Hetek - II. évfolyam, 28. szám, 1998. július 11

Bolíviai indiánok anyanyelvükön olvassák a Bibliát. Gutenberg gyermekei

Lassanként hozzászokunk ahhoz, hogy modernizálódó világunkban nemcsak új technikai találmányokkal kell naponta „megküzdenünk”, hanem régi, megszokott dolgaink is átalakulnak. Itt van példának okáért az írás és a könyv. Ma már megszokott, hogy a betűt karakternek hívjuk, nyomtatás helyett printelünk - mégpedig nem is nyomdában, hanem az asztalunkon, amit ugyebár dtp-nek mondunk ; könyv helyett CD-ROM-ot veszünk; szabadidőnkben nem könyvtárba megyünk, hanem a „digitális világhálón” böngészünk. A lábjegyzethez való hátralapozás helyett a hipertextre klikkelünk, s a hagyományos könyvillusztrációk helyett a multimédiás CD-szövegkiadások audio- és videoanyagát hallgatjuk és bámuljuk. Az ezredforduló izgalmas kérdéseivel foglalkozó sorozatunk e negyedik részében évezredünk végének egyik legfontosabb, korszakalkotónak tartott jelenségével foglalkozunk: az „informatikai társadalom” születésének útját, s az átalakulással járó lehetséges előnyöket és hátrányokat próbáljuk meg röviden számba venni.

Az ábécé születése

Az írott kommunikáció nagyjából hatezer évre visszamenőleg kutatható történetének egyik legjelentősebb, forradalmi változására i. e. 1700 körül Kanaánban, egy Mezopotámia és Egyiptom között elterülő kicsinyke földdarabon került sor. A később zsidó törzsek által elfoglalt területen élő népek alakították ki először a ma is ismert betűírás elődjét, a 22 betűs sémi mássalhangzós-ábécét, amely föníciai közvetítéssel valamikor i. e. 1000 és 800 között Görögországba is eljutott, hogy onnan továbbterjedve rövid idő alatt az egész mediterrán térséget meghódítsa. Ebből alakították ki a rómaiak is a maguk írásjeleit, amelyeket csekély változtatásokkal mind a mai napig használunk.
Az alfabetikus írás ma általánosan elterjedt a nyugati civilizációjú országokban. Óriási előnye, hogy már gyermekkorban könnyedén elsajátítható, hiszen a betűjelek egyes hangokat, nem pedig gondolatokat vagy szótagokat rögzítenek. Csak összehasonlításul: egyetlen sinológus sem ismeri az összes, kb. 80 ezer kínai írásjelet, de nem könnyű még azt a megközelítőleg kilencezer írásjelet sem megtanulni, amelyet a kínai tudósok valóban használnak. Mennyivel egyszerűbb ehelyett csupán 22, 24 vagy 26 jelet használni! Az ábécé továbbá nagyobb nehézség nélkül áttehető az egyik nyelvből a másikba: ma nagyjából ugyanazt az írást használják az angolok, a franciák, az olaszok, a németek, a spanyolok, a törökök, a lengyelek, a hollandok, a finnek és a magyarok, sőt még a vietnámiak is. Hála az ábécé egyszerűségének, az írás mindennapossá lett; már nem a papi vagy egyéb kiváltságos osztályok többé-kevésbé kizárólagos birtoka, mint volt a bonyolultabb írásrendszerekkel rendelkező Mezopotámiában vagy Egyiptomban. A műveltség nagyrészt az írni-olvasni tudás függvényévé vált, és mindenki számára elérhető. Az a tény, hogy az alfabetikus írás viszonylag csekély változtatások mellett több mint három és fél évezreden át fennmaradt, önmagában is bizonyíték arra, hogy megfelelően szolgálja az emberiség igényeit. Egyszerűsége és alkalmazkodóképessége biztosította az ábécé győzelmét más írásrendszerek felett.

Áttérés a tekercsről a kódexre

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az ábécé feltalálása mellett az emberiség másik meghatározó jelentőségű média-forradalmát a hagyományos papirusztekercsről a könnyebben kezelhető kódex-formátumra történő áttérés jelentette. Ez a legújabb kutatások szerint valamikor az i. sz. IV-V. század fordulóján, vagyis a kereszténység államvallássá tétele után következett be. Hogy e változás valódi jelentőségét megérthessük, tudnunk kell, hogy az átlagosan 7 méter hosszú és 30 cm széles papirusztekercs kezelése rendkívül nehézkes volt: a tekercset két kézzel tartva, folyamatosan kellett az egyik tartópálcáról a másikra feltekerve olvasni, így ha a könyv végén kellett valamit megkeresni, előtte percekig kellett hátrafelé tekergetni a szöveget, majd az olvasás végeztével visszatekercselni az elejére. Emellett a papirusz igen drága íróanyagnak bizonyult, mivel a papirusznád termőhelyei (Szicília, Szíria, de főleg Egyiptom mocsarai) már az ókorban eléggé kipusztultak.
Ezzel szemben a bal oldalánál összefűzött lapokból álló kódex-formátum használata sokféle előnyt rejtett magában: az információ előkeresésének ideje néhány percről néhány másodpercre szűkült le, s a papirusz helyett használt, mindkét oldalán írható pergamen (speciálisan kikészített állatbőr) sokkal több szöveg tárolását tette lehetővé, sőt a könyv miniatürizálása is megoldhatóvá vált. (Az eddig előkerült legkisebb ókori kódex mindössze 3 x 1 cm nagyságú.) A modern kutatások azt is feltételezik, hogy a kódex-forma kizárólagossá tételében e természetes okok mellett az is közrejátszott, hogy a dogmatizálódó kereszténység ily módon is el akarta magát határolni a szent szövegek tekercs-formájához mindvégig ragaszkodó zsidóságtól.

Gutenberg galaxisa

Hiába volt kéznél az egyszerűen elsajátítható ábécés írás és a könnyen kezelhető kódex-formátum, a könyvek sokszorosítása még több mint ezer éven át kettős nehézségbe ütközött: az egyik a könnyen előállítható, de tartós íróanyag hiánya, a másik a sokszorosítás megoldatlansága. A kódexek íróanyaga a középkorban már szinte kizárólag a pergamen volt, amely hallatlanul megdrágította a könyvet. Egy Biblia elkészítéséhez például egy teljes juhnyájat (kb. ezer állatot) kellett levágni! Ezt a gondot a Kínából arab közvetítéssel végül is hozzánk érkezett papír oldotta meg, amely azonban csak a XII. században kezdett teret nyerni Nyugat-Európában.
A másolás útján történő sokszorosítás gondját Johann Gutenberg (1399?-1468) mainzi aranyműves-ezermester oldotta meg a XV. század közepén, aki kialakította a szedés-nyomás technikáját. Ennek lényege, hogy miután a betűk negatívjait ólomból kiöntötték, azokból tetszőleges szöveget raknak össze, amit befestékeznek és egy lapra nyomtatnak, ahol az írás pozitív formában jelenik meg. Gutenberg találmányának korszakalkotó jelentőségére egy kanadai történész, Marshall McLuhan (1911-1980) azzal hívta fel a figyelmet, hogy a nyomtatott betű korszakát „Gutenberg-galaxisnak”, vagyis a kozmikus csillagrendszerekhez hasonló, önálló világnak nevezte el. McLuhan 1962-ben megjelent könyve - mint azt alcíme: „a tipográfiai ember kialakulása” is mutatja - arról a modern emberről szól, aki jellegzetesen a nyomtatott kultúra terméke, akinek szellemi és lelki tulajdonságai eltérnek a nyomtatás előtti emberétől.

„A tipográfiai ember” kultúrája

Az írásbeliség Gutenberg utáni tömeges elterjedése végleg véget vetett a többségében szóbeliségre épülő hagyományos kultúráknak. Az írásos hagyomány - szemben a térben és időben is korlátozott, nehezen tárolható szóbeli tradícióval - a térbeli viszonyokra, a múlt helyett a jelenre és a jövőre helyezte a hangsúlyt. A hagyományok megőrzésén, az erkölcsi renden alapuló ismeretek helyett a technika szabályszerűségeit emelte ki, s kedvezett a tudományos-technikai ismeretek fejlődésének. Az írás felfedezése először a szájhagyomány rögzítésére szolgált. Ezzel azonban megkövesítette azt, s az eljövendő nemzedékek szemében egyfajta „régiséggé” változtatta a korábban generációról generációra örökített, éppen ezért folyamatosan élő hagyományt. Az írásos tradíció így végső soron kedvezett a változásnak, az újításnak, és annak, hogy eltávolodjék a múlttól, mint az értékek legfőbb letéteményesétől.
A nyomtatott információ tömeges elterjedése ugyanakkor elősegítette a tudás-monopólium kialakulását. A monopólium gazdasági értelemben (is) értendő: a kedvezőbb helyezetbe jutott intézmény kultúrája az írásbeliség révén a társadalmi élet minden szféráját képes volt áthatni, s végül kiszoríthatta és törvényen kívülinek nyilváníthatta, vagy gyökeresen átalakíthatta a konkurrens tradíciókat. Elég, ha csak az egyházi cenzúra intézményére; a XVI-XVII. században a protestánsok és katolikusok által a nyomdák feletti ellenőrzésért folytatott küzdelemre; vagy modern korunkban a Microsoft-jelenségre gondolunk. Ennek a harcnak végső kimeneteleképpen csak olyan ismeretek maradhatnak fenn, melyek összhangban állnak az uralomra került média érdekeivel és kulturális beállítódásaival. Az írásos tradíció keretei között a tudásnak technikai jellegűnek, világinak és jövőre orientáltnak kell lennie ahhoz, hogy jogosságát és érvényességét elismerjék.

A tudás átalakulása

A világ ma igen közel jár ahhoz, hogy Marshall McLuhannek 30 évvel ezelőtt a „világfaluról”, a „falak nélküli tanteremről” és az „elektronikus emberről” szőtt álmait beteljesítse. A napjainkban szemünk előtt lejátszódó médiaforradalom azonban többek szerint az írott és nyomtatott betű teljes megsemmisülésével fenyeget: „Minden jel arra mutat, hogy a betűvetés kódja, hasonlóan az egyiptomi hieroglifákhoz vagy az indián csomóíráshoz, feledésbe merül. A jövőben már csak a történészeknek és más szakembereknek kell írni és olvasni tanulniuk” - írta nemrégiben a kommunikációelmélet egyik nemzetközi hírű szakembere, Vilém Flusser. Ez a változás pedig a tudásról alkotott elképzeléseink átalakulását is óhatatlanul maga után vonja.
Annak az elképzelésnek, miszerint a tudás lényegileg könyvekből szerzett műveltség, nyomai a római „tudományhoz” vezethetők vissza. Az idézőjel használata azért indokolt, mivel a római tudomány lényegi eleme az idézés: Róma fiai ugyanis az elméleti tudományok területén szinte mindent a görögöktől vettek át. Ezt a tudományfelfogást egyenes ágon örökítette tovább a katolikus egyház teológiája és vallásgyakorlata a középkorban; de a modern társadalomtudományok ismeretelmélete is nagyrészt innen eredeztethető. De mennyiben változtatja meg a tudásról alkotott képünket a kibernetika? Óriási mértékben. A különféle kiberkönyvtárak gyarapodásával az Interneten keresztül előbb-utóbb bármely írott információhoz hozzáférhetünk, vagyis a tudást nem az információ puszta birtoklása jelenti majd, hanem inkább az információk közötti eligazodás és szelekció képessége! Ezzel talán visszatérhetünk a tudás eredeti és természetes eszméjéhez, amely nem valamiféle elvont ismereteket, hanem a való életben megmutatkozó gyakorlati bölcsességet jelentett. Ezt a képességet minden bizonnyal könnyebb volt egy szóbeliségre épülő, mint egy „tipografikus” kultúrában megszerezni; s ha igaz a média-szakemberek jóslata, információs társadalmunkban újra megnő majd a szóbeliség szerepe.

Isten a Hálózaton?

Végül jogosan vetődik fel a kérdés: ha a tudomány és kultúra szerkezetében ilyen nagy horderejű változásokra kerül sor korunk kibernetikus médiaforradalma nyomán, milyen hatást gyakorol majd ez a folyamat a kereszténységre? A kérdés kimondva-kimondatlanul is a Bibliát érinti elsősorban. Mi lesz a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás szent szövegeinek sorsa a poszt-tipografikus kultúrában? A válasz nem egyszerű. Első fokozatban nyilván csak annyi változás történik, hogy az eddig megszokott könyv helyett CD-ROM-on olvassuk annak szövegét. Ezt sem lesz könnyű ugyan megszokni, de az áttérés sok előnnyel is jár majd, valahogy úgy, mint amikor a terkercsről a kódexformátumra tértek át az i. sz. V. században. Csakhogy ezúttal többről van szó. Emlékezzünk rá, a könyvkiadás legfőbb problémáját évezredeken keresztül a sokszorosítás jelentette. Gutenberg módszerével sikerült elérni, hogy egyetlen „őspéldányról” szinte végtelen számú, az eredetivel és egymással gyakorlatilag mindenben azonos példányt állítsunk elő, ami által az „eredeti” szöveg is ellenőrizhető maradt. A kiber-könyvekkel azonban alapvetően más a helyzet: itt az „őspéldányt” sokszorosítás nélkül olvashatja akár végtelen számú ember egyidőben, vagyis ha ezen az egyetlen példányon változtatás történik, azt senki sem tudja majd ellenőrizni. Ne feledjük, a kibernetikus térben elhelyezett információk feletti ellenőrzés joga és lehetősége már ma is csak igen kis számú ember kezében összpontosul, ezáltal mérhetetlenül megnő az információk manipulálhatósága, ezáltal a definitív szövegek, s végső soron akár az egész történelem átírásának lehetősége! Az interaktív multimédiás kommunikáció egészen mást ért szövegen, mint a tipografikus gondolkodás. Míg az utóbbi zárt, forrása ellenőrizhető, nehezen manipulálható, az előbbi nyitott, eredete ellenőrizhetetlen, bármikor nyom nélkül szabadon variálható. (Gondoljunk Orwell 1984-ének hírmanipulátoraira, akik a cenzúra ósdi eszközeivel dolgoztak: az átírandó híreket egyszerűen újra kiszedték és kinyomtatták. Mennyivel könnyebb lesz munkájuk a kibernetikus információkkal!)
„A Hálózat az elme hatalmas katedrálisa, az a hely, ahol az Istenről és vallásról szóló eszmék együtt vibrálhatnak, ahol a hitet a kollektív szellem formálhatja és határozhatja meg” - írta a Time magazin 1996 decemberében megjelent „Találjuk meg Istent a Hálózaton” c. összeállításában. A Biblia ezzel szemben határozottan azt állítja, hogy „a hit hallásból származik, a hallás pedig a Krisztus beszéde által” (Pál apostol levele a rómaiakhoz 10,17), vagyis az nem az emberi elme vagy valamiféle kollektív tudat terméke. A hit abszolút tekintélyű és egyedüli forrása, Isten Igéje, örökké ugyanaz marad: papirusztekercsen, pergamenkódexben, nyomtatott könyvben, CD-ROM-on vagy az interneten.