. „Nézze, mi szoktunk alkalmazni diákokat is idénymunkára, mint sokhelyütt máshol is szoktak, jönnek, mennek, nem tudunk róluk túl sokat, a szállásuk és az egyéb körülményeik nem a mi hatáskörünk.”
A vállalkozó trió a rendkívül olcsó munkaerő szolgáltatásával hívta magára a társadalombiztosítás ellenőreinek a figyelmét. A főhadnagytól tudtuk meg, hogy kiderült: sem adót, sem tb-t nem fizetnek. Egyből eljárást indítottak ellenük feketemunka miatt. Ez az, amiben a rendőrség reménykedik, hiszen az alkalmazottakkal való bánásmódjuk miatt nem vonhatták őket felelősségre. Legutóbb Ólmodon egy cukorrépaföldön lehetett megtalálni őket, a busz a munkahely szélén állt az úton, de szerda este onnan is tovarobogtak - ki tudja, merre. Talán új helyre mentek, de lehet az is, hogy a falura oly jellemző gyors információcsere volt az oka a hirtelen helyváltoztatásnak. Csak hűlt helyüket találtuk, a kerék- és kapanyomokat a kietlen, rideg, ám beszédes cukorrépaföldön.