Vissza a tartalomjegyzékhez

LAUDANCSEK KATALIN
A csecsenek fogságában

Orosz források szerint a sorozatos csecsen túszejtő akciók célja, hogy a Moszkvától követelt 200 milliárd dolláros tartozást a foglyokért kapott váltságdíjakkal „törlesszék”. Összeállításunk az Argumenti i Fakti című lapban megjelent beszámoló alapján készült.


Samil Baszajev csecsen alelnök magyaráz. Üres az államkassza Fotó: Kommerszant

Csecsenföldön már közel nyolcvan ember várja kiszabadulását az emberrablók fogságából, köztük két honfitársunk is, Dunajszki Gábor és Oláh István, akiket múlt év október 23-án hurcoltak el az Ökumenikus Szeretetszolgálat grozniji missziójáról. Sorsukról annyit tudni, hogy élnek, időnként kapcsolatba is sikerül lépni velük, igaz, kizárólag közvetítőkön keresztül. A magyar túszok érdekében Kovács László külügyminiszter is közbenjárt, aki Londonban találkozott Aszlán Maszhadov csecsen elnökkel; az ügyet érintő további fontos részletekkel kapcsolatban azonban - a karitatív szervezet tájékoztatása szerint - továbbra is hírzárlat van érvényben.
Oroszországi biztonsági szervezetek adatai szerint egyedül Csecsenföld területén mintegy 157 olyan fegyveres alakulat tevékenykedik, amely kikerüli a központi állami ellenőrzést. A két legnagyobbat Szalman Radujev és Emír Al Hattab vezeti. Eddig minden lefegyverzésükre és felszámolásukra irányuló kísérlet eredménytelen volt. Az Interpol által is körözött arab származású Hattab Vedeno környékén tartja fenn kiképzőközpontját, ahonnan kéthavonta rajzanak ki a frissen végzett terroristák, akiket - többek között - a közeli Ingusföldön és Albániában vetnek be.

Államadósságért túszokat

Csecsenföldön úgy tűnik, fő bevételi forrássá vált a modern „rabkereskedelem”. A túszejtéshez természetesen ideológiát is kerítettek: szerintük Oroszország mint a támadó és a háborúban vesztes fél, 200 milliárd dollárnyi kártérítéssel tartozik nekik. Miután az oroszok nem akarnak, és nem is tudnának ilyen hatalmas összeget kifizetni, a csecse-nek egy sajátos „részletfizetési” akcióba kezdtek, túszokra elosztva az összeget. Orosz jogvédő szervezetek számításai szerint a Kaukázusban elrabolt orosz túszokért eddig kifizetett váltságdíjak összege megközelíti az egymilliárd dollárt.
A már említett kb. nyolcvan túsz többsége csecsenföldi, illetve orosz állampolgárságú. Közel két hónapja, május elsején Ingusföldön Valentyin Vlaszov orosz elnöki megbízottat is elrabolták. A kiszabadítására szervezett nagyszabású mentési akció kudarccal végződött: a terroristáknak pontos információik voltak a rajtaütés tervéről.
A legnagyobb vihart eddig az orosz NTV három munkatársának elrablása kavarta, akik között ott volt a 31 éves Jelena Maszjuk, a tévétársaság sztárriporternője. A tudósítónőt mindkét országban jól ismerik és kedvelik; rendkívüli népszerűségét a csecsen-orosz háború ideje alatt készült helyszíni riportjaival alapozta meg. Elrablóit még az sem tántorította el, hogy Jelena Maszjuk pártfogói között van Samil Baszajev csecsen alelnök is.
Az NTV munkatársai összesen 101 napot töltöttek a fogságban: őreik szinte egyetlen alkalmat sem szalasztottak el, hogy pszichikai nyomás alá ne helyezzék és meg ne alázzák őket. „Lakóhelyüket” többször váltogatták: 10 napi pincefogság után néhány elhagyatott „kísértetház”, majd szabadföldi kunyhó következett, az utolsó 2 és fél hónapot pedig „magaslati levegőn”, egy hegyi barlangban töltötték, 4000 méterrel a tengerszint felett. Fogvatartóikat gyakran váltogatták. Jelena Maszjuk szerint a közös az volt bennük, hogy mindnyájan részt vettek a csecsen háborúban, és újra háborút akarnak; ezenkívül elegük van Maszhadov elnökből, és nincs miből megélniük.
Az újságíróknak végül is sikerült kiszabadulniuk: az NTV volt szinte az egyetlen olyan intézmény, amely elismerte, hogy váltságdíjat fizetett a foglyokért. Hogy mennyit, arról nem szól a fáma, annyit tudni csak, hogy a terroristák 2 millió dollárt követeltek a túszok elengedése fejében. Rabságuk körülményeit némiképp érzékelteti az alábbi, Jelena egyik fogolytársától származó „élménybeszámoló-részlet”.

Teljes kiszolgáltatottság

„Az első percekben, amikor kocsinkat két sötétített üvegű Zsiguli elkezdte leszorítani az útról, sokkot kaptunk. Elrablóink azonban anynyira gyorsan cselekedtek, hogy az igazi félelem csak később szállt ránk. Itt kellett csak igazán a lélekjelenlét. A legtöbb ember ilyen helyzetekben pánikba esik, és egy időre elveszti az eszét. Ha ezzel nem birkózik meg - halál fia. Régebben beszélgettem olyan emberekkel, akiket hozzánk hasonlóan elraboltak, és megértettem, hogy általában ugyanazon forgatókönyv szerint zajlanak az ilyen akciók. Íratlan szabály, hogy bárki, aki szeretne
riportot készíteni Csecsenföldön, vagy egyszerűen csak elbeszélgetni valakivel úgy, hogy közben erről ne szerezzen tudomást egész Kaukázus, le kell mondania a testőrökről. Ettől a pillanattól kezdve azonban igencsak vonzóvá válik a hivatásos emberrablók számára.
Először Groznijba vittek bennünket, ahol tíz napig egy pincehelyiségben tartottak fogva. A sötétségben ránk tört a teljes kiszolgáltatottság érzése. Fogvatartóink valahonnan felülről, kötélen eresztették le hozzánk az ennivalót: kenyeret, virslit, üvegekben vizet. Aztán kaptunk egy fémvödröt is, amibe a szükségünket végezhettük. Amenynyire csak tudtuk, tartottuk egymásban a lelket. Állandóan csak beszéltünk, beszéltünk és beszéltünk, hogy miután szinte ájultra beszéltük magunkat, álomba zuhanjunk. Hatalmas szerencsénkre hárman voltunk. Érdekes módon egész idő alatt egyszer sem betegedtünk meg, és egyszer sem tört ránk a hisztéria: úgy látszik, már éppen elég stresszhelyzeten mentünk át ahhoz, hogy helyt tudjunk állni. Jelena megjárta már Afganisztánt, Tadzsikisztánt és más tűzfészkeket, csakúgy, mint a másik társam is.
A legfélelmetesebb az első periódus volt. Az ember nem tudhatta, mennyi időt fog ebben a pincében eltölteni: egy hónapot, két hónapot, egy évet? Nem az volt ijesztő, amit átéltünk, hanem ami ezután várt még ránk. A leginkább azok miatt aggódtunk, akik otthon várnak ránk, hiszen mi tudjuk, mi van velünk, ők azonban nem. Ilyenkor ránk tört az ő félelmük is.”
Hogyan lehetne felvenni a harcot az emberrablással? - teszi fel beszámolója végén a kérdést az orosz riporter: „A britek és a franciák kategorikusan ellenzik, hogy váltságdíjat fizessenek saját foglyaikért, sőt az orosz hatóságoknak is megtiltják ezt. Úgy tartják: ha csak egy valakiért is fizetnek, vége-hossza nem lesz az emberrablási akcióknak. A túszok természetesen szabadulni szeretnének - bármi áron. Ezt szeretnék a hozzátartozók is, akik szinte kivétel nélkül azt vallják, hogy az emberi élet többet ér minden pénznél és ideológiánál.”