Tiszta üzlet

Amióta világ a világ, mindig is voltak megvesztegethető emberek. Napjainkban azonban a kereskedelem globalizálódása, a külföldi befektetések mértékének megnövekedése egyre gazdagabb táptalajt biztosít a korrupció számára. Míg az 1980-as években a külföldi befektetések összértéke 50 milliárd dollár volt, addig ez az összeg 1995-re 318 milliárdra duzzadt, s ezzel együtt a tisztességtelenül felajánlott összegek is a csillagos égig hatoltak. Egy amerikai szervezet, a Transparency International minden évben elkészíti a leginkább korrupt országok listáját. A tavalyi listavezetők Nigéria, Bolívia, Kolumbia és Oroszország voltak. A legkevésbé korruptnak Dánia, Finnország, Svédország és Új-Zéland bizonyult. Cikkünk a Time magazinban megjelent összeállítás alapján készült.

Nevezzük, aminek akarjuk: vesztegetés, baksis, csúszópénz. A lényeg nem változik: a korrupció félelmetes betegség, amely elől egyetlen országnak sem sikerült megmenekülnie, jóllehet a szegényebb nemzetek jobban szenvednek tőle. A járvány - amely különösen a politikai élet legfelsőbb szintjén szed világszerte egyre több áldozatot - komoly aggodalomra ad okot. A Világbank tavalyi éves gyűlésén James Wolfersohn elnök meg is jegyezte: „Megdöbbentő, hogy ilyen rövid idő alatt idáig jutottunk. Tavaly még alig mertük kiejteni ezt a szót, az idén pedig már a legfontosabb napirendi pontok között szerepel.
Az üzleti, politikai életben a korrupció ma már mindenre rányomja a bélyegét. Ezért az amerikai országok tavalyi csúcstalálkozóján Bill Clinton vezetésével és a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) védnökségével az amerikai földrész kormányfői közös megállapodással elkötelezték magukat a korrupció elleni harcra. A világ 29 leggazdagabb országa Csipkerózsika-álmából felébredve végre rádöbbent, hogy ideje elfogadtatniuk olyan törvényeket, amelyekkel visszaszoríthatják a ragályos kórt.

A hatalom csúcsán

Az Egyesült Államokban már 1977 óta bűncselekménynek minősül, ha egy amerikai állampolgár külföldön közalkalmazottat veszteget meg. Az USA a híres Watergate-botrányt követően hozta meg ezt a rendelkezést, ám mivel a világ többi országa - élükön Franciaország, Németország és Nagy-Britannia - egyszerűen hátat fordított az ötletnek, az amerikai vállalatok jelentős hátrányba kerültek a kenőpénzeket gátlástalanul alkalmazó külföldi versenytársaikkal szemben.
A jég azonban - az európai botrányok következtében - lassan olvadni kezdett: 1992-ben Olaszországban számos vezető beosztású politikus és üzletember is belekeveredett az úgynevezett Mani Pulite, azaz Tiszta Kezek elnevezésű perbe, melynek során több mint 4000 embert hallgattak ki, 1063 ellen emeltek vádat és 460-at ítéltek el, köztük Bettino Craxi volt miniszterelnököt és Gianni De Michelis volt külügyminisztert is. Görögország nemrégiben adta ki Oroszországnak Andrej Kozlenokot, aki valószínűleg felelős a Nemesfémeket Felügyelő Bizottság állami kasszájából eltűnt 180 millió dollárért.
Spanyolországban a polgárőrség volt vezetője, Luís Roldán Ibanez 28 év börtönbüntetést kapott sikkasztásért, vesztegetésért és adócsalásért. Roldán szingapúri bankszámláján legalább 10 millió, svájci számláján pedig további 11,2 millió dollár kamatozik.
Az események néhány vállalatot, így a Royal Dutch/Shell csoportot arra ösztönözték, hogy seprűt ragadva rendbetegyék a saját házuk táját. A Shell 1997-ben vesztegetés miatt 23 alkalmazottat bocsátott el, 95 vállalattal pedig etikai okokból felbontotta a szerződését.
Ők azonban csak a kivételt képviselik. Igaz, hogy a japán bürokratákról is az a hír járja, hogy a világon a legtisztességesebbek, ám a múlt hónap eseményei bebizonyították, hogy a valóság egy kicsit más. A szigetország döbbenten figyelte, hogyan nyomulnak be rendőrök százai a pénzügyminisztérium kapuján, hogy kiderítsék, miben is sáros a jeles intézmény. Bizonyos ellenszolgáltatások fejében ugyanis a japán kormány az építőipari cégek és a yakuza, vagyis a japán maffia kézzelfogható támogatását élvezte. Hasonló a helyzet Dél-Koreában is, ahol több súlyos baleset is jelezte, hogy az állami nagyberuházások elnyeréséért kifizetett kenőpénzeket a vállalatok néha a biztonsági előírások kárára igyekeznek megtakarítani.

A nagyok nyomában

Ha a fejlett országok ennyire leleményesek a korrupció terén, csodálkozhat-e az ember, ha a világ elmaradottabb részei is követni akarják a nagyok példáját?
Kínában például 1995-ben egy 2,2 milliárd dolláros botrány kirobbanását követően egy korábbi pártvezető helyettesével együtt öngyilkosságot követett el, és 500 ezer kormányalkalmazottat büntettek meg. A korrupció azonban ennek ellenére a mai napig virágzik. Kínában az embernek nem kell sokat törnie a fejét, hogyan követhetne el valami tisztességtelenséget: nagy keletje van például az útleveleknek, üzleti működési engedélyeknek, diplomáknak, sőt a bírósági végzéseknek is.
Indonéziában a Suharto-kormány idején külföldi segélyek és befektetések milliárdjai tűntek el a közigazgatás „ki tudja hogyan is működik” útvesztőjében. A gazdasági mutatók kezdeti megkétszereződése vakká tette a szemeket a korrupció előtt. Csak a gazdaság összeomlása után döbbentek rá, hogy a tisztességtelenség nagyon drága mulatság.
Nem kisebb meglepetés érte a kenyai állam- és kormányfőt, Daniel arap Moit sem. A szafariparkjairól, vadállományáról híres országban ugyanis akadtak olyanok, akik eldöntötték: az idén a korrupció nevű nagyvadra fognak vadászni. A szabad vadászidényben így került a karabélyok céltáblájára maga az ország elnöke is. Az ok egyszerű: Moi nagy buzgalommal igyekezett saját malacperselyébe gyűjteni azt a 400 millió USA-dollárt, ami állítólag egy helyi ékszerkereskedőnek járó „exportösztönző” lett volna. Az összeg arra volt hivatott, hogy kárpótolja a kereskedőt az importált nyersanyagra fizetett adó összegéért, amit azonban soha nem fizetett be.
Pakisztán egykori kormányfője, Benazir Bhutto sem kivétel: bukásakor kiderült, hogy férjével együtt mintegy egymilliárd dollárt tett zsebre az államkasszából. A svájci hatóságok tizenhét olyan számlát fagyasztottak be, amely saját vagy partnerei nevére szólt, és pénzmosásért akarnak vádat emelni ellene.
A fenti esetekkel a sor - sajnos - korántsem teljes. Wolfersohn szerint azonban nem hunyhatnak többé szemet a korrupció felett. Az elmúlt évek botrányai jobban megrázták a politikai rendszereket, mint amennyire a hidegháború valaha is képes lett volna. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank hosszú idő után ráébredt, hogy nem viselkedhet tovább a fejét homokba dugó strucc módjára, s nem ártana csökkentenie legalább a korrupció hivatalos elősegítését vagy támogatását. Az afrikai országokban például különösen gyakori, hogy az IMF által átutalt segélyek még csak el sem érnek a címzetthez, mivel valahol félúton rejtélyesen eltűnnek.
Az OECD védőszárnya alatt létrejött mostani megállapodásnak másik fontos vonása, hogy véget kíván vetni annak a némely európai országban - így például Franciaországban és Németországban is - törvényesen elfogadott gyakorlatnak, miszerint a kenőpénzként kiadott összeget a vállalatok levonhatják az adójukból. E módi ellenzői szerint ez az engedmény nyílt felhívás kenőpénz alkalmazására, nem is említve azt a hátrányt, amit az ilyen módszereket elutasító konzervatívabb üzletfélnek okoz.