Vissza a tartalomjegyzékhez

GRÜLL TIBOR
Fáraók öröksége

A civilizációk történetének egyik sajátossága a neves angol történész, Arthur Toynbee szerint, hogy ugyanúgy születnek, felnőnek, majd lehanyatlanak és kihalnak, mint maga az ember. Egyes civilizációk, az egyes emberekhez hasonlóan, nyomtalanul is eltűnhetnek, de örökségükkel megtermékenyíthetik, gazdagíthatják más civilizációk gazdasági, társadalmi, szellemi életét. Az ókori magaskultúrák hatása a hatalmas, évezredekkel mérhető időbeli távolság miatt nagyrészt az általuk létrehozott „civilizációs termékek” anyagának tartósságán múlott. Egyiptomnak - mondhatni - szerencséje volt: kulturális emlékeinek jelentős része kőbe vésve maradt fenn; szemben a főként agyagba vésett mezopotámiai, vagy papiruszra és bőrre írt görög-római civilizációs emlékekkel. De a gigantikus méretű piramisokhoz hasonló emlékművekkel sem találkozhatunk egyetlen más ókori keleti vagy európai civilizációban sem.


Egy piramis közelről. Az időtlenség szimbóluma

A piramisok

A kozmikus méretekben ugyan villanásnyi, de a mi dimenziónkból nézve mégis igen hosszú emberi történelemben az időtlenség és állandóság kifejezésére aligha lehetne kifejezőbb szimbólumot találni az egyiptomi piramisoknál. Nem véletlen, hogy már az i. e. I. században élt római költő Horatius is saját hírneve fennmaradását a bronzszobrokéval és az egyiptomi piramisokéval hasonlította össze: „Bronz(szobrok)nál maradandóbb emlékművet alkottam, / királyi helyen lévő piramisoknál magasabbat…” Azon sem csodálkozhatunk, hogy az egyiptomi irodalom alaposabb megismerése óta kiderült: a piramisokra mint a halhatatlanság bizonyítékaira történő utalás már több száz évvel Horatius előtt is „irodalmi közhelynek” számított.
Az egyiptomi civilizáció kétségkívül legismertebb emlékei a piramisok, amelyek építését már az Óbirodalom (i. e. 2635-2155) fáraói megkezdték. Ezek a rendkívül precíz mérnöki tudást, gazdasági fejlettséget és erőkoncentrációt igénylő építmények ma is ékesen mutatják Egyiptom sokoldalú fejlettségét. A piramisokról ma már tudjuk, hogy a fáraók temetkezési helyéül szolgáltak. A legmonumentálisabb piramis Kheopsz fáraóé volt: ennek alapterülete 230 x 230 méter, magassága 146,59 méter, oldalainak hajlásszöge 51 fok volt. Egy korabeli dokumentum szerint maga az uralkodó is részt vett tervezésében. A kb. kétmillió 300 ezer kőtömbből álló piramis húsz évig épült, a kutatás ma sem tárta még fel megnyugtató módon, hogy hogyan. (1978-ban egy japán kutatócsoport kísérleti céllal kisméretű piramist épített Giza mellett, de ők is kénytelenek voltak modern technikát alkalmazni, ezért eredményeik nem sokkal gazdagították tudásunkat ebben a kérdésben.) Mindenesetre nem véletlen, hogy az egyiptomi utókor szemében Kheopsz uralma gyűlöletes emléket hagyott maga után, hiszen a királyi síremlék felépítéséhez - mai számítások szerint - egy időben legalább 100 000 embert kellett dolgoztatni.
A piramisok már az ókorban is a turistautak kedvelt célpontjai voltak. Dzsószer fáraó lépcsős piramisán ezt az újbirodalmi, vagyis az i. e. II. évezred második feléből származó feliratot találták: „Jahmesz írnok, Iptah fia eljött, hogy lássa Dzsószernek ezt a templomát…” De nem mindenki érkezett jó szándékú látogatóként. A thébai királysírokat például már az i. e. XII. században kifosztották, a szaiszi kor (i. e. VII-VI. század) „régész érdeklődésű” fáraói pedig a piramisok belsejébe is behatoltak. A római uralom kezdetén, mikor Sztrabón az i. e. I. században felkereste Egyiptomot, Kheopsz piramisa nyitva volt. A bejáratot később olyan gondosan elfalazták, hogy az araboknak nem sikerült megtalálniuk. A legtöbb középkori forrás szerint Al-Mamún kalifának sikerült oda behatolnia, pontosan azon az úton, amelyen keresztül a látogatók ma is felkeresik a piramist.

Egyiptom tudománya

Egy i. e. XI. századból eredeztethető egyiptomi történetben Wenamon, a thébai főpap követe azzal a céllal keresi fel Föníciát, hogy cédrusfákat szerezzen országa számára. Igen jellemző, ahogyan az egyébként mélységesen beképzelt bübloszi fejedelem a követhez fordul: „Ámon teremtette az összes országot, ő teremtette őket, és ő teremtette azt az Egyiptomot, ahonnan jössz, elsőnek. A műveltség pedig onnan jött, hogy eljusson oda, ahol én vagyok (vagyis Föníciába), a bölcsesség pedig onnan jött, hogy eljusson oda, ahol én vagyok!” - Tehát már ebben az időben kimutatható az a nézet, amely Egyiptomot tekintette a kultúra és civilizáció őshazájának. Az antik életrajz-irodalom ismert közhelye, hogy a görög tudósok, filozófusok, államférfiak egész sora (Thalész, Püthagorasz, Szolón, Platón, Démokritosz, Eudoxosz stb.) egyiptomi papoktól szerezte tudását. Korábban az irodalomtörténészek hajlamosak voltak ezeket a történeteket merő kitalálásnak minősíteni, a korai görögség történetére vonatkozó kutatási eredmények azonban újabban több ponton alátámasztják történeti hitelességüket.
De milyen eredményekkel büszkélkedhettek Egyiptom tudósai? Az egyiptomi orvostudomány már-már a maihoz hasonló mértékben szakosodott: „Vannak orvosok, akik a szemet gyógyítják, mások a fejet, mások a fogat, mások az altesti bajokat, mások a belső betegségeket” - írta róluk a görög történetíró, Hérodotosz az i. e. V. században. Az egyiptomi orvosok azt is felfedezték, hogy a szív a vérkeringés központi szerve. Leheteséges, hogy bizonyos korszakokban általános volt az ingyenes orvosi ellátás is Egyiptomban. Nem is csoda, ha az egyiptomi orvosok nemzetközi hírnévnek örvendtek: a hettita, majd a perzsa királyi udvarokban is működtek, s az európai orvostudomány atyja, Hippokratész is sokat merített tudásukból.
Kevéssé ismert tény, hogy mai naptárunk is végső soron egyiptomi eredetű. Az egyiptomi év 12 harmincnapos hónapból állt, s bár a heteket nem ismerték, a napot ők osztották 24 órára. Julius Caesar i. e. 46-os naptárreformjában Szószigenész alexandriai csillagász szakértelmére támaszkodott - innen ered az egyiptomi és a modern európai naptár közötti hasonlóság. Csillagászati megfigyeléseik ugyan nem érték el a babilóniai asztronómia színvonalát, de a hellenisztikus korban (i. e. III-I. sz.) Egyiptom területén alakult ki mezopotámiai, görög és egyiptomi elemek keveredéséből az az asztrológiai rendszer, amelyből az okkult tudományok egyik legelterjedtebb ága, a csillagjóslás származott.
Az egyiptomi matematika az írásbeliség kezdete óta a tízes számrendszert használta, a geometriát (a szó jelentése: földmérés) pedig a görögök bevallottan innen vették át. Az egyiptomiak első fokú egyismeretlenes egyenleteket már meg tudtak oldani, az x-et a „halom” szóval fejezték ki. Geometriájuk talán legjelentősebb eredménye a négyzetes csonka gúla köbtartalmának kiszámítása volt.

A vallási szinkretizmus

Az egyes kulturális jegyek (pl. írás, tudományos-technikai vívmányok stb.) átadása minden esetben együtt jár a vallási képzetek bizonyos fokú átörökítésével is. A rendkívül bonyolult egyiptomi vallásrendszert aligha lehetne pár sorban összefoglalni, itt inkább csak azokat a pontokat emeljük ki, amelyeket már az ókoriak is annak legfőbb jellegzetességeiként emeltek ki. Egyiptomot az ókorban a varázslás őshazájának tartották, nem alaptalanul. Az egykorú vallástörténeti dokumentumokból kiderült, hogy a varázslást az egyiptomiak bizonyos korokban egyenesen az istenek fölött álló, a mindenséget összetartó erőként értelmezték, és a midennapi élet gyakorlatában is sűrűn alkalmazták, bajelhárító, gyógyító vagy éppen romboló célzattal. Az asztrológia fontosságára fentebb már utaltunk. Hérodotosz, a görög történetíró már tudott arról, hogy „az egyiptomiak szerint az emberek sorsa születésük napjától függ”, ezért az egyiptomi naptárak gyakran ilyen prognózisokat adtak: „Aki ezen napon születik, krokodilus által fog meghalni”. Az egyiptomiak babonás állattisztelete az ókori görögöknél is állandó viccelődés tárgyát képezte: „Te kutyaképű, lenvászonba bújtatott egyiptomi, te ki vagy, drágaságom, és hogyan egyeztetheted össze isteni voltodat az ugatással?” - írta az i. sz. II. századi Lukianosz egy paródiájában az egyik egyiptomi istenségről. A kutya mellett a szentként tisztelt állatok sorába tartozott még a krokodil, a majom, a macska, a víziló, a bika, az íbisz, a sólyom és a közismert galacsinhajtó-bogár (szkarabeusz) is. Ezeknek megölése megbocsáthatatlan bűnnek látszott az egyiptomiak szemében. Egyes szent állatok abban a megtiszteltetésben is részesültek, hogy élethű bronzszobrot, sőt önálló sírkamrát is kaptak, amelybe bebalzsamozott holttestüket helyezték, dicsőítő feliratokkal örökítve meg emléküket. Az egyiptomiak képzeletvilágában fontos szerepet játszott emellett még a különféle fétisek (fák, szobrok, oszlopok, tárgyak) tisztelete, és a szinte mindenütt jelenlévő alacsonyabb rangú istenektől, démonoktól való félelem is, amelyek ártó hatásai ellen varázslással védekeztek.

Egyiptom öröksége Nyugaton

Egyiptom múltjának emlékjeleit hosszú évszázadokon keresztül csak a piramisok, valamint a Biblia és a klasszikus görög-római irodalom tudósításai jelentették Európa számára. Igaz, ezeket gyakran félreértelmezték: a piramisokat például a középkorban József magtárainak tartották - ilyen formában ábrázolja őket a velencei San Marco egyik mozaikja is. A reneszánsz nemcsak az antikvitás, hanem az ókori Egyiptom megismerésében is fordulatot hozott. A Rómában folytatott ásatások felszínre hozták azokat az obeliszkeket, amelyeket a római császárok vitettek át fővárosukba, s ennek nyomán egyre nőtt a hieroglifák iránti érdeklődés. Ennek nyomán fedezték fel a kopt nyelv jelentőségét is, bár az ókori egyiptomi írásrendszer titkába ekkor még nem tudtak behatolni. A XVIII. század végi romantikus irányzatok kedvelt témájává vált Egyiptom. Mozart és Schikaneder Varázsfuvolája a szabadkőművesek mélyreható érdeklődését tanúsítja az egyiptomi misztériumok iránt. A század egyik legérdekesebb egyénisége, a hírhedt Cagliostro gróf nemcsak egyiptomi rítusú szabadkőműves páholy elöljárója, hanem saját Ízisz-templomának főpapja is volt. De az Egyiptom iránti rajongás hatotta át Goethe és Schiller legnagyobb műveit is; és Napóleon egyiptomi hadjáratában is rendkívül fontos szerepet játszott az egyiptomi régiségek iránti érdeklődés, amely egy szerencsés felfedezés folytán végül is utat nyitott az egyiptomi írás és nyelv megfejtéséhez.

A modern egyiptológia születése

A modern egyiptológia születési dátumának 1822-t tekinthetjük, amikor hosszas kísérletezés után Jean-Francois Champollionnak (1790-1832) sikerült behatolnia az egyiptomi írásrendszerek évszázadokon át megoldhatatlannak látszó titkába. Ehhez az a három írásrendszerben (hieroglif, démotikus, görög) írt felirat segítette hozzá Champolliont, amelyet 1799-ben Napóleon egyiptomi hadjáratán sáncásás közben találtak, s mely azóta „Rosette-i kő” néven vált híressé. A XIX. század közepén Mohamed Ali uralma alatt modernizálódó Egyiptomban kedvező lehetőségek kínálkoztak a külföldi tudományos (és áltudományos) kutatások előtt. A sokszor csak pénzszerzésre, fosztogatásra irányuló expedíciók nyomán sorra jöttek létre a nagy európai múzeumok egyiptomi gyűjteményei Párizsban, Londonban, Berlinben és Torinóban. Az ásatásokat ellenőrző egyiptomi állami régészeti hivatal, a Service des Antiquités 1858-tól felügyeli a kutatásokat, amelynek engedélye nélkül - legalábbis elvben - nem lehet jelentősebb műtárgyakat kivinni Egyiptom területéről.
A múlt század harmincas éveiben angol mérnökök kutatták át a piramisokat. 1842 és 1845 között porosz expedíció járta végig a fontosabb lelőhelyeket, ahová igen gyakran helybeli sírrablók vezették el a régészeket, persze busás haszon reményében. A század végén a nagy angol régész, William Flinders Petrie ásatásai hoztak felszínre sok érdekes és fontos leletet. 1959-ban a nemzetközi egyiptológia figyelmét egy, a történelemben eddig páratlan méretű leletmentés kötötte le: tizenhét templom és több más épület elszállításáról kellett gondoskodni Núbia azon területéről, amelyet az asszuáni gát építése miatt elárasztottak. A templomok egy részét Abu Szimbel közelében építették fel, néhányat viszont az akcióban részt vevő országok kaptak meg viszonzásképpen: így került egy-egy komplett egyiptomi templom New Yorkba, Spanyol- ill. Olaszországba és Hollandiába is.
Magyarország eddig két alkalommal vett részt az egyiptomi helyszíni feltárásban. Az első ásatás Back Fülöp üzletember magánvállakozása volt 1907/8-ban, amelyet egy lengyel egyiptológus-régész irányítása alatt folytattak Közép-Egyiptomban. A túlnyomórészt Ptolemaiosz-kori (i. e. III-I. század) leletek Budapestre, Bécsbe és Krakkóba kerültek, ma jelentős részük a Szépművészeti Múzeum tulajdonában van. 1964-ben a núbiai leletmentés keretében a Magyar Tudományos Akadémia ásatott Abu Szimbel közelében Castiglione László vezetésével. Az akkori magyar expedíció tagjai között több azóta nemzetközi hírnevet szerzett egyiptológus szerepelt, pl. Kákosy László, Varga Edit és Barkóczi László.


Tények és ügyek

A Vörös Győző-ügy margójára

Ma még eldönthetetlen, hogy a magyar egyiptológia eddigi legnagyobb nemzetközi sikere vagy botránya lesz-e a Vörös Győző-ügyből. A sajtó egy része és a Thot-hegyi ásatást szponzorálók állnak az egyik oldalon: ők szinte csak szuperlatívuszokban tudnak beszélni „a nyolc nyelven folyékonyan beszélő zseniális fiatal (26 éves) magyar egyiptológus szenzációs felfedezéseiről”. Érthető, hiszen a szenzáció a publicisztika éltető eleme (kár, hogy még három napig sem tart), a szponzoroknak pedig igazolás kell arról, hogy támogatásuk nem ablakon kidobott pénz. E kettő természetesen összefügg egymással. A magyar közéletben egyelőre még nincs kialakult hagyománya a tudományos ügyek szponzorálásának, a befektetők gyakran olyan szenzációkat várnak el a kutatóktól, mint a sportban egy világbajnoki aranyérem. A tudomány azonban nem a sport szabályai szerint működik. Itt vannak, akik egész életükben megfeszített munkával dolgoznak és mégsem kerülnek soha az újságok címoldalára. Életművük azonban szilárd alapul szolgál a következő tudósgenerációk kutatásainak. A szponzoroktól származó nyomás azonban manapság gyakran arra kényszeríti a tudósokat, hogy okosan tálalják munkájuk eredményét, ami nem feltétlenül jelent égbekiáltó hazugságot, egyszerűen csak a dolgok „kiszínezését”. A tudósoknak kétségkívül létezik emellett egy olyan rétege is - és nem csak szűkebb pátriánkban! -, amelyik széllovasként üli meg a média által keltett hullámokat, és bármire hajlandó a népszerűség elérése érdekében. Akár hazugságra is.
Hogy Vörös Győző melyik táborba tartozik, azt egyelőre nem tudjuk eldönteni. Talán okosabbak leszünk július 7-e után, amikor a MTA Régészeti Bizottsága kérdőre vonja a fiatal egyiptológust bizonyos állításaiért. (Ki is ásta ki voltaképpen a Thot-hegyi szentélyt? Milyen dokumentációt vezetett az ásatásokról? Kinek a sírját találta meg az említett hegyen?) Lehet, hogy július 7-én az Akadémia és az ELTE professzorai - köztük számos nemzetközi hírnévnek örvendő egyiptológus és régész szakember - egyértelműen eldöntik majd: Vörös Győző kókler, nem ért sem a régészethez, sem az egyiptológiához, állítólagos tudományos eredményeit „pénzzel és összeköttetésekkel” vásárolta. (Idézet a neves szakemberek által aláírt és a Magyar Hírlapnak eljuttatott nyílt levélből.) Lehet, hogy egyértelműen kiderül majd: a magyar egyiptológus nemhogy Montuhotep Szankaré fáraó sírját nem találta meg, de minden eddigi tevékenysége simlisség, áltudományos humbug. Talán és lehet. Merthogy egy dolgot sajnos be kell kalkulálnunk még a legtudományosabb, legakadémikusabb testület döntésébe is: ez pedig a szakmai irigység és féltékenység.
Mifelénk ez ősi hagyomány. Nemcsak a politikát, hanem a tudományt is át- meg átszövik személyes érdekek, anyagi, sőt rokoni kapcsolatok, amelyek miatt tulajdonképpen bármilyen szintű döntés pártatlansága és objektivitás erősen megkérdőjelezhető. Mifelénk „ügyek” vannak, nem tények és eredmények. Pedig minden bizonnyal hasznosabb és gyümölcsözőbb lenne csak ez utóbbiakkal foglalkozni.