KULCSÁR ÁRPÁD
Kettős örökség

A Föld öt kontinense közül mindmáig Európa hordozza a legerőteljesebb antiszemita hagyományt. E nem túl üdvös tradíció kialakításában és ébren tartásában az elmúlt századok során nem lebecsülendő szerepet játszottak az egyes keresztény felekezetek. Nemcsak a katolikus, de a protestáns felekezetek némelyike szintúgy többé-kevésbé meg van terhelve napjaink Magyarországán is e történelmi örökséggel, s ez még a politikai életben is érezteti a hatását. Hogyan maradhatott meg a felebaráti szeretetet mindenek felett hirdető kereszténységben, és a bibliai alapokhoz való visszatérést szorgalmazó protestantizmusban ilyen sokáig a gyűlöletnek ez a szelleme? Ennek a szerteágazó kérdésnek egy szeletét próbálja meg felvillantani az alábbi írás.

Adolf Hitler beszédet mond a potsdami helyőrségi protestáns templomban 1933-ban

A sötét középkor

A kereszténység megszületését követő első századokban a zsidó származású keresztények még meghatározó szerepet játszottak az egyház életében. Zsidó és nem zsidó vezetők gyakran együtt irányították az egyes gyülekezeteket. A IV. század során azonban egy teljesen más irányú éles fordulat ment végbe. A korábban független egyház vezetőinek egy része kompromisszumot kötött az államhatalommal, s az így kialakuló római katolicizmus fokozatosan államvallássá vált. E folyamat során a hivatalos egyházba nagy erővel áramlottak be és tág teret nyertek a pogány római és hellenisztikus eszmék, melyeknek egyik meghatározó összetevője volt a gazdasági, társadalmi, kulturális téren egyaránt erőteljesen megnyilvánuló antiszemitizmus. Ez a pogány eredetű zsidóellenesség kapott aztán keresztény színezetet egyes bibliai részletek sajátos értelmezése révén. Mindezzel párhuzamosan a zsidók kiszorultak az egyházi vezetésből és a hívek soraiból egyaránt. S végül az a furcsa helyzet állt elő, hogy a zsidó Messiás és zsidó apostolok által alapított egyház vált a zsidók elleni tanítások és konkrét akciók egyik legfőbb bázisává. A zsidóellenesség fölszítására és ébren tartására a hivatalos egyház a különböző eszközök változatos sorát alkalmazta. Az érzelmeket felkorbácsoló egyházi szónoklatoktól a kárhoztató, gúnyolódó, vagy éppen pocskondiázó írásműveken át a szívtépő passiójátékokig, nem feledkezve meg a képzőművészet által kínált lehetőségekről sem. A kellő utálat felkeltése érdekében például nem egy templomi képen és faragványon úgy ábrázolták a zsidókat, hogy éppen disznók emlőit szopják. Számos ábrázolás igyekezett vizuálisan megjeleníteni azt, ami egyébként sohasem létezett, mint például az irracionális vádaskodások egyik csúcspontját jelentő vérvádat, azaz, hogy a zsidók miként veszik katolikus kisgyermekek vérét húsvéti kovásztalan kenyerük elkészítéséhez. E téma a XII. századtól Európa-szerte zsidók százainak életét követelte, s még századunk 30-as 40-es éveiben is elevenen élt egyes náci újságok címlapján.
Figyelemre méltó tény, hogy a XX. századi holocaust során a zsidósággal szemben tervszerűen és brutális következetességgel végbevitt intézkedések többségét - habár a nácizmusnál szerényebb technikai színvonalon - először a középkori katolikus egyház ültette gyakorlatba Európában. Ismeretes, hogy a megkülönböztető jelzés, mint például a hatágú sárga csillag, nem náci találmány, hanem arab előzmények nyomán a IV. lateráni egyetemes zsinat tette kötelezővé 1215-ben. A zsidók kiszorítása az állami hivatalokból, illetve a különböző foglalkozási ágakból szintén az említett lateráni zsinat döntése következtében vált Európa-szerte bevett gyakorlattá. Amihez nagyban hozzájárult, hogy az egyházi körök minden eszközzel igyekeztek érvényt szerezni e határozatnak. 1233-ban például a vonakodó magyar uralkodót az egyházi átok fegyverével kellett kényszeríteni, hogy elbocsássa zsidó gazdasági szakembereit. A zsidók kényszerlakhelyre szorítása, gettósítása szintén nem eredeti náci ötlet. Mohamedán előzmények után a középkori keresztény Európa tette széles körben alkalmazott gyakorlattá. A legtovább működő gettó épp a pápák által felállított római volt, amely csak 1870-ben szűnt meg, hogy aztán néhány évtized múlva minden addiginál nagyobb intenzitással induljon meg ismét a gettók tömeges létrehozása a kontinens legtöbb országában. 1944-ben csupán Magyarországon rövid idő alatt 55 gettót állítottak fel a hatóságok, ahonnan hamarosan több mint 430 ezer embert szállítottak el a megsemmisítő táborokba. A zsidók tömeges megsemmisítése szintén nem számított merőben új jelenségnek. Elég talán csak a Szentföld visszafoglalására megindított keresztes hadjáratokra utalni, amelyeknek sajátos mellék-hadszíntereiként európai zsidólakta városok szolgáltak. A megismétlődő tömegmészárlások sok helyütt egész vidékek teljes zsidó lakosságának elpusztítását eredményezték.

A berzenkedő próféták

Ebben az antiszemitizmussal mélyen átitatott Európában született meg a reformáció, amely a zsidókérdésben azonnal éles kihívás elé került. A döntő kérdés az volt, hogy sikerül-e az új mozgalomnak visszatérnie a bibliai alapokhoz a zsidósághoz való viszonyban, vagy pedig kompromisszumot fog kötni a nagyon is erős antiszemita elvárásokkal, és megismétli a római egyház IV. századi fordulatát, újból utat nyitva és teret adva az alapvetően pogány eredetű hellén-római antiszemitizmus ezúttal római katolikus változatának.
A mozgalom megindítójának s egyik vezéralakjának, Luthernek az éles szemléletváltása a zsidókérdésben már korán előrevetítette az egész reformáció meghasonlását e téren. Pályája első évtizedében (1513-1523) figyelemre méltó bátorsággal állt ki a zsidóság mellett és követelte a feléjük irányuló hagyományosan durva, elutasító magatartás radikális megváltoztatását. Világos összefüggés mutatható ki e bátran vállalt kisebbségi álláspontja, valamint az ezen évekből ismert rendkívül intenzív bibliatanulmányozása között. A zsidóság melletti harcos kiállása épp azt követően kezdődött, hogy 1512-13-ban megtörtént híres toronyszoba-élménye, amikor is wittenbergi toronyszobájában Pál apostolnak a Rómabeliekhez írt levelét tanulmányozva hatalmas erővel robbant benne az a felismerés, hogy egész további keresztény életét az Isten Igéjébe vetett hitből kell élnie. Megjegyzendő, hogy épp e számára oly kedves és fontos Római levél az, amely az Újszövetségen belül a legtöbbet foglalkozik a zsidókhoz való keresztény viszonyulással. Az elkövetkező években már e bibliai látásmód jegyében emelte föl hangját az egyes konkrét ügyekben. Így például a korszak nagy vihart kavaró Reuchlin-Pfefferkorn vitájában a hebraista Reuchlin mellé állt, tagadva, hogy bárkinek joga lenne zsidó írásműveket erőszakkal begyűjteni és elégetni, amiként azt az ellentábor követelte. Élesen elítélte a kölniek erőszakos térítési kísérleteit a zsidók katolikussá tétele érdekében. Hangsúlyozta, hogy a zsidók megtérését Istenre kell hagyni, engedve, hogy ő munkálja ki bensejükben ezt a változást, s ebbe erőszakoskodással nem szabadna belekontárkodni. A zsidóságra vonatkozó álláspontját legvilágosabban a „Jézus Krisztus, aki zsidónak született” című, 1523-ban megjelent nevezetes munkájában foglalta össze. E mű erős bibliai ihletettségét az is magyarázza, hogy az előző évben jelent meg Luther híres Újszövetség-fordítása. Munkájában élesen elítélt minden zsidóellenes magatartást, mondván: „Ha az apostolok, akik zsidók voltak, annak idején velünk is olyan pogányokként bántak volna, mint ahogy mi pogányok módjára bánunk a zsidókkal, akkor soha nem lett volna a pogányok közül kereszténnyé senki. Ezért ha az apostolok velünk pogányokkal olyan testvéri módon bántak, akkor nekünk is testvérien kell bánni a zsidókkal, hogy sokan megtérhessenek közülük.” Fontosnak tartotta a zsidók megtérését, ugyanakkor teljesen igazat adott nekik, hogy többségük a korábbi századokban elutasította a katolikus térítő törekvéseket, amely - mint mondta - csak „a pápista pogányságot” akarta rájuk erőszakolni. Majd sajátos stílusában hozzáfűzte: „Ha én akkoriban zsidó lettem volna, látva azt a sok félnótás tökfilkót, akik a kereszténységről papoltak, bizony inkább kívántam volna röfögő disznóvá változni, mintsem kereszténnyé.” Bírálóinak pedig - akik korábbi állásfoglalásai miatt sokféle, nem igazán hízelgő célzatú jelzőkkel látták el, nevezve őt titkos zsidónak, judaizálónak, félzsidónak stb. - azt válaszolta, hogy örömmel vállalja a zsidó titulust.
Elutasított minden zsidókkal szembeni keresztény gőgöt: „Ha túl nagyra tartjuk magunkat, akkor éppen pogányok vagyunk, míg a zsidók Jézus véréből származnak... Isten is emellett tesz bizonyságot, mert soha olyan nagy tisztességet nem adott egyetlen népnek sem a pogányok között, mint amilyenben a zsidókat részeltette. Mert nincs a pogányok közül való egyetlenegy pátriárka, próféta vagy apostol sem, sőt még igazi keresztények is csak kevesen vannak közöttünk.”
Különleges szeretettel viseltetett a héber nyelv iránt egész élete folyamán. Nem kevesebbet állított róla, mint azt, hogy ez az a nyelv, amely minden más nyelvnél alkalmasabb a hitigazságok szavakba foglalására és a hitbeli érzelmek legteljesebb kifejezésére. Az Ószövetség évekig tartó fordítása során tett megjegyzései nemcsak a héber nyelvnek biztosított abszolút elsőbbséget mutatják, hanem azt is, mennyire kész volt háttérbe szorítani minden nemzeti elfogultságot. Egy alkalommal például a következőképpen nyilatkozott: „Most a prófétákon dolgozunk. Ah, Istenem, milyen nagy és vesződséges munka a héber írókat arra kényszeríteni, hogy németül beszéljenek. Mennyire berzenkednek, egyáltalában nem hajlandók héber természetüket elhagyni, és a nehézkes némethez igazodni. Olyan ez, mintha a fülemülét akarnánk rábírni, hogy saját kedves dallama helyett kakukkoljon.”

A megdöbbentő fordulat

Hogy mindezek után hogyan következhetett be Luther álláspontjában egy olyan gyökeres fordulat, amely a héber nyelv kérdésétől eltekintve gyakorlatilag valamennyi addigi nézetének teljes megtagadását eredményezte, az mindmáig kérdés a kutatók előtt. 1543-ban megjelent és szintén beszédes címet viselő „A zsidókról és hazugságaikról” című művében ugyanis már „ördögi” zsidókról beszél, akik 1400 esztendő óta csapásul szolgálnak az emberek számára, s a legkeményebb szidalmakkal illeti őket. Az államhatalom számára az a tanácsa, hogy a jó erőben lévő zsidó férfiakat és nőket munkára kellene kényszeríteni, rájuk parancsolva, hogy fogjanak fejszét, ásót, rokkát és orsót és arcuk verítékével egyék kenyerüket, ne a henyélés, ünneplés és pompa közepette. A császárt és a fejedelmeket felszólította, hogy a zsidókat, ha nem akarnak megtérni, űzzék ki a tartományokból.
Hogyan lehetséges, hogy ő, akinek sikerült magszabadulnia kora széles körű antiszemitizmusától, és ebből a szellemi pozícióból több mint egy évtizeden át annyira állhatatosan és világos bibliai érveléssel lépett fel a zsidóság védelmében, most, alig két évtized elteltével a korai állapotánál sokszorta súlyosabb és erősebb antiszemitizmus foglyává vált, a középkori gyűlölködő antiszemita vitairodalom legdurvább vádjait és zsidóellenes követeléseit visszhangozva? Az a feltételezés - amely egyébként az egyetlen kézzelfogható indoklás a kérdés megválaszolására - miszerint a zsidók felé folytatott térítési kísérleteinek kudarca vezette volna Luthert e döntő fordulathoz, igencsak sovány magyarázatnak tűnik. Mivel a természetes szinten számba vehető okok teljesen elégtelennek mutatkoznak ahhoz, hogy a fordulat meghatározó tényezőiként lehessen őket kezelni, ezúttal indokoltan merülhet fel annak lehetősége, hogy a tényleges magyarázatot a Luther által is annyira valóságosnak tekintett természetfölötti szinten keressük. Ugyanis amennyiben a Bibliában szereplő szellemi törvényeket akár csak hipotézisként alkalmazzuk Luther pályájára, akkor azok a folyamatok, különös fordulatok, amelyek a csupán materiális tényezők hatásaival számoló vizsgálatok során érthetetlennek, irracionálisnak tűnnek, az említett szellemi törvények figyelembevételével már ok-okozati összefüggésekbe, vagy akár világos rendszerbe rendezhetők. Figyelemre méltó, hogy az idősödő Luther több más területen is nehezen megmagyarázható kompromisszumokat kötött olyan bibliai igazságok tekintetében, amelyeket korábban ő maga ismert fel és vallott a legerőteljesebben.
Visszatérve a késői Luther zsidó témájú tanításaihoz, ezek éppoly jelentős hatást fejtettek ki, mint korábbi nagy erejű biblikus művei és prédikációi. Tanácsait számos fejedelem megfogadta, s ennek eredményeként a német protestáns tartományokból és birodalmi városokból sorra kiűzték a zsidókat.
A reformáció vezetői közül csak kevesen akadtak, akik hajlandók voltak szembeszállni az immár a protestantizmus falai mögé is beköltözött és polgárjogot nyert antiszemita eszmékkel. Közéjük tartozott a svájci Heinrich Bullinger, aki olvasva Luther durva zsidóellenes szitkozódásait, úgy nyilatkozott, hogy azok „inkább illenek egy disznópásztorhoz, mintsem egy lelkipásztorhoz”.

Luther születésnapján

A protestantizmus vezetőinek többsége a kései Lutherhez hasonlóan igencsak sötét színekben szemlélte a zsidóságot. Kálvin például, ha nem is volt olyan indulatos és szitkozódó, mint idősebb reformátortársa, azért az ő művei sem szűkölködtek zsidóellenes kitételekben.
Végül is a XVI. századi protestantizmus történelmi kísérlete arra, hogy szétrobbantsa és eltávolítsa az Európa fölött akkor már több mint ezerötszáz éve masszívan terpeszkedő keresztény antiszemitizmus erősségeit, lényegében nem vezetett sikerre. Sőt ismét bekövetkezett az, ami egyszer már lejátszódott a IV. század utáni katolicizmussal, azaz ezt követően már maga a protestantizmus is az antiszemitizmus terjesztésének szolgálatába állította szellemi, intellektuális, sőt időnként anyagi erőinek egy részét is. Így például amikor a XIX. század első felében Németországban a zsidók jogfosztottságának felszámolása, egyenjogúsításuk kérdése került napirendre, a korszak egyik neves református egyházi embere, Heinrich Paulus, a heidelbergi egyetem teológia professzora volt az egyike azoknak, akik a leghangosabban tiltakoztak ez ellen. Érveit külön kötetben is megjelentette. Az egyenjogúsítás előfeltételeként azt követelte, hogy a zsidóság nyilvánosan demonstrálja az országhoz való hűségét, és mondjon le a „kiválasztott nép” szerepéről.
A XIX. század második felében az antiszemitizmus jellegében jelentős változás állt be. Míg a korábbi századokban fontos célnak tekintették a zsidók megtérítését, addig a XIX. század derekától kirekesztésük vált a legfőbb céllá. A hagyományos vallási alapú ellentétet a biológiai, faji alapú elutasítás váltotta fel. Ekkor történtek az első kísérletek, hogy egyházi segítséggel hathatós szervezeti bázisokat hozzanak létre az antiszemitizmus erősítésére, fokozására. E téren az evangélikus Adolf Stöcker, a német császárság berlini udvari lelkésze járt élen, aki 1878-ban megalapította a Német Keresztényszocialista Pártot, amely hamarosan a kontinens egyik leghangosabb antiszemita pártjává vált.
A XX. század történelmét e tekintetben sokszor feldolgozták. Talán kevesen tudják azt a szimbolikus erejű tényt, hogy az 1938-as híres „kristályéjszaka” - amely nevét arról kapta, hogy a nácik által betört zsidó kirakatok üvegcserepei kristályszőnyegként borították el az utcákat - véletlenül épp Luther születésnapjára esett.
Összességében azonban elmondhatjuk, hogy a protestáns tradíció, ha nem is tudta alapvetően elmozdítani az antiszemitizmus európai hagyományát, azért hozott előrelépést a kérdésben. Ha Luther pályájának kettőssége a mai napig hatóan rá is nyomta a bélyegét a protestánsok hitéletére, legalább más személyes alternatívát is felkínált: a korai Luther példáját. Így nemcsak a hitlerizmus teljes kiszolgálását vállaló „birodalmi egyház”, hanem a náci koncentrációs táborokban a zsidókkal együtt szenvedő evangélikus Bonhoeffer, Niemöller és mások nevével fémjelzett „hitvalló egyház” útját is kijelölte; amiként a kálvinizmusnak is régóta létezik - elsősorban az angolszász világban, például az independens Cromwell nevével is jellemezhető - antiszemitizmussal élesen szembenálló értelmezése és gyakorlata.
Az elmúlt évtizedekben valamennyi felekezet hivatalos vezetése nagy hangsúlyt tett az antiszemitizmus elítélésére; így például 1983-ban, Luther 500. születésnapján a lutheránus egyház - hasonlóan a katolikusok részéről nemrégiben közzétett vatikáni holocaust-nyilatkozathoz - hivatalosan elhatárolta magát Luther minden antiszemita megnyilvánulásától. Ugyanakkor a lassabban változó „népi” vallásosság szintjén az említett kettősség teljes felszámolása még a jelen és jövő nemzedékeinek feladata.