KARL VICK
Szudáni mentőkötél

A segélyközpont bezárásakor minden irányból újabb és újabb csontvázszerű emberi lények tűnnek fel. Hárman még az épületet körülvevő nádkerítésen kívül összeesnek, olyan soványak, hogy testük a földön fekve kétdimenziósnak tűnik. Először hármat, majd négyet, majd ötöt, majd valahogyan még nyolcat közülük bevisznek a táborba, és elhelyeznek a vézna emberek tömegében, akik még elég erősek ahhoz, hogy segítségért folyamodjanak. Az Ajiep faluban lévő segélycentrum Szudánnak az éhínség által legjobban sújtott délnyugati részén található.

Az orvosok és munkatársaik - akik egész nap a táboron kívül összegyülekezett százaknak próbáltak segíteni - egyik testtől a másikhoz lépnek, pulzusokat keresve. A kinyújtott tenyerekbe kalóriadús kekszeket morzsolnak, és tökből készült kancsókból cukros vizet töltenek a szomjas szájakba. Van, aki túl gyenge ahhoz, hogy a fejét megemelje: beesett arca még inkább elvékonyodik, ahogyan szürcsölni kezdi a folyadékot.
Négy hónappal az előzetes figyelmeztetéseket követően Dél-Szudánban kitört az éhínség, amely a polgárháború és a szeszélyes időjárás sújtotta térségben az ENSZ becslése szerint 1,2 millió ember életét veszélyezteti. Az ENSZ élelmiszert szállító repülőgépei több hónapja szinte megállás nélkül végzik munkájukat. Háromszor olyan gyorsan igyekeznek gabonaféléket és kalóriadús élelmiszereket szállítani, mint bármelyik korábbi akció során, ennek ellenére a segítség kevésnek bizonyul.
Szudán nagy részén megzavarta a földművelést az ország fundamentalista iszlám kormányától való függetlenségért küzdő csapatok közötti harc. Délen a dinka törzs falvait először egy kormányellenes parancsnok csapatai, majd az állami Népi Védelmi Erők arab lovasai dúlták fel. A csapatok gyújtogattak, fosztogattak, és elkergették a lakosokat. Amikor a törzs tagjai visszatértek, a vetés ideje már elmúlt. Az esőzések pedig az El Nino miatt később jöttek, így helyenként még az aratás is elmarad. „Faleveleken élnek” - mondja Zefferino Ayri, a helybéli törzsfőnök az emberekről, akik az eget kémlelik, de nem esőt, hanem C-130-as élelmiszerszállító gépeket várva...
Az Orvosok Határok Nélkül elnevezésű segélyszervezet táborát tömegek veszik körül. A munkások hetente mindössze néhány csomag kekszet és egy kis zacskó Unimix névre hallgató „magas energiatartalmú zabkását” osztanak ki családonként. Az általános élelmiszer-kiosztás az ENSZ Világélelmezési Program feladatkörébe tartozik, a Szudáni Mentőkötél Akció keretén belül. Az Orvosok Határok Nélkül és az ehhez hasonló független szervezetek úgynevezett „kiegészítő élelmezési központokat” üzemeltetnek.
„A gond az, hogy nem tudunk egy személynek egy egész adag élelmet biztosítani” - állítja az egyik nővér, majd hozzáteszi: „Ez pedig a nemzetközi közösség hibája.” Az ENSZ-tisztviselők elismerik a lemaradást. A sikertelenség a mentőakció gyengeségét húzza alá: a folytonos bürokrácia nem tudott lépést tartani a katasztrófával, amelynek eljövetelét általánosságokban már szeptember óta jósolgatja.
Ajiepben csak öt évnél fiatalabb gyermekek számára tudnak intenzív étkeztetést biztosítani, közülük is csak ötven főnek. Azok a gyermekek sorolhatók ide, akiknek a testsúlya a normális súly 60 százalékánál kevesebb. Ha van számukra hely, egy külön táborba kerülnek, ahol naponta hétszer vitamindús tejet kapnak inni. Így is tízből négyen veszítenek testsúlyukból, és naponta átlagosan legalább egy meghal közülük.
Kragboll: az egyik nővér éppen az imént talált rá egy vézna gyermekre egy bokor tövében. „Már túl késő” - mondja az ápoló, aki újból és újból a pulzust keresi. „Hol lehet a gyermek édesanyja?” Az édesanya - mint később kiderült - már nem élt. Az apa sem. A kislány testét üres élelmiszerzsákokból készített hordágyon viszik el, az egyik zsákon az UNICEF, a másikon az USA felirat szerepel.
(A Washington Postban megjelent helyszíni beszámolót Pátkai Mihály fordította)