ELLI WOHLGELERNTER
Az első lépés a megbánáshoz

Június elején Jeruzsálemben nemzetközi szimpóziumot rendeztek a Vatikán által a közelmúltban a holocaustról kiadott állásfoglalásról. A tanácskozás tapasztalatait összegezve a szerző kiemeli: bár a dokumentum nem ismeri el az egyház közvetlen szerepét a zsidóüldözésekben, az állásfoglalás mégis fontos eszköz lehet az antiszemitizmus elleni küzdelemben. Cikkünk a Jerusalem Post című izraeli napilapban megjelent írás fordítása.

A konferencia helyszíne, a jeruzsálemi Jad Vasém

A Vatikán holocaustról szóló állásfoglalása nagy csalódást jelentett a zsidóságnak, mivel sem az egyháznak az antiszemitizmusban játszott történelmi szerepét, sem XII. Pius pápa második világháború alatti magatartását nem tisztázta.
A Vatikán Zsidó Vallási Kapcsolatok Bizottsága által március 16-án kiadott dokumentumról tanácskozást rendeztek az elmúlt héten a Jad Vasémben. Az „Emlékezünk: elmélkedés a soáról” nyilatkozat kapcsán Geoffrey Wigoder, a tanácskozás résztvevője megjegyezte, hogy a dokumentum „az egyház próbálkozása a múlt bűneitől való megtisztulásra, amely szerint a történtekért közvetlenül nem az ártatlan és tiszta egyház a felelős, hanem konkrét személyek”.
„A dokumentum elmulasztotta megemlíteni az egyház generációkra visszamenő antiszemitizmusát” - tette hozzá Wigoder, aki a Vatikánnal kapcsolatot tartó bizottság egyik tagja. Ehelyett „elkente az egyház holocaustban játszott szerepét és tevékenységét”.
„Úgy tűnt, mintha elkerülnék a kérdést [azt sugallva, hogy] a náci idők antiszemitizmusa egyfajta pogány antiszemitizmus volt. Megpróbálnak kibújni a felelősség alól.” Wigoder arra is rámutatott, hogy a dokumentum helytelen módon próbál meg egyensúlyt teremteni a holocaust bűnében érintettek között.
„Először bűnös keresztényekről beszél a holocaust alatt, aztán igaz pogányokról. Amit az előbbiek tettek, az nem tekinthető egyenlőnek az utóbbiak cselekedeteivel.”
Jichak Minerbi, a Héber Egyetem Modern Judaizmus Intézetének professzora, aki egy Vatikánról szóló könyv szerzője is, egyetért ezzel. „Nem értem azt, amikor a dokumentum arról beszél, hogy új jövőre van szükség, amelyben nem lesz többé semmiféle antijudaizmus a keresztények részéről, sem keresztényellenes érzelem a zsidók részéről. A párhuzam egyszerűen nem létezik. Vegyük például egyik oldalról a több évszázados zsidóüldözést a keresztény hatóságok, az egyházi hatóságok részéről. A másik oldalon nincsenek évszázadok - lényegében alig van bármi is -, amit a zsidó hatóságok tettek volna a keresztények ellen. Ez a párhuzam, ez a szimmetria, amit minden alkalommal, mindenáron érvényesíteni igyekeznek - és nemcsak ebben a dokumentumban -, nem felel meg a valóságnak.”
A vita vezetője, Jehuda Bauer, a Jad Vasém Holocaustot Tanulmányozó Nemzetközi Központjának vezetője „kibúvónak” minősítette azt a burkolt célzást, hogy a náci antiszemitizmus egyfajta pogány eltévelyedés lett volna. „A helyzet az - mondja Bauer -, hogy 1900 évvel a keresztény Messiás eljövetele után az ő népét olyan emberek gyilkolták, akik az ő keresztségét vették fel. Hitlert, Himmlert és Goebbelst a mai napig nem közösítette ki a keresztény egyház. Még a dokumentum nyelvezete is zavaros volt - folytatta Bauer -, azt írta, hogy ’voltak keresztények, akik segítették a zsidókat és voltak keresztények, akik nem. Sokan segítették őket, mások nem.’ Ha azt írta volna, hogy ’néhányan segítették a zsidókat, de a legtöbben nem’, pozitívan viszonyulhatnánk hozzá. De a dokumentum nem erről szólt. Sőt, sértő volt azokra a katolikusokra nézve, akik segítettek a zsidókon ”- tette hozzá Bauer.
Izrael Gutman, a Jad Vasém vezető történésze XII. Pius személyére koncentrált, akit Németország és a németek barátjának nevezett. Magatartása a német nép iránti nagyon mély és pozitív érzelmeiből eredt - jegyezte meg Gutman. „Ez nem etikai vagy szellemi, hanem politikai viszonyulás volt. XII. Pius úgy tekintett a szovjet bolsevizmusra mint modern világbeli legnagyobb ellenségére. Meg volt győződve arról, hogy létre fog jönni egy modern Európa, amelyben helye lesz a náciknak. Őszintén hitt ebben. Mi több - tette hozzá Gutman -, a háború és a soá hosszú évei alatt XII. Pius egyszer sem ejtette ki a ’zsidó’ vagy a ’judaizmus’ szavakat. ”
Wigoder nem lepődött meg azon, ahogy a dokumentum XII. Pius személyét kezelte, mivel „egy pápa sem teheti meg, hogy elítél egy korábbi pápát; ez nagyon érzékeny kérdés. Érthető, hogy [a szerzők] egy kissé túloztak, azt állítva, hogy a pápa zsidók százezreinek életét mentette meg. Nem is várom, hogy bármi mást állítsanak a Vatikánban. Nem tehetik meg.”
Minerbi szintén nem várt semmiféle egyházi ítéletet XII. Pius felett, ugyanakkor hozzátette, hogy „némi utalást azért tehettek volna a pápa hallgatására”.
„Lehetőség lett volna rá - mondta Minerbi -, hogy egyáltalán ne említsék meg XII. Pius személyét; de nemcsak megemlítették, hanem megvédték, és első enciklikájára hivatkozva a rasszizmus elleni harc legfőbb ideológusává tették; zsidók százezreinek megmentőjeként tüntették fel.”
Bauer megjegyezte: bár a dokumentum „a bűnbánat kifejezése, nem mondja ki, hogy ’megbántuk’. Van különbség - bár finom, de fontos különbség. Ez nem a bűnbánat vége - tűnődött a történész -, bár még lehet a kezdet... Szükséges kimondani: hibáztunk. Ha nem mondod ki ezeket a szavakat, lényegében azt mondod: nem hibáztunk.”
Mindezek ellenére a tanácskozás résztvevői egyetértettek abban, hogy a dokumentum alapvetően pozitív hangvételű volt.
Wigoder megjegyezte, hogy bár más országok katolikus püspökei határozottabban nyilatkoztak a holocaustról, a kérdéses dokumentum fontosságát „az antiszemitizmus nagyon tiszta és egyértelmű elítélése adja, amely határozottan kifejeződik benne. Ez fontos fegyver azokkal szemben, akik tagadják a holocaustot.” A különböző politikai nézetekre való tekintettel Minerbi további pozitívumként értékeli, hogy a dokumentum hangsúlyozza a holocaust jelentőségét. „A holocaust jelentőségének kiemelése válasz azoknak, akik azt állítják, hogy már nem kell többet beszélnünk a soáról, mivel ezzel Izrael Állam meggyalázza saját emlékeit, alibiként használva azokat az arabokkal szembeni brutális cselekedetek elfedésére. Szintén nagy fontossággal bír az a tény - folytatta Minerbi -, hogy ez egy belső egyházi dokumentum volt, válasz azoknak, akik az egyházat etikus és erkölcsös egyháznak tartják, amely esetleg etikátlan és erkölcstelen módon viselkedett a soá idején. A dokumentum választ adhat kérdéseikre.”
Wigoder megállapította, hogy bár a dokumentum csalódást okozott a zsidóknak, „talán éppen reményeink és elvárásaink miatt kellene felismernünk pozitív oldalait is. Innen, a Vatikán fennkölt magasságából jön az igazi erkölcsi ítélet, nagyon szigorú és komoly, az antiszemitizmus ellen - olyan, amelyet reményeink szerint minden katolikus meghall majd, még a harmadik világban is, ahol egy zsidó sem él.”
(Fordította: Szabó Ibolya Anna)