KULCSÁR ÁRPÁD, RUFF TIBOR
Ezredfordulók küszöbén

Az Aranykapu, amelyen át a Messiás majd a Szent Városba érkezik. El van falazva Fotó: S.L.

Ezredfordulóhoz közeledünk. Alig másfél év, és átlépünk a harmadik évezredbe, amely egyben a sumérokkal induló ismert emberi civilizációk hetedik évezrede lesz.
Sokakat foglalkoztat: mik a kilátások, mi minden várható az elkövetkező időszaktól? Most induló sorozatunk első részében visszapillantunk: miként is élték meg a korábbi ezredfordulókat az akkor élők, mennyire voltak valósak a korabeli millenniumi várakozások? Hiszen ma is ez az egyik fő kérdés: rendelkezünk-e reális jövőképpel, hogy annak segítségével sikeresen alakíthassuk életpályánkat, mind szellemi-intellektuális, mind minden egyéb dimenziójában?
Mi ad az évezrednek megkülönböztetett jelentőséget? S miért éppen tíz évszázad képez egy számolási egységet és nem tizenkettő vagy éppen hét, amelyeknek pedig jóval gazdagabb a szimbolikus jelentéstartalmuk?
Az a szó, amellyel az évezredet szokás jelölni, a millennium, latin eredetű, de középkori szóalkotás. Az ókori Rómában csak az évszázadot használták. Az évezred, mint szellemi jelentőséggel bíró fogalom, az Újszövetség révén került be az európai közgondolkodásba.

A „nulladik ezredforduló”

Mielőtt azonban erre rátérnénk, először a kereszténység születésének, az I. századnak a messianisztikus várakozásáról kell szólnunk, amely természetesen a zsidóság legfőbb reménysége volt. Bár mai időszámításunk szerint ez volt az első ezredforduló, az akkori évszámlálás szerint nem volt az: a Messiás eljövetelének elemi erejű várása nem az ezres számmal függött össze.
A zsidóság prófétái a nép születésétől fogva egyre világosabban fogalmazták meg azt az üzenetüket, amely szerint meg fog születni az a nemzetükből származó ember, akinek a tevékenysége által az egész emberiség megszabadul a bűntől és annak minden borzalmas következményétől, s így eljön a Földön az élet új, az eddiginél sokkal harmonikusabb korszaka. A próféták előrejelzései különösen az Izraelt rendkívül sanyarú állapotba taszító babiloni deportálás előtt és alatt váltak egyre határozottabbá. Egyesek közülük kijelentették, hogy a fogság utáni időszakban eljön a Messiás. Közülük is kiemelkedett Dániel, aki könyvében azt állította, hogy a Jeruzsálem újjáépíttetésére kiadott engedélytől (i. e. 446) a Messiásig hatvankilencszer hét évnek kell eltelnie (ez 483 év), a hatvankilencedik évhét végén pedig „kiirtatik a Messiás, és senkije sem lesz”. Ezután egy zűrzavaros időszakban újra elveszti földjét a nép, majd pedig egy utolsó hétéves szakaszban elérkezik Isten királyi uralma a Földön is. Dániel arra is felhívta a figyelmet, hogy még négy nagy birodalomnak kell uralkodnia a zsidó népen, és a negyedik idején eljön a Messiás.
A próféták és főként Dániel előrejelzései nyomán az i. e. IV-I. században egyre izgatottabb várakozás vett erőt Izrael népén. Bár időszámításuk sok tekintetben pontatlan volt, sokan megpróbálkoztak a hetven évhét számlálásával, de más módokon is figyelték az eljövetel előjeleit. Jól követhető volt az előrejelzett négy birodalom emelkedése és bukása: a babilonit felváltotta a perzsa uralom, majd harmadikként a macedón. Képzelhetjük, mennyire tetőfokra hágott a készülődés, amikor a negyedik, a Római Birodalom elérkezett. Ezzel a messiási reménység beteljesedése bármelyik napon várható volt már.
A készülődést a hithű zsidóság különböző csoportjai különbözőképpen élték meg. A híres és rejtélyes qumráni közösség irataiból például kiderül, hogy ők - Dániel könyvére építve elképzelésüket - azért vonultak ki a társadalomból, hogy a teljes erkölcsi és szellemi tisztaságot megvalósítva alkalmassá váljanak a Messiás - utolsó birodalmat legyőző - hadseregében való katonai szolgálatra. Az I. század küszöbéhez elérkezve már abban a meggyőződésben éltek, hogy nemzedékük részese lesz a nagy összecsapásnak. Egy másik irányzathoz tartozók, a zelóták már az időszámításunk kezdete körüli években meg is kísérelték kirobbantani ezt a háborút messiási igényekkel fellépő vezetőiket követve. Rendre levert felkeléseik nem egyszerűen nacionalista jellegűek, hanem sokkal inkább messianisztikus vallási indíttatásúak voltak. De a többi vallási irányzatot is ez a kérdés foglalkoztatta a legerőteljesebben.
A sokféle számítgatás közül talán azt is érdemes megemlítenünk, hogy valamelyik rabbi észrevette: Izrael nemzetének születésétől (Ábrahám) eddigi legnagyobb fénypontjáig (Dávid) tizennégy generáció volt, majd legsúlyosabb mélypontjáig (babiloni fogság) ismét tizennégy. Ebből arra a következtetésre jutott, hogy a fogságtól a következő csúcspontig, a Messiásig ugyanennyi időnek kell eltelnie. E számításra Máté evangéliuma is utal, mivel Jézus éppen az így kiszámított nemzedékben született meg. (Dávid és Jézus között pedig - nocsak - pontosan egy évezred telt el.)
Ami a kereszténységet illeti: ha a hatvankilencszer hét évet a bibliai holdévvel számítjuk, akkor Keresztelő János fellépése a jelzett időszak lejárta előtt körülbelül három évvel, a negyedik, utolsó birodalom hatalma teljében történt. Üzenetét a Biblia így foglalja össze: „Térjetek meg, mert elközelített az Isten királysága!” Ugyanezzel a - holdévvel való - időszámítással számolva, ha elfogadjuk, hogy az ugyanezzel az üzenettel fellépő Jézus keresztre feszíttetésének legvalószínűbb dátuma
i. sz. 32, akkor megállapíthatjuk, hogy ez pontosan a hatvankilenc évhét végére esik, amelyben Dániel szerint „kiirtatik a Messiás, és senkije sem lesz”...
Az ezt követő években azonban világossá vált, hogy Jézus nem tudta megteremteni a nép egységét: messiási voltát nem mindenki, és különösen a vezető elit nem fogadta el. A messianisztikus várakozás tehát a nép e részében - az „elvilágiasult” Róma-barátokat persze nem számítva - tovább izzott. A zelóták egyre radikálisabban léptek fel, míg végül i. sz. 66-ban átfogó, vallási indíttatású háborút robbantottak ki Róma ellen, amelybe jóformán az egész nép - köztük az említett qumráni közösség is - belesodródott. A hatalmas erőkkel felvonuló birodalmi légiók azonban 70-ben elpusztították Jeruzsálemet, és a zsidó népet azután majdnem kétezer évig tartó szétszóratásba kényszerítették. A messianisztikus reménység a zelótákban még az utolsó napon is élt. A város elestének napján egyikük kihirdette, hogy aznap lejár a dánieli hetven évhét, és eljön a Megmentő és vele Isten birodalma. A felhívásra mintegy hatezer ember, köztük nők, öregek és gyermekek vonultak fel a Templomba, akik valamennyien halálukat lelték a város elfoglalásakor a tűzvészben.
A zelóták reménysége ekkoriban - életükkel együtt - szertefoszlott. Mintegy hatvan évvel később azonban, a 130-as években újra fellángolt a messianisztikus várakozás. Bar-Kochba átmeneti győzelmeket ért el a rómaiak ellen, s ezen fellelkesülve a zsidóság egyik máig legnagyobb tekintélyű rabbija, Akiba, kikiáltotta Messiásnak. Felkelését azonban hamarosan vérbe fojtották - maga Akiba is meghalt -, és még kegyetlenebb római elnyomás követte.
Az első, azaz inkább „nulladik ezredforduló” e várakozása a zsidóságban még egy utolsó fellobbanását érte meg i. sz. 240 körül. Már régebben létezett ugyanis a rabbik között egy elképzelés az idők rendjéről, amely szerint a jelenlegi világkorszak összesen hétezer évből áll Ádámtól számítva, mivelhogy az egyik zsoltárban az áll, hogy Isten számára „ezer év egy nap” (az erre való utalás az Újszövetségben is megtalálható!), egy hét tehát - amely a zsidó időszámítás alapegysége - hatezer éves „munka-időszakot” plusz egy ezeréves „szombat-korszakot” jelent, s ezzel zárul majd e világ ideje. Értelmezésük szerint az első kétezer év a törvénynélküliség, a második kétezer év a törvény, a harmadik kétezer év a Messiás kora, a hetedik ezer pedig a megnyugvásé. A II. században a zsidó tudósok - valószínűleg tévesen - megkísérelték összeadogatni a bibliai időadatokat, s ennek eredményeképpen arra jutottak, hogy a 4000. év, azaz a törvény korának vége és a Messiás korának kezdete i. sz. 240-ben jár le. Ekkor ismét izgatott várakozás töltötte el a hozzáértőket - ám ez az év is elmúlt a Megváltó nélkül. Ekkor a rabbik kijelentették: „Minden kijelölt vég-időpont elmúlt - most már minden a bűnbánaton és a megtérésen múlik.” A helyzetet ugyanis úgy értelmezték, hogy a Messiás eljövetele a nép bűnei miatt késlekedik, és csak akkor fog bekövetkezni, ha Izrael nemzete megtér. Ez vált azután a mai napig a zsidóság legfőbb álláspontjává e kérdésben.
Izrael államának mostani újjászületése a zsidó hit szerint rendkívül erőteljes messianisztikus előjelként is értelmezhető. Ezért a judaizmus egyes irányzataiban ma ismét energikus messiásváró reménység tört a felszínre. Az előttünk álló évezred, amely a fenti világhét-koncepció szerint a messiási kor kétezer éve (ez lenne talán a kereszténység eddigi ideje?) utáni szombat-korszak, a hetedik évezred lesz, még izzóbbá teszi ezt a várakozást. Lehet, hogy ezúttal a zsidóság nem fog csalódni?

Mi történt ezerben?

A zsidó János apostol i. sz. 100 körül írta meg az Újszövetséget lezáró könyvét, amely a kereszténység történelem- és évezred-értelmezésének alapművévé lett. A Jelenések könyvének 20. része ugyanis mint a jövő egyik fontos tényéről beszél arról az ezer évig tartó időszakról (ez megfelel a fenti szombat-korszaknak), amely az emberi élet addig soha nem tapasztalt minőségét hozza majd el. Eszerint az ördög ekkor meg lesz kötözve, nem lesz képes működni, s maga Jézus Krisztus fogja gyakorolni a hatalmat az évezred elején feltámadó vértanúkkal és hitvallókkal. Az ezer év elteltével ugyan az ördög ismét elszabadul, de az általa Jeruzsálem ellen vezetett világméretű háborúban elbukik, s az örök büntetés helyére kerül. Az ezután sorra kerülő utolsó ítéletet egy új ég és új föld, valamint a mennyei Jeruzsálem megjelenése követi, amely az emberi létezés minden képzeletet felülmúló teljes és tökéletes boldogságát biztosítja majd.
Már az I. század végétől a keresztény világkép szerves részévé vált Krisztus ezeresztendős földi uralmának várása. A korai egyház olyan kiemelkedő képviselői hangsúlyozták ennek fontosságát, mint Justinus mártír, Irenaeus, Lactantius és mások. Azonban hamarosan kettős támadás bontakozott ki e jövőkép szétzúzása érdekében. Egyfelől a radikális ellenzők kategorikusan tagadták az eljövendő ezeréves királyság realitását, sőt hogy teljesen kiiktathassák, készek voltak az egész Jelenések könyvét hiteltelennek minősíteni. János apostol e könyve azonban már túl nagy tekintéllyel rendelkezett ahhoz, hogy ezek a próbálkozások sikerrel járhattak volna.
A támadások második hulláma finomabb eszközöket alkalmazott. Nem tagadták meg nyíltan, direkt módon a János által leírtakat, hanem szándékosan vagy kevésbé szándékosan, tudatosan vagy kevésbé tudatosan, de igyekeztek minden vonatkozásban szimbolikus jelentést tulajdonítani neki, így fosztva meg konkrét tartalmától.
Ennek az irányzatnak első neves képviselője Órigenész volt a III. században. Ekkor azonban még teljes kisebbségben maradt véleményével. Az irányzat majd csak a konstantini fordulatot követő időkben, azaz a kereszténység államvallássá válása után, az V. században jutott diadalra a Szent Ágoston által kidolgozott elmélet segítségével. E tanítás és a nyomában keletkezett várakozások azóta hamisaknak bizonyultak, miután éppen az első ezredfordulón okoztak óriási csalódást.
A IV. században bekövetkező konstantini fordulat után az államhatalom, illetve a hivatalossá és az eredeti kereszténységtől egyre elidegenültebbé váló klérus szövetségre léptek egymással. Ennek messzeható következményei lettek az egyházi tanítások vonatkozásában is. Míg korábban a bibliailag nem megalapozott nézetek rendre az egyházi perifériára szorultak, ettől kezdődően fordított folyamat bontakozott ki. A biblikus szempontból igencsak gyenge lábakon álló újabb elméleteket ugyan számos esetben kiváló koponyák dolgozták ki, csak éppen a korábbi szellemi erőt és hitelességet bravúros logikai konstrukciókkal s tetszetős eszmefuttatásokkal igyekeztek pótolni. E teológusok egyik legnevesebbike a már említett Szent Ágoston volt, akit a katolikus egyház a négy nagy egyháztanító egyikeként tart számon. Az ezeréves királyság kapcsán határozottan tagadta, hogy ez az uralom a földön valósul majd meg, és azt is, hogy ez a jövőben fog bekövetkezni - jóllehet az eredeti újszövetségi értelmezéssel így szöges ellentétbe került. Ő - a keresztény vallás és az államhatalom egyesülését is próbálva igazolni - a saját jelenébe helyezte ezt a messiási évezredet, azt állítva, hogy a feltámadás már megtörtént, mégpedig akkor, amikor valaki megtér és megkeresztelkedik, s ezek a feltámadottak uralkodnak most Krisztussal együtt; az Isten földi királysága tehát megvalósult. (Ezzel csak az volt a bökkenő, hogy Jézus második eljövetele, amelyhez az Újszövetség e földi birodalom megvalósulását szigorúan hozzákötötte, nem történt meg...) Ágoston nézeteiből egyértelműen következett, hogy a Jelenések könyve által közölt, fentebb ismertetett menetrend szerint az emberi történelemből már csak az ördög végső elszabadulása és az utolsó ítélet maradt hátra. Ezért még azt is állította, hogy annak bekövetkeztéig a földi életben semmiféle fejlődés vagy pozitív változás nem várható.
Ez a teológia - mivel rendkívül alkalmas volt a klérus állam fölötti tekintélyének alátámasztására - hamarosan a katolikus egyház uralkodó, hivatalos tanításává vált, s így nem csodálható, hogy az 1000. év közeledtével a papok és laikusok jelentős részét a legsötétebb ítéletvárás hangulata járta át. A nagy ítéletre készülve sokan kemény vezeklésbe fogtak, a test gyötrésének különféle módjait alkalmazva. Voltak, akik földjeiket, házukat, vagyonukat osztották szét a szegények között. Mások már bevetetlenül hagyták földjeiket, s voltak, akik szolganépüket, sőt igavonó barmaikat is elbocsátották a lesújtani készülő végítéletre várva.
Maga a német-római császár, a fiatal III. Ottó sem tudta kivonni magát e sötét jövőkép árnyéka alól. Ő tartózkodási helyének minél előnyösebb megválasztásával igyekezett oltalmat keresni a küszöbönálló ítélettel szemben. A legáldottabb helyeknek Róma, illetve a szentek sírjai minősültek. Ezért töltötte a császár a 999. év utolsó hónapjait a birodalomegyház központjában. Ezért zarándokolt az 1000. évben Lengyelországba, hogy fölkeresse a csupán néhány évvel korábban mártírhalált halt Szent Adalbert sírhelyét. Ezt követően híres császárelődje, Nagy Károly sírjához utazott. Itt a középkor kissé morbid jellegének megfelelően nem elégedett meg a puszta látvánnyal, hanem felnyittatta a sírboltot, leszállt a kriptába, ahol mint ereklyét magához vette a halott császár aranykeresztjét. Hogy aztán alig másfél év múlva, 22 évesen, ő maga is távozzék az élők sorából.
A korabeli Európában azonban korántsem mindenki hódolt be Ágoston nem sok jót ígérő tanításának. Részben a Biblia használatát mindinkább háttérbe szorító katolikus gyakorlat is elősegítette, hogy kialakult egy másik elmélet, amely két kora középkori jóslatgyűjteményre alapozva az ezredforduló utáni időszakra az emberiség számára nagy megújulást, fölvirágzást ígért. Különös módon épp Magyarország frissen katolizált királya volt az, aki koronázásának dátumát minden bizonnyal tudatosan helyezte az új évezred első napjára, 1001. január elsejére. Mintegy demonstrálva, hogy korántsem hajlandó feltétel nélkül azonosulni a katolicizmus hivatalos tanításaival, s az ítélet sötét várása helyett inkább a jövőbe vetett bizalom mellett kíván bizonyságot tenni.
S ezer évvel később vajon mi most milyen évezred előtt állunk?